Hídfő, 1961 (14. évfolyam, 357-368. szám)

1961-07-10 / 357. szám

2. oldal HÍDFO­ nálják abban a bizonyos sajtóban, amelyről önöknek is meg van helyes vé­leményük. Az általuk súlyosan lejáratott amerikai tekintélynek, az USA iránti bizalomnak helyreállítása csak egyféleképpen lehetséges, úgy, hogy önök előítéletektől mentesen az antikommunisták mellé állanak, az anyagi eszkö­zök hiányában harcolni nem tudókat segítik anyagilag, míg ezek szellemi erőikkel, tapasztalataikkal más irányú összeköttetéseikkel állanak az önök rendelkezésére. Nem vagyunk fasiszták! Mi csak magyar hazafiak vagyunk! önök amerikai hazafiak! Ez azonban nem zárja ki, hogy egymással, egymás ol­dalán, egymásért ne harcolhassunk, önök meg tudják mutatni a helyes utat, amely a szabadság és a demokrácia, de egyértelmű antibolsevizmus jegyében kis és nagy népek őszinte együttműködéséhez vezet. Mi meg tudjuk adni önöknek azokat a szellemi erőket, politikai tájékozottságot és elszántságot, amely az USA szabad társadalmának megmentéséhez, az európai népek fel­szabadításához szükséges. Mi meg tudjuk mutatni önöknek azokat a natu­­ralizált amerikaiakat, akik mint magyarok, vagy csehek összeomlasztották a mi országainkat és most mint „amerikaiak’’ az önök hazájának összeom­­lasztásán fáradoznak. Az egymillió szabad földön élő magyar, ha beleegyezést nyer a John Birch Társaság nemzetiségi tagozatainak megalakítására s ha önök meg­győződtek tiszta szándékainkról, elveink közösségéről, magja és kovásza lehet egy bolsevista-ellenes világ­mozgalomnak. És szerintünk ez az egyetlen út, mely a szabadsághoz, az igazsághoz és a bolsevizmus elpusztításához vezet! Ablak a második emeleten Marmont: ... mindig csak menni, ellenséget látná. Belefáradtunk végre ... Flambeau: ... Hát mi? (E. Rostand: Sasfiók.) Az osztrák határőr átengedett a branaui Inn-hídon. A kis vendéglőben épp annyi hely van, hogy az öt­tagú társaság leülhessen a még szabad egyetlen asztalhoz, melynek végén jó hideg sör mellett ötven év körüli fér­fi ül, üljenek, csak le! — biztat. In­nen pontosan felnézhetnek a második emeletre. Ott, — látja a balsarokban, — ott született Adolf Hitler. A másik asztaltól odamozdul egy hasonló korú osztrák: — Mit akarsz vele? Elég baj az nekünk, hogy született és itt szüle­tett. Most úgy mutogatjátok az Aus­­ländereknek ezt a házat, mintha vol­na rajt, mit mutogatni. — Ne törődjenek vele! — mondja csendesen a délutáni sörözgető. — KPÖ! — Osztrák kommunista párt. De én emlékezem, hogy ő tartotta legmagasabbra a fáklyát, mikor az Adolf itt vonult keresztül, 1938 már­cius 13-án. Maguk magyarok tudják: az Anschluss éjszakáján. Ez a lump, akkor vette meg az első bőrnadrág­­ját. Attól kezdve volt munkája, ke­nyere, mert addig a schuschniggi mos­lékos vederből, ebben, igen ebben a vendéglőben szedte ki, az elázott kenyérdarabokat, hogy éhen ne dö­göljön. — Aztán, persze minden másként lett, —­ mondjuk kissé óvatosan. — Menetelni kellett a­­Führerért. — Jawohl! És meneteltünk vala­mennyien. Én is,­­ is ott voltunk Narviknál, aztán Szmolenszknél,, Vjazmánál, a kievi csatában. Ezek az osztrákok ott voltak, mikor meg­­másztuk az Elbrus ormát, hogy ki­tűzzük a hegyivadászok lobogóját. Hja, hogy a vége rosszul sikerült, hogy most két, avagy három rozoga csonkból áll az egykori Birodalom és hogy maguk magyarok itt bolyon­­ganak, annak nem mi vagyunk az okai, sem önök! Még azt sem mon­dom, hogy Amerika, vagy az ango­lok! Azért, ami van, ezek a lumpok felelősek, — bök a félig kiürült sö­rös korsóval az egykori kamerádja felé. — Nem egészen értjük! — vetjük közbe. — Wie meinen Sie das? A régi h­arcos, az őszülő hegyiva­dász, most kissé tűzbe jön: — Lehen Sie Herr Ungar! Mi a ki­csinyek, a senkik, mentünk Vele, aki ott született a második emeleten. A generálisok szabotálták, a junker­­tisztek fel akarták robbantani 1944 július 20-án. Mindenki elhagyta. Csak mi nem hagytuk el, a katonák, a linzi-, ruhr-vidéki proletárok, az egyszerű munkások. — Azért, hogy én most csak egy egyszerű munkása vagyok az Inn­­erőműveknek, olvasok is esténként. A Német Birodalomnak 1945 már­ciusában csaknem kétszer akkora volt a hadianyag termelése, mint 1941-ben. A fegyverletétel napján, ha kevesebb volt is az üzemanyag, de nagyobb volt a Wehrmacht, mint mi­kor mi elindultunk innen ezzel lump­pal. — A harc azonban mégis elve­szett! — vetjük ellen. — De nem 1945 május 8-án, mi­kor letettük a fegyvert. Ez a harc akkor veszett el, mikor ezek a lum­pen-proletárok, lumpen-nácik és lum­­pen-intellektüellek letették­ a Lelket. Mikor azt mondták: most már úgy sincs mit csinálni, hát beiratkozom a kommunista pártba. És miután úgy sincs tovább, mint ügynök vagy esetleg hivatalnok beállok a nagy gazdasági csodába, szolgálni a né­met-amerikai kapitalistákat. Mi Eu­rópáért, ha tetszik önnek a Neues Európáért harcoltunk. Európát azon­ban nem mi vesztettük el, hanem a konjunkturisták, az átfutók, a meg­alkuvók, kétfelé kártyázók, gerinc­telenek. Szóval ezek a­ lumpok. A magyar nagyurak, a német junker­generálisok, az olasz Badogliok és az ilyen apróbb szemetek, akik az SS- ből egyenesen átiratkoztak a kom­munista pártba. Kicsit vizsgálgatjuk az Inn-erőmű­­vek munkájának arcvonásait. Kato­na? I­ntellektüel ? Álruhás osztrák arisztokrata, vagy . . . ? ő pedig mo­solyog: — Tudom mire gondol, Herr Un­gar. Egyik sem voltam. Csak patri­óta, aki nem arra a második emeleti ablakra néztem, hanem a lelkembe. Én tudtam, hogy egy nagyobb esz­méért, magasabb ideálért menete­lünk, immár húsz éve . . . — Magasabb eszme ? Nagyobb ide­ál? De Jeruzsálemben minderre azt mondják Eichmann. Nürnbergiben azt mondták: Göring vagy Strei­cher . .. És most magasba csap a hang: — Igen! Azt mondották Sztálinék, hogy szocializmus, de nem mondot­ták, hogy 12 millió ember él a ka­­ton­ákiban. A demokráciák ma is azt mondják: Eichmann, de nem mond­ják, hogy Hirosima, Drezda, Ham­burg, Prága, 3 és fél millió kiirtott német, másfél millió éhenhalasztott, megfagyasztott hadifogoly, legyil­kolt magyar és 400.000 szudéta ha­lott! A kis galiciáner partizánért, aki Varsóban orvul lőtt ránk, minden­nap nagyot vérzik a humanista szív. S az az Európa, amely itt lelkese­dett, üvöltözött, fáklyás menetezett a második emeleti ablak alatt, ma ön­magát becsteleníti meg, önmagát át­kozza el gyakran — ugyanitt! — úgy gondolja, jobb volna ki­tartani egy reménytelen ügy mel­lett? —• kérdezzük.­­— Nem! — csap asztalra egy ököl, mely kissé megfagyott a Visztula­­kanyarban a nagy téli csata idején. — Én úgy gondolom, mint a kínai: a férfi legyen olyan, mint a hímbo­­gár. Tartsa meg akkor is a színét, ha ráhullott a hó. Én azt hiszem, hogy most, a berlini válság előtt, csak úgy menekülhetünk meg, ha hűek maradunk — őh nem ehez a második emeleti ablakhoz, — hanem az elvekhez, az eszmékhez, a férfi­becsülethez, a katonai becsülethez. — A Wehrmachtban szolgáltam, nem az SiS-nél. De ma én is csak azt mondom: Unsere Ehre heisst Treue! A mi becsületünk, a hűség! Az az Európa, amely hűtlen lesz önmagá­hoz, a házbiztosítók, megalkuvók, át­­hintázók, gyávák és eintellektuális ostobák és kényelmesek Európája, orosz, kínai, esetleg zsidó­ szolga lesz! Az asztaltárs fizet, feláll és kezet ráz. — Viszontlátásra egy balatoni riz­­ling mellett! Szép Magyarországon! — mosolyog. — Amennyiben hűek maradnak hozzá . .. Mikor már elment, csak akkor gondolok rá, hogy elfelejtettünk be­mutatkozni. Ki volt ez? A német Flambeau, a hit gránátos? S itt az Inn-parton a reichstadti herceg sza­vai motoszkálnak a fülemben: „Vég­re, hogy egyet láttam!” 1961 július 10.

Next