Hídfő, 1967 (20. évfolyam, 488-511. szám)
1967-01-10 / 488. szám
2. oldal HÍD Г e gkedő bajtársunknak feleségeiken keresztül adtunk tanácsot. A harc közös volt, mindnyájan családunk létfenntartásáért, gyermekeinknek megmentéséért küzdöttünk az üldöztetés éveiben. Így tudtunk meg egy magyar csendőr nem is olyan hosszú cikkéből olyan tényeket, amelyek eddig nem voltak ismeretesek. Hogyan védte két-három volt csendőr a karácsonyi misére tóduló magyarokat, akiket fütykösökkel akartak szétkergetni a kommunisták Hogyan álltak fel a borbélyüzletben az egykori term. előtt a falusi kommunisták, hogy elsőnek neki, a fasiszta bitangnak adjanak helyet. A végén már a kommunista rendőrparancsnok is a háborús bűnös csendőrhöz fordult, hogy nyomozzon ki egy nyomorúságos biciklilopást. És a m. kir. csendőrség, „a legsötétebb háborús bűnös testület“, históriája még így sem teljes. Akkor teljesedett be, amikor 1956-ban a magyar égen felragyogni látszott a szabadságnak véres csillaga. „A csendőrök állandóan segítették az üldözött lakosságot, felkarolták az elesetteket, a kiszabadult deportáltakat. Mindig volt útbaigazító szavuk hozzájuk. A meggyötört lakosság bízott a csendőrökben és az utóbbiaknak nagyobb tekintélyük volt a községekben, mint a hivatalos (kommunista) rendőrségnek.“ 1956 októberében a magyar nép, a magyar paraszt egyszerű népszavazással ölelte szívére újra a csendőreit, akiknek szíve együtt dobogott velük és akik — a bethleni politika kisiklásaitól eltekintve — mindig is a keresztényi jogállam rendjét, biztonságát, népi együvétartozandóságát, a vérükből szakadt paraszt és magyari vér nagyszerű egységét jelentették minden zsidó és kommunista bomlasztás fölött. A szabadságharc napjaiban a nép, a kommunisták által bálványnak tartott „tömeg“, a magyar paraszt mindenütt a bujdosó, deklasszált, üldözött csendőrt, régebbi „elnyomóit“ hívta a forradalmi tanács tagjainak élére. Tudta, hogyha valamiben még bízhat Istenen kívül, hát az a magyar csendőr hűsége, becsülete. A volt csendőrök szervezték meg az élelmiszerszállítást a harcoló Budapest számára. Ezek a nagyszerű magyarok léptek elő a rákosista pokol sötétségéből, hogy a bolsevista szenny és alantasság világában újra felmutassák a magyar minőség, tisztesség, becsület és különbvalóság égre ragyogó példáit. Sokat írtak eddig az 1956-os szabadságharc egyik legendás hőséről, aki a budai Széna téren többezer főnyi szabadságharcos élén védelmezte a magyar hazát a pánszláv-zsidó világhatalom rohamosztagaival szemben. A nyugati sajtó, — mikor jó kedvében volt — azt írta róla, hogy csepeli proletár. Az ellenséges világlapok megállapították, hogy Horthy fasiszta ezredes. Most értesülünk róla a nagyszerű riportból, hogy bizony a legendás „Szabó bácsi“ nem volt más, mint lovas csendőr-törzsőrmester. S most nem a magyar csendőr, hanem a magyar nép előtt akarunk térdet s főt hajtani. Mert — és ez egyedül a jövő reménysége — a magyar nép megértette, az elnyomatás legszörnyűbb óráiban is vallotta a minőség fölényét, a minőség szolidaritását, a jók, az igazak tiszteletét, viselt légyen az valaha kakastollas csendőrkalpagot, grófi címet, vagy hordozta népe előtt Szálasi, Bárdossy, Imrédy és annyi ezer vértanú mártírglóriáját. A társadalmat, hazát, népet romboló kommunista társadalmi rendszerrel, a közbűntényesek uralmával szemben a magyar nép megmaradt az erények, a nagy és nemes szellemi tulajdonságok őrzőjének. Ez a minőség ellenforradalma, melyről lapunk más helyén riportot talál az olvasó. Ez az utolsó és egyetlen reménység! Azt azonban, hogy mindezt ilyen egyszerűen, gyönyörűen, irodalmi magasságban ébresztve és vigasztalva meg tudta mutatni nekünk: — köszönjük a jövő nevében — főtörzsőrmester úr! fiatal fiú volt 1956-ban, mikor résztvett a rádióépület ostromában. A szabadságharc leverése után az AVH elfogta, megkínozta, de szabadon bocsájtotta. Később sikerült neki elvégeznie az egyetemet is. Két évvel ezelőtt csatlakozott egy katolikus ellenállási mozgalomhoz. Mikor azonban ennek vezetőjét, a katolikus lelkészt elfogták, elítélték. Csuhay Géza mérnök feleségével együtt Nyugat-Németországba jött, miután a belügyminisztérium elnézése folytán sikerült magyar útlevelet kapnia. A magyar útlevélből keletkezett a baj. A nyugatnémet bürokrácia kiutasította Csuhayt és feleségét, sőt megfenyegették azzal is, hogy hazadeportálják. A panaszát elutasította a közigazgatási bíróság is, mely azt mondotta, hogy aki útlevéllel jön Magyarországról, az nem politikai menekült és különben is a kommunisták az 1956-os menekülteknek is amnesztiát adtak. Az ellenbizonyítékot a német közigazgatási bírósággal szemben a budapesti bíróság szolgáltatta, amely a napokban távollétében két és fél évi fegyházra ítélte Csuhay Gézát. Kérdezzük: mit tett eddig a csúcsszerv a menekültek jogát megszorító rendelkezések és a hasonló Csuhayesetek ismétlődése ellen? Ismét haza akarnak deportálni egy magyar politikai menekültet A koegzisztenciának és a nyugatnémet politika „ajtónyitás Kelet felé“ új fázisának különös jelenségei kezdenek mutatkozni. Az ellen magyar részről senki sem emelhet kifogást, hogy a nyugatnémetek, sőt a genfi menekültügyi egyezmény öszszes államai többé nem tekintik politikai menekültnek, aki az 1951-es nemzetközi egyezmény alapján kiadott útlevéllel és szabályos magyar vízummal látogat haza Magyarországra. Még az is érthetőnek látszik, hogy az új menekültügyi rendelet értelmében be kell jelenteni a politikai tevékenységet folytató menekült szervezeteket. Az azonban már érthetetlen és merőben népjogellenes tény, hogy nem hajlandók újabban elismerni olyan magyar menekültek jogát sem, akik valóban politikai üldözöttségük miatt jöttek el Magyarországról. A legtipikusabb eset a Mannheimban élő Csuhay Géza, 26 éves magyar mérnöké. Csuhay Géza m. kir rendőrtiszt unokája. Ezért üldözték az egész családot, a nagyapát deportálták, nyugdíjától megfosztották és méhenhalt. Csuhay Géza még A Mikes Kelemen Kör közli, hogy Nyírő József földi maradványait 1966 június 30-án reggel 10 órakor kiemelték addigi ideiglenes sírboltjából és a Madrid város által adományozott díszsírhelyen újból eltemették. A díszsírhely 12.000 pesetás árát Madrid város főpolgármestere — Marosy Ferenc m. kir. követ közbenjárására — saját rendelkezési alapjából utalta át a temető igazgatóságának. Ez a követségünk által kieszközölt kedvezmény 200 dolláros hozzájárulásnak felel meg. őszinte hála és elismerés illeti a száműzetésben élő magyar írók, de az olvasók részéről is Marosy Ferencet, az utolsó m. kir. követet, aki nagy befolyásával és a magyarság iránti olthatatlan szeretetével ilyen szépen és nemesen gondoskodott a nagy magyar író végső nyugalomra helyezéséről. * Szitnyai Zoltán: Háború van háború! című regénye, a magyar honvéd második világháborús hősi helytállásáról, az MHBK amerikai főcsoportjának kiadásában megjelent. A részletes ismertetést a Hídfő Könyvtár 1967 február elején napvilágot látó második számában közöljük. .1967 január 10.