Hídfő, 1962 (15. évfolyam, 369-392. szám)

1962-01-10 / 369. szám

Az öngyilkosok klubja A szépirodalmi finomságokból és hatlövetű detektívregényekből jól is­mert spleenes, világidegen klub, mely tudatosan készül az öngyilkosságra s válogat revolver, atombomba és a csendesen altató morfium között, úgy fogható gyűjtő­fogalom alá, ha kimondjuk: ez egész fehér emberiség. Gont lerohanták a semleges és majd­nem Nobel-békedíjra érdemesített Nehru katonái. Kongóban, Katangá­­ban ugyanezek a széplelkű, „semle­ges“ indiai barbár hegyitörzs-fiak gyilkolják az olasz repülőket, a belga tiszteket, gyalázzák meg a fehér nőket és mészárolják le — természe­tesen az UN humanizmus nevében — a feketéket. Aljasabb népgyilkosság nem volt még a világon, amelyet a kék-fehér cionista színű UN-legé­­nyek folytatnak. A fehér ember pe­dig tovább tanácskozik az öngyilko­sok klubjában. Ezeknek a derék humanista em­­berevőknek, boldogult Hammarskjöld terrorlegényeinek, az UN hóhérjai­nak tulajdonképpen oda kellene adni a Humanista Rend Nagykeresztjét az összes lenyúzott skalpokkal és persze a Vörös Csillaggal ékesítve. Mindenesetre azonban a megszámlál­hatatlan felszabadított fekete és szí­nes állam miniszterelnökeinek, ál­lamfőinek, a tegnapi néger törzsfő­­nököknek fel kell építeni a 12 millió dolláros kristályból csillogó palotá­kat. Hogy a „felszabadított” fekete népeknek azután nem jut iskola, gyógyszer és a barnabőrű államfér­fiak ellopják a fejlesztési segélyt, hogy olyan luxust fejtenek ki, ami­lyenre nem gondolhat ma egyetlen európai királyház sem. Kit érdekel ez? Az európai és amerikai szakmun­kás fizeti a száz és száz millió dol­lárokat, márkákat, frankokat. Robo­tos, hogy a dzsungel urai hetven fe­leséget és hat Cadillac autót, hősza­bályozót vásárolhassanak maguknak. A Szovjetunió, de gyakran épp a túl­boldogított színesek részéről cseré­ben azt kapja Nyugat, hogy impe­rialista gyilkosoknak nevezik népeit és az UN katonák őrizete alatt fel­koncolják a vöröskeresztes ápolókat. S mindezt milyen erkölcsi alapon szállítja nekünk az UN, vagy ENSz nevű világszabadkőművesség és vi­lághódító gyülekezet? Meg kell adni a színes népeknek a szabadságot, az önrendelkezési jogot! És ilyenkor minden fehér embernek ökölbe kell, hogy szoruljon a keze. Mert ha az emberevő vadakkal szemben az ön­rendelkezési jogot hirdetjük, akkor — kérdezzük — tisztelettel, hol van az ezeresztendős kultúr­nemzetek ön­rendelkezési joga? Hol rendelkezhet sorsáról a szentgotthárdi vasfüggöny mögé zárt magyar, lengyel, román, horvát, szlovák ? Lehet-e önrendel­kezési jogról hazudni, mikor Berlin közepén a brandenburgi kapunál ott van az ulbrichti kőfal és az elmúlt esztendőben 217.000 ember úgy tu­dott csak „önrendelkezni“ sorsáról, ha golyózápor nem szökött meg a bol­sevista mennyországból. A hanyatló Róma rémképei kísértnek ma a Nyu­gaton, öngyilkos lesz a fehér embe­riség? Vagy jön a kikerülhetetlen ébredés ? E­ttől függ, hogy mit érünk meg 1962-ben! Ima Magyarországért írta: Milotay István Testvérlapunkból, az amerikai Szabad Magyarságból vesz­­szük át, minden magyar idők legnagyobb publicisztájának, Milotay Istvánnak alant következő imádságát. A visszavo­­nultságban élő nagy magyar író Szeleczky Zita lemezének ihletettsége alatt írta az imát. Ajánljuk magyar testvéreink­nek: őrizzék meg és tanítsák meg gyermekeiknek. Magyarországért, mi, száműzöttek így imádkozunk: Magyarország, Te szép, Te örök, Te dicsőséges, Te szenvedő, Te meg­alázott Magyarország, légy áldva! Minél messzebb tűnsz, minél reménytelenebbnek, annál közelebb érzünk magunkhoz. Minden nap, minden hét, minden hónap, minden év, mely a múló idők ködével elhomályosíthatná képedet, csak annál élesebbé, annál feled­hetetlenebbé teszi azt. Minden mérföld, amelyet Tőled távolodva megteszünk, idegen országok, idegen határok felé, ahova sorsunk kényszerít, ahelyett, hogy eltávolítana Tőled, — a fizikai, térbeli távolodással ellentétben, a lel­künkben csak annál erősebb ragaszkodást ébreszt irántad. Míg csak egy hét, egy hónap, egy év választott el bennünket Tőled, még nem tudtuk, vagy­ csak kevésbbé tudtuk, mi voltál nekünk. Ez a tudat annál mélyebbre ette magát bennünk, annál élesebb, gyötrőbb jelenlétedet éreztette, minél több idő ékelődött közénk. Egy hét, egy hónap, egy esztendő múltán még mindig csak úgy szerettünk, úgy ragaszkodtunk Hozzád, mint ha még mindig ölelő karjaidban tartanál. Most, — annyi esztendő múltán, — úgy vágjunk, olyan olthatatlan szomjúsággal ölelésed után, mint soha valóságos ölelésed közben. Mikor még csak egy hét, egy napnyi futamodás választott el bennünket, amíg úgy éreztük, hogy мак vissza kell fordulnunk s holnap már újra a Te arcod fog felénk hajolni, könnyen elviseltük a távolságot, mely közénk férkőzött. Mióta egy ország, aztán más országok és most már világrészek választanak el egy­mástól, a kezünkkel nyúlunk utánad, hogy­ elérhessünk. S a karjaid, ame­lyekkel bölcsőnket ringattad, mintha ugyanúgy utánunk ny­úlnának. Mintha soha többé nem akarnál elereszteni bennünket. Míg valóság voltál számunkra, nem álmodtunk oly szépnek, nagynak, hatalmasnak. Mióta álom lettél, mindennél ragyogóbb valóságot jelentesz nekünk... A világ előtt elhírleltünk igaznak, szépnek, hatalmasnak, hősnek és ne­mesnek. Olyannak, amilyen csakugyan voltál, vagy amilyennek tudni sze­rettünk volna. S amióta elszakadtunk Tőled, minden és mindenki összees­küdött Ellened és ellenünk, hogy bebizonyítsa Rólad az ellenkezőt. Azok, akik odahaza az uralmat bitorolják fölötted és kezükben tartják sorsodat, min­den gyalázatot elkövetnek rajtad, hogy elidegenítsenek Tőled. Hogy ne is­merhessünk többé Rád, hogy megtagadjunk és elforduljunk Tőled. Miután ők azt hazudják, hogy­ Te is elfordultál tőlünk és megtagadtál bennünket. Hazugsággal mocskoltak be és azt hitték, hogy mi is meg fogunk ha­zudtolni. De mi annál igazabbnak hirdettünk. Megbecstelenítettek és azt hit­ték, hogy mi is becstelenül elfordulunk, szégyelni fogjuk magunkat helyet­ted is. S mi annál büszkébbek lettünk Rád. Keresztre feszítettek, hogy el­rettentsenek bennünket szenvedéseddel. S mi letérdeltünk kereszted alatt. Kiforgattak minden örökségedből. Történelmedet, dicsőséges múltadat meghamisították, hagy­omány­aidat kigúnyolták, arcodra idegen álarcot kovácsoltak s azt hitték, nem fogunk rád ismerni többé s mi annál erősebben, annál mélyebben lelkünkbe zártunk. Drótakadályokkal, akna­mezőkkel zártak el s mi, a mi gondolataink madár­­szárnyakon járnak el Hozzád. Minden reménytől meg akartak fosztani s mindkettőnk számára a remény maradt az egyetlen vígasztalás ... Mit tehetnek még Veled hóhéraid, mikor saját elvetemedettségü­k is el­érte már saját határait? S mitől félhetnél Te és mitől félhetnénk mi, mikor HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 369. SZÁM XV. ÉVFOLYAM LONDON, 1962 JANUÁR 10.

Next