Hídfő, 1965 (18. évfolyam, 440-463. szám)

1965-04-25 / 447. szám

2. oldal 1945 május 9 A KULTÚRA SZÉTESÉSÉNEK KEZDŐ NAPJA „Éjfél óta — hangzott a német OKW utolsó hadijelentése — az ösz­­szes arcvonalakon hallgatnak a fegy­verek. Dönitz nagyadmirális paran­csára a német véderő a kilátásta­lanná vált harcot beszüntette“. Húsz év elmúlt. És húsz év után még mindig azt sulykolják bele az emberi agyakba, hogy „jobb“ győ­zött . A demokrácia diadalmaskodott a diktatúra fölött és Zilahy Lajos „Krisztus-arcú“ szifiliszes szovjet­katonája elhozta a felszabadítás ál­dásait. Petőfi Sándor és Kossuth La­jos Magyarországába, valamint a Keplerek, Goethék, Beethovenek né­met hazájába. Hitlert már elégette Klempka, — a hűséges soffőr, — a Reichskanzlei udvarán, a budapesti Vár romjain és a bécsi Szent István dómon ott lobogott már a szovjet­felszabadítás vörös lobogója és a müncheni Frauenkirchére felhúzták a fehér­ csillagos amerikai zászlót. Ki halt meg? Kit gyilkoltak meg? A nemzeti szocializmust, Hitlert, Mus­solinit, a fasiszta, vagy nemzeti szo­cialista eszmét, a délvidéki magyar negyvenezret, a horvát hadsereg 250 ezer hős katonáját, a három és fél­­milliónyi német menekültet, a Har­madik Birodalmat, a szovjetnek ki­szolgáltatott keleti népek szabadsá­gát, a pártot, a Gestapot, a koncent­rációs táborokat, a magyar mártí­rokat ? Nagyobb, világtörténelmileg rette­netesebb gyilkosság következett itt. Lehetne úgy is felelni, hogy meg­gyilkolták az igazságot, a kereszté­nyi és római jogot, a krisztusi tör­vényt, a hágai és genfi egyezménye­ket. Húsz évnek kellett eltelnie ahoz, hogy végleg felismerjük a német had­sereg és az utolsó szövetségesek fegyverletételének következményeit. S húsz év múltán mi még mindig csak a berlini falat, a kettéosztott Európát, a szentgotthárdi és hegyes­halmi vasfüggönyt látjuk a Sirató­falnál füvét ülünk, hogy nem tartot­ták be az Atlanti Charta ígéreteit, a roosevelti négy szabadságot s elkö­vettek olyan kisebb sérelmeket, hogy Nürnbergben nem a nemzetközi jo­got, hanem a „vae victis“ jogát al­kalmazták. Pedig mindennél nagyobb, rosz­­szabb és bűnösebb gyilkosság történt. Mert a Lelket gyilkolták meg a keleti és nyugati győztesek. Mindaz, ami Krisztus megjelenése óta em­berré tette az embert, a kultúrát, a hitet, a nemzeti eszmét, a hazafisá­­got, a kereszténységet, erkölcsöt és jóízlést, egyéni és politikai becsüle­tességet fektettek oda a közös győ­zelem nagy vágóhídjának tőkéjére és együtt fejezték le valamennyit a világtörténelmi mészárszéken.­ ­ Aki mindezt nem hiszi ilyen pesz­­szimistán és sötéten, annak tessék végignézni a húsz év utáni világon, amelyben két évtizede elhalgattak a fegyverek. Hol van a jövendő? Hol az ifjúság, amely akár Marseilles, akár a Horst Wessel indulók dalla­mára — jóért, vagy rosszért — elő­re tudta vinni valamely eszme lobo­góit ?! Saint Just, Napóleon, Petőfi, Hit­ler ifjúsága volna az a szakállas és majom-külsejű csőcselék, amely ma a világvárosok utcáin ácsorog, unat­kozik, verekszik, belebukván az exis­­tencializmus és nihilizmus legsöté­tebb csapdáiba? Tessék már észrevenni, hogy ki­aludt az utolsó madáchi fény is, amely még fellángolt a falanszter­ben: „az Édenkertnek egy késő su­gara“. Szerelem már nincs. A mű­vészetet pótolja a televízió, cigaret­ta, vagy alkohol reklámja, a műveit társalgást a zenegép barbár ordíto­­zása és Beethovent, vagy akár Le­­hárt, Louis Armstrong őserdei, tam­tam üvöltözése.­ ­ Húsz esztendei „humanista“ győ­zelem után meghalt az emberiség fenntartója, a Család. Életnívóért, autóért, anyagi javakért futkozó édesanyák, vagy keleti rabszolga­nők gyermekeit már nem az otthon és a szeretet neveli, hanem a nyuga­ti „Kindergarten“, vagy a keleti „böl­csőde“. A szerelem helyére odalépett a léleknélküli sex, a lélektelen élve­zet, a bugyi-buli és gyepen, vagy a lefüggönyzött autókban szeretkező 14 évesek tömeg-sexe, a hősi ideál helyett az izzadtlábú futball-sztár csodálata, és a buta tömeg istenített eszményképe a vetkező hollywoodi filmcsillag, vagy a gomba­ frizurás rikácsoló beatles-féle társaság. És hova lett a Hit? Bármilyen féle hit lett légyen az, de mégis az utolsó remény a földi világban? Krisztus hitének megbízható statisztikák sze­rint 5 százaléknyi templombajárója van Európában és a marxi-leninista hitvallásnak ugyancsak ötszázalék­nyi párttagja a vasfüggönyön túl!­­ Húsz évvel, 1945 május 9-e után hol van a Nép, amelynek fiai egy új Eszme mundérjában millió­számra áldozták életüket az általuk remélt jobb világért és hol van a munkás, aki bombatűzben, lerombolt gyárak­ban az utolsó pillanatig dolgozott az új világért, amelyben hitt és amely­ben felismerte a megváltás utolsó lehetőségét ? Hol van vagy inkább hova lett a művészet, amely Michelangelo zse­nijével hozta közelebb az eget a földhöz ? Torz elmebaj négyszögeit, zavaros köreit, golyóbisait festik az elfajzott „művészet“ szélhámos sar­latánjai, akik a haladás bajnokainak, a progresszió élharcosainak címét igénylik maguknak. Hol van az iro­dalom, a dráma, tragédia, a regény, vagy a költemény? A Shakespeare­­ket, Madáchokat, Petőfiket pótolja a szovjet­ csasztuska hülyesége, vagy a nyugati intellektuaizmus képverse. Két zöld és kék vonal s aláírva a vers: „Az ügyvéd fészket rakott a fára“. S hol tart az ember-kormányzás, társadalom-irányítás ősi művészete, amelyet már az ó-görögök is politi­kának neveztek? Egykori kultúr­ál­lamok élén olyan férfiak állanak, akikről saját népük sem tudja, hogy kicsodák, honnan jöttek és milyen nemzetiségűek ? Titonak hívják Ti­­tot, vagy Josip Broznak? Kádár-e a Kádár, vagy Cseszmanek ? S mint­­ahogy 10.000 nyugati műveit ember közül legfeljebb kettő tudja, hogy Rákosi Roth volt azelőtt. A régiek, lettek légyen bár köz-, vagy főneme­sek, parasztok, kézművesek leszár­mazottai, az isteni nép legalább tud­hatta róla, hogy nem valami csir­kefogó, vagy börtöntöltelék uralko­dik fölötte. Senki sem mondja, hogy azok a régi urak jobb urak voltak, mint az új osztály uralkodó herceg­nek is nevezhető párttitkárjai, de az bizonyosan áll előttünk, hogy az újak erkölcsileg, szellemi színvonal, műveltség, becsület és jellem tekin­tetében rosszabbak, mint elődeik vol­tak. A második világháború befejezé­sének közelítő évfordulóján nemcsak a hősi halottakat kell megsiratnunk, hanem az emberiség jövendőjét is. Mert Le Bonn, „A tömegek lélek­tana", Ortega­n Gasset „A tömegek lázadása“, az amerikai Lothrop Stod­dard „Lázadás a civilizáció ellen“ s légióként Spengler próféciája, „Un­tergang des Abendlandes“-a bekövet­kezett. Az emberiség eltömegesedett, a bor vízzé változott. Egy-két évti­zed múlva a sárga és fekete ember ura lesz a földkerekségnek, Ameri­kának, Oroszországnak és Európá­nak is. Éhez nem kell semmiféle atombomba! Egy milliárd kínai és csaknem ugyanennyi színes afrikai, délamerikai úgy fogja elseperni a föld színéről a fehér embert, mint ahogy a tornádó a homokot. Azok, akik valami turáni csodában remény­kednek , gondolkozzanak és imád­kozzanak, mert ez a vihar el fogja sodorni a fehér emberiséghez tartozó magyarságot is, hacsak ... hacsak .. . De csodákban és a megújhodásban nehezen hiszünk. Az eltömegesedésnek, a kultúra feloszlásának különös előérzete az értelmetlen világűr-kutatás, a mil­­liárdokat és milliárdokat felemésztő szovjet-amerikai konkurrencia ? Mi értelme van ennek? S az értelme na­gyon súlyos. Itt nem Ádám és Luci­fer repülnek az űrben. Egyszerűen az történik, hogy látva a jövőt, a nemsokára hatmilliárdnyi embert és az ezzel járó következményeket, az éhséget, diktatúrákat, polgárháború­kat, a család feloszlását, az Isten megtagadását, a lélektelen technikai civilizáció diktatúráját, a megoldha­tatlan feladatokat, az embernek fia kivágyik saját hazájából, a Földről. Bármilyen rettenetes is a horror vacuum, a borzalom az tsr-től még­is azt kell hinnünk, hogy az ameri­kai Gemini űrhajósok és a szovjet űrhajós, aki bukfencet vetett a Sem­miben, odafent igen jól érezték ma­gukat. Nem kellett érezniök azt az un­dort, amely joggal tölt el minden ép­eszű embert, aki megérte a második világháború befejezésének rettenetes következményeit. Marschalkó Lajos ( HÍDFŐ 1965 április 25.

Next