Hídfő, 1971 (24. évfolyam, 584-607. szám)
1971-09-25 / 601. szám
Z *vart az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem, Tudja Isten, hogy mi okból szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. (Petőfi Sándor) HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 601. SZÁM XXIV. ÉVFOLYAM LONDON, 1971 SZEPTEMBER 26 A betonfaltól — a bambuszfalig A Berlint átszelő szégyenfal építői most augusztusban ünnepelték alkotásuk 10. évfordulóját. Indokolták és magyarázták a fal szükségességét, amely meggátolja, hogy a szocializmus hazájából a kapitalizmus szőrös mancsaiba zuhanjanak azon beteges elmék, akik még nem tudják, — hogy Lukács György szavaival éljünk — a legrosszabb kommunizmus is különb, mint a legjobb kapitalizmus. A fal tehát áll és reménytelenül szürke tömegével két világot választ el egymástól. Két világot, melyek mindegyike hibákkal és bűnökkel terhes, akár demokráciának hívják az egyiket és kommunizmusnak a másikat. Az előbbi szülte az utóbbit és mikor már nem volt — nincs —■ kiút, akkor a megegyezést kereste és keresi, millió halotton, szétszabdalt országokon és megsemmisített népek beteljesedett sorsa felett. A berlini fal csak pont a mondat végén. Hogy a kezdet egy boldogabb új világ eljövetelét jelentette volna — az nehezen hihető. A nagy szabómesterek ördögi ollóval a kezükben az első világháború után ültek össze az évezred óta kialakult európai térképszőnyeg mellé. Országokat szabdaltak szét a doktriner Wilson elvei szerint s a régi államokra bosszút esküdött szabadkőművesség irányítása mellett.• Először szétszabdalták a német és szláv terjeszkedés ellen összekovácsolódott Osztrák-Magyar Monarchiát. Gáládul álszent arccal etnikai indokokkal magyarázták a természetes határokkal rendelkező Magyarország feldarabolását. Cigarettafüstös tárgyalótermekben megjátszották a Teremtőt és sutbadobták az országok ezredévek óta kialakult természetes törvényeit. Hadvezéri pózzal játszották meg a győztesek mindent eltipró jogait Napóleon vagy Cézár zsenije nélkül. ígynevezett utódállamokat kreáltak, amelyek ingatagságát azóta jegyzeteki ... Érthetetlen és visszatetsző valami, hogy a szabad világ sajtója milyen buzgón átveszi és meggondolás nélkül szajkózza a Moszvában gyártott s mindig a Nyugat megbélyegzésére szánt frázisokat. Mert nem szabad feledni, hogy az ilyen szavak, mint agresszor, mercenárius, neokolonializmus, imperializmus — mind szovjet vezetésüek. Ezzel szemben, ha egy pár lézengő fegyenc vagy éhenkórász intellektuel összejöffen Délamerikában vagy a fehér Afrikában, az már „nemzeti felszabadító mozgalom". Annyi bizonyos, hogy az úgynevezett mercenáriusok mindig és mindenhol valamelyik nép szabadságáért vagy felszabadításáért harcoltak. Sohasem álltak az elnyomók, hanem az elnyomottak pártjára s ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A történelem folyamán mindig akadtak ilyen szabadcsapatok, amelyek siettek segédkezet nyújtani más népek szabadságharcának, anélkül, hogy valakinek is eszébe jutott volna őket mercenáriusoknak nevezni. Vagy talán most utólag a bolsevikiek kedvéért Lord Byront, Türr tábornokot, Bem apót, hogy csak néhányat említsünk, mercenáriusoknak kell elkeresztelnünk? A mercenárius szó közel esik a martalóchoz s azt jelenti, hogy valaki, tisztán és kizárólag pénzért bocsátja áruba magát és fegyverét. Hogy a mai „mercenáriusok" is fizetést kapnak, azon nem lehet fennakadni, mert akkor elvégre minden katona mercenárius, mert ha tiszt, fizetést, ha legénységi, zsoldot kap. Valószínű, hogy ezeknek az önkéntes szabadcsapatoknak már lejárt az idejük. Talán ezért is ugrán a világlapok első oldalaira az a szudáni per, amelynek vádlottja Rolf Steiner „mercenárius". Ez a kopasz, nyúlt arcú, szinte szerzetesekre emlékeztető német, rövidujjú fehér ingben s iaki nadrágban csak mosolyog a vádbeszéden, mely őt „az emberiség ellenségének s az imperialisták cinkosának" bélyegzi s nem érzi magát bűnösnek, legfeljebb abban, hogy titkon lépett be Szudánba. Elmondja, hogy egész életét harcban töltötte, de nem iparszerűen űzte a harcot, hanem meggyőződésből. Rolf Steiner Münchenben született 49 évvel ezelőtt. Mint akkor minden ifjú, ő is a Hitler-Jugend tagja volt. 14 éves korában fegyvert adtak, a kezébe, hogy a Rajnánál a szövetségesek előrenyomulását megakadályozzák. Anyja papnak szánta, de ő másként határozott s belépett a francia idegenlégióba. Az algíri kiképzés után előbb Koreában, majd Indokínában harcol s a hírhedt Dien-Bien-Phunál megsebesül. A szuezi rövid háborúban is bevetésre kerül az angolfrancia expedíciós seregben, majd a francia Algír megmentéséért küzd, s tüdőlövéssel másodszor is megsebesül. Résztvesz a francia tisztek, algiri lázadásában s ezért annak összeomlása után 8 hónapi fogházra ítélik s az idegenlégióból kidobják. Pár évi szünet után, mialatt nem tud a polgári életbe belezökkenni, Biafrába megy, ahol ezredessé kinevezve küzd az idókkal felszabadulásukért. Rövid átmenet után Rodéziában értesül a szudáni néger keresztények felkeléséről a tűzzel-vassal elnyomó mohamedán arabok ellen. Azonnal odasiet s elfogadja a felkelés katonai vezetését. „Én segíteni akartam ezen a népen — vallotta emelt fővel bírái előtt —, s az volt az érzésem, hogy a felkelőknek is segédkezet kell nyújtanom. Szudánban én nem voltam mercenárius, nem pénzért szolgáltam s folyamatban volt az állampolgárságom. A nép tisztelt és becsült engem, mert én voltam az egyetlen fehér ember, aki velük