Hídfő, 1971 (24. évfolyam, 584-607. szám)

1971-09-25 / 601. szám

Z *­vart az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem, Tudja Isten, hogy mi okból szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. (Petőfi Sándor) HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 601. SZÁM XXIV. ÉVFOLYAM LONDON, 1971 SZEPTEMBER 26 A betonfaltól — a bambuszfalig A Berlint átszelő szégyenfal épí­tői most augusztusban ünnepelték alkotásuk 10. évfordulóját. Indo­kolták és magyarázták a fal szük­ségességét, amely meggátolja, hogy a szocializmus hazájából a kapita­lizmus szőrös mancsaiba zuhanja­nak azon beteges elmék, akik még nem tudják, — hogy Lukács György szavaival éljünk —­ a legrosszabb kommunizmus is különb, mint a legjobb kapitalizmus. A fal tehát áll és reménytelenül szürke töme­gével két világot választ el egy­mástól. Két világot, melyek mind­egyike hibákkal és bűnökkel ter­hes, akár demokráciának hívják az egyiket és kommunizmusnak a másikat. Az előbbi szülte az utób­bit és mikor már nem volt —­ nincs —■ kiút, akkor a megegyezést ke­reste és keresi, millió halotton, szét­szabdalt országokon és megsemmi­sített népek beteljesedett sorsa felett. A berlini fal csak pont a mondat végén. Hogy a kezdet egy boldogabb új világ eljövetelét jelentette volna — az nehezen hihető. A nagy sza­bómesterek ördögi ollóval a kezük­ben az első világháború után ültek össze az évezred óta kialakult euró­pai térképszőnyeg mellé. Országo­kat szabdaltak szét a doktriner Wilson elvei szerint s a régi álla­mokra bosszút esküdött szabad­kőművesség irányítása mellett.­­• Először szétszabdalták a német és szláv terjeszkedés ellen összeková­­csolódott Osztrák-Magyar Monar­chiát. Gáládul álszent arccal etni­kai indokokkal magyarázták a ter­mészetes határokkal rendelkező Ma­gyarország feldarabolását. Cigaret­tafüstös tárgyalótermekben meg­játszották a Teremtőt és sutba­­dobták az országok ezredévek óta kialakult természetes törvényeit. Hadvezéri pózzal játszották meg a győztesek mindent eltipró jogait Napóleon vagy Cézár zsenije nél­kül. í­gynevezett utódállamokat kreál­tak, amelyek ingatagságát azóta jegyzeteki ... Érthetetlen és visszatetsző valami, hogy a szabad világ sajtója milyen buzgón átveszi és meggondolás nélkül szajkózza a Moszvában gyártott s mindig a Nyugat megbélyegzésére szánt frázisokat. Mert nem szabad feledni, hogy az ilyen szavak, mint agresszor, mercenárius, neokolonializmus, imperializmus — mind szovjet vezetésüek. Ezzel szemben, ha egy pár lézengő fegyenc vagy éhenkórász intellektuel összejöffen Délamerikában vagy a fehér Afrikában, az már „nemzeti felszabadító mozgalom". Annyi bizonyos, hogy az úgynevezett mercenáriusok mindig és mindenhol valamelyik nép szabadságáért vagy felszabadításáért harcoltak. Sohasem álltak az elnyomók, hanem az elnyomottak párt­jára s ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A történelem folyamán mindig akadtak ilyen szabadcsapatok, amelyek siettek segédkezet nyújtani más népek szabadságharcának, anélkül, hogy valakinek is eszébe jutott volna őket mercenáriusoknak nevezni. Vagy talán most utólag a bolsevikiek kedvéért Lord Byront, Türr tábornokot, Bem apót, hogy csak néhányat említsünk, mercenáriusoknak kell elkeresz­telnünk? A mercenárius szó közel esik a martalóchoz s azt jelenti, hogy valaki, tisztán és kizárólag pénzért bocsátja áruba magát és fegyverét. Hogy a mai „mercenáriusok" is fizetést kapnak, azon nem lehet fennakadni, mert akkor elvégre minden katona mercenárius, mert ha tiszt, fizetést, ha legénységi, zsoldot kap.­­ Valószínű, hogy ezeknek az önkéntes szabadcsapatoknak már lejárt az idejük. Talán ezért is ugrán a világlapok első oldalaira az a szudáni per, amelynek vádlottja Rolf Steiner „mercenárius". Ez a kopasz, nyúlt arcú, szinte szerzetesekre emlékeztető német, rövidujjú fehér ingben s iaki nadrágban csak mosolyog a vádbeszé­den, mely őt „az emberiség ellenségének s az imperialisták cinkosá­nak" bélyegzi s nem érzi magát bűnösnek, legfeljebb abban, hogy titkon lépett be Szudánba. Elmondja, hogy egész életét harcban töl­tötte, de nem iparszerűen űzte a harcot, hanem meggyőződésből. Rolf Steiner Münchenben született 49 évvel ezelőtt. Mint akkor minden ifjú, ő is a Hitler-Jugend tagja volt. 14 éves korában fegy­vert adtak, a kezébe, hogy a Rajnánál a szövetségesek előrenyomu­lását megakadályozzák. Anyja papnak szánta, de ő másként határo­zott s belépett a francia idegenlégióba. Az algíri kiképzés után előbb Koreában, majd Indokínában harcol s a hírhedt Dien-Bien-Phunál megsebesül. A szuezi rövid háborúban is bevetésre kerül az angol­francia expedíciós seregben, majd a francia Algír megmentéséért küzd, s tüdőlövéssel másodszor is megsebesül. Résztvesz a francia tisztek, algiri lázadásában s ezért annak összeomlása után 8 hónapi fog­házra ítélik s az idegenlégióból kidobják. Pár évi szünet után, mialatt nem tud a polgári életbe belezök­kenni, Biafrába megy, ahol ezredessé kinevezve küzd az idókkal felszabadulásukért. Rövid átmenet után Rodéziában értesül a szudáni néger keresztények felkeléséről a tűzzel-vassal elnyomó mohamedán arabok­ ellen. Azonnal odasiet s elfogadja a felkelés katonai vezetését. „Én segíteni akartam ezen a népen — vallotta emelt fővel bírái előtt —, s az volt az érzésem, hogy a felkelőknek is segédkezet kell nyújtanom. Szudánban én­ nem voltam mercenárius, nem pénzért szolgáltam s folyamatban volt az állampolgárságom. A nép tisztelt és becsült engem, mert én voltam az egyetlen fehér ember, aki velük

Next