Hídfő, 1967 (20. évfolyam, 488-511. szám)

1967-01-10 / 488. szám

2. oldal H­Í­D Г e­ gkedő bajtársunknak feleségeiken keresztül adtunk tanácsot. A harc közös volt, mindnyájan családunk létfenntartásáért, gyermekeinknek megmenté­séért küzdöttünk az üldöztetés éveiben. Így tudtunk meg egy magyar csendőr nem is olyan hosszú cikkéből olyan tényeket, amelyek eddig nem voltak ismeretesek. Hogyan védte két-három volt csendőr a karácsonyi misére tóduló magyarokat, akiket fütykösökkel akartak szétkergetni a kommunisták Hogyan álltak fel a borbélyüzletben az egykori term. előtt a falusi kommunisták, hogy elsőnek neki, a fasiszta bitangnak adjanak helyet. A végén már a kommunista rendőrparancsnok is a háborús bűnös csendőrhöz fordult, hogy­­ nyomoz­zon ki egy nyomorúságos biciklilopást. És a m. kir. csendőrség, „a legsötétebb háborús bűnös testület“, his­tóriája még így sem teljes. Akkor teljesedett be, amikor 1956-ban a magyar égen felragyogni látszott a szabadságnak véres csillaga. „A csendőrök állandóan segítették az üldözött lakosságot, felkarolták az elesetteket, a kiszabadult deportáltakat. Mindig volt útbaigazító szavuk hozzájuk. A meggyötört lakosság bízott a csendőrökben és az utóbbiaknak nagyobb tekintélyük volt a községekben, mint a hivatalos (kommunista) rendőrségnek.“ 1956 októberében a magyar nép, a magyar paraszt egyszerű népsza­vazással ölelte szívére újra a csendőreit, akiknek szíve együtt dobogott ve­lük és akik — a bethleni politika kisiklásaitól eltekintve — mindig is a keresztényi jogállam rendjét, biztonságát, népi együvétartozandóságát, a vérükből szakadt paraszt és magyari vér nagyszerű egységét jelentették minden zsidó és kommunista bomlasztás fölött. A szabadságharc napjaiban a nép, a kommunisták által bálványnak tartott „tömeg“, a magyar paraszt mindenütt a bujdosó, deklasszált, üldö­zött csendőrt, régebbi „elnyomóit“ hívta a forradalmi tanács tagjainak élére. Tudta, hogyha valamiben még bízhat Istenen kívü­l, hát az a magyar csendőr hűsége, becsülete. A volt csendőrök szervezték meg az élelmiszer­szállítást a harcoló Budapest számára. Ezek a nagyszerű magyarok lép­tek elő a rákosista pokol sötétségéből, hogy a bolsevista szenny és alan­tasság világában újra felmutassák a magyar minőség, tisztesség, becsület és különbvalóság égre ragyogó példáit. Sokat írtak eddig az 1956-os szabadságharc egyik legendás hőséről, aki a budai Széna téren többezer főnyi szabadságharcos élén védelmezte a ma­gyar hazát a pánszláv-zsidó világhatalom rohamosztagaival szemben. A nyu­gati sajtó, — mikor jó kedvében volt — azt írta róla, hogy csepeli prole­tár. Az ellenséges világlapok megállapították, hogy Horthy­ fasiszta ezre­des. Most értesülünk róla a nagyszerű riportból, hogy bizony a legendás „Szabó bácsi“ nem volt más, mint lovas csendőr-törzsőrmester. S most nem a magyar csendőr, hanem a magyar nép előtt akarunk térdet s főt hajtani. Mert — és ez egyedül a jövő reménysége — a ma­gyar nép megértette, az elnyomatás legszörnyűbb óráiban is vallotta a minőség fölényét, a minőség szolidaritását, a jók, az igazak tiszteletét, viselt légyen az valaha kakastollas csendőrkalpagot, grófi címet, vagy hordozta népe előtt Szálasi, Bárdossy, Imrédy és annyi ezer vértanú mártír­­glóriáját. A társadalmat, hazát, népet romboló kommunista társadalmi rendszerrel, a közbűntényesek uralmával szemben a magyar nép megmaradt az erények, a nagy és nemes szellemi tulajdonságok őrzőjének. Ez a minő­ség ellenforradalma, melyről lapunk más helyén riportot talál az olvasó. Ez az utolsó és egyetlen reménység! Azt azonban, hogy mindezt ilyen egyszerűen, gyönyörűen, irodalmi ma­gasságban ébresztve és vigasztalva meg tudta mutatni nekünk: — köszön­jük a jövő nevében — főtörzsőrmester úr! fiatal fiú volt 1956-ban, mikor részt­­vett a rádióépület ostromában. A szabadságharc leverése után az AVH elfogta, megkínozta, de szabadon bo­­csájtotta. Később sikerült neki el­végeznie az egyetemet is. Két évvel ezelőtt csatlakozott egy katolikus ellenállási mozgalomhoz. Mikor azon­ban ennek vezetőjét, a katolikus lel­készt elfogták, elítélték. Csuhay Gé­za mérnök feleségével együtt Nyu­­gat-Németországba jött, miután a belügyminisztérium elnézése folytán sikerült magyar útlevelet kapnia. A magyar útlevélből keletkezett a baj. A nyugatnémet bürokrácia ki­utasította Csuhayt és feleségét, sőt megfenyegették azzal is, hogy haza­deportálják. A panaszát elutasította a közigazgatási bíróság is, mely azt mondotta, hogy aki útlevéllel jön Magyarországról, az nem politikai menekült és különben is a kommu­nisták az 1956-os menekülteknek is amnesztiát adtak. Az ellenbizonyíté­kot a német közigazgatási bíróság­gal szemben a budapesti bíróság szolgáltatta, amely a napokban tá­vollétében két és fél évi fegyházra ítélte Csuhay Gézát. Kérdezzük: mit tett eddig a csúcs­szerv a menekültek jogát megszorító rendelkezések és a hasonló Csuhay­­esetek ismétlődése ellen? Ismét haza akarnak deportálni egy magyar politikai menekültet A koegzisztenciának és a nyugat­német politika „ajtó­nyitás Kelet fe­lé“ új fázisának különös jelenségei kezdenek mutatkozni. Az ellen ma­gyar részről senki sem emelhet ki­fogást, hogy a nyugatnémetek, sőt a genfi menekültügyi egyezmény ösz­­szes államai többé nem tekintik po­litikai menekültnek, aki az 1951-es nemzetközi egyezmény alapján ki­adott útlevéllel és szabályos magyar vízummal látogat haza Magyaror­szágra. Még az is érthetőnek lát­szik, hogy az új menekültügyi ren­delet értelmében be kell jelenteni a politikai tevékenységet folytató me­nekült szervezeteket. Az azonban már érthetetlen és merőben népjogellenes tény, hogy nem hajlandók újabban elismerni olyan magyar menekültek jogát sem, akik valóban politikai ül­­dözöttségük miatt jöttek el Magyar­­országról. A legtipikusabb eset a Mannheim­­ban élő Csuhay Géza, 26 éves ma­gyar mérnöké. Csuhay Géza m. kir rendőrtiszt unokája. Ezért üldözték az egész családot, a nagyapát de­portálták, nyugdíjától megfosztot­ták és m­éhenhalt. Csuhay Géza még A Mikes Kelemen Kör közli, hogy Nyírő József földi maradványait 1966 június 30-án reggel 10 órakor kiemelték addigi ideiglenes sírbolt­jából és a Madrid város által adomá­nyozott díszsírhelyen újból eltemet­ték. A díszsírhely 12.000 pesetás árát Madrid város főpolgármestere — Ma­­rosy Ferenc m. kir. követ közben­járására — saját rendelkezési alap­jából utalta át a temető igazgatósá­gának. Ez a követségünk által kiesz­közölt kedvezmény 200 dolláros hoz­zájárulásnak felel meg. őszinte hála és elismerés illeti a száműzetésben élő magyar írók, de az olvasók részéről is Marosy Feren­cet, az utolsó m. kir. követet, aki nagy befolyásával és a magyarság iránti olthatatlan szeretetével ilyen szépen és nemesen gondoskodott a nagy magyar író végső nyugalomra helyezéséről. * Szitnyai Zoltán: Háború van há­ború! című regénye, a magyar hon­véd második világháborús hősi helyt­állásáról, az MHBK amerikai főcso­portjának kiadásában megjelent. A részletes ismertetést a Hídfő Könyv­tár 1967 február elején napvilágot látó második számában közöljük. .1967 január 10.

Next