Hídfő, 1980 (33. évfolyam, 800-824. szám)
1980-01-01 / 800-801. szám
1980 január diszkréten megsúgta. A kép bent van a raktárban, mert egy barom szuronyával felhasította, de már restaurálták. Azonban utasítása hiányában nem meri feltételni. Hiába volt azonban a diszkrét magyarnyelvű sugdolózás, egy kis nyírott szakállú —inkább valami francia márkira hasonlító —szovjet professzor felfigyelt s a szolgálatos könyvtáros felé fordulva, ő is megkérdezte, mi hiányzik a falról és magyarázatot kért a kép sorsa felől. Megkapta. Spontán felindulásába olyat káromkodott oroszul hogy annak visszaadása nem bírja el a nyomdafestéket. — Kifejtette, hogy ez az álláspont tipikusan „buta magyar“ nézetre enged következtetni — Jöjjenek el az elvtársak hozzánk, nézzék meg Leningrádban az Ermitaget, Moszkvában az állami képtárat stb, stb. És vegyék tudomásul, ha mi oroszok nem szégyeljük képtárainkban Nagy Katalin, Nagy Péter cár vagy Rettenetes Iván képeit féltő gonddal őrizni, akkor maguk magyarok ne szégyeljenek egy Festetich-képet a falra tenni csak azért, mert grófnak született... Mint alapítónak ott a helye! Akár gróf, akár nem. Régi ismerősünk az ott levő magyarokkal együtt tapsolni szeretett volna a szovjet professzornak, de szégyenkezés nélkül vallja be, hogy nem tapsolt. Ilyen gondolatok foglalkoztatták mikor visszatérőben átlépte a magyar-osztrák határt. Valami olyan fogalmazást keresett hazájára nézve, hogy az ma amolyan „ténytelen“ ország. Nyugdíjas ember lévén, népi sietett. A ma Burgenlandnak nevezett országrészen kis zugutakat választott és azon tartott Nyugat felé. Valahol Ungerbach környékén állította kocsiját és sétálni inár. Hatvanéves emlékek gyötörték. „Császári és királyi“ katonaidejére emlékezett. — Akkoriban ezen a környéken gyakorlatozott ezredével. Valahol itt a környéken kell legyen a régi osztrákmagyar határ. Visszament kocsijához térképeket keresett s a szép időben mesgyét kutatott Körülbelül órás keresés után öreg hársfa tövében ráakadt a mohalepte határkőre. Sokáig kapargatta-tisztogatta, míg kivehetővé váltak a feliratok. „Österreich“ az egyik oldalon, a másikon „Magyarország“. Úgy látszik, elfelejtették eltávolítani ... Arra jött rá régi ismerősünk, hogy ez a határkő is az elfelejtett tények közé tartozik. Thoroczkay HÍDFŐ RUTTKAY ARNOLD (Ausztrália): SOHA NEM LÁTTAM A HAZÁT Hogy kinek mutatott a halovány csillag Zágon felé, És hány csatát dúlt törökverő Mátyás, Vagy mi volt, miről Werbőczy törvénykezett egykor, Nem tudom. Sohasem jártam a Lánchídon, mikor csillagok gyúltak a Duna felett... Vagy az Üllői úton tavasz éjjel, Kosztolányi fái alatt. Nem ültem a Múzeum lépcsőjén sem A márciusi szélben Hol Széchenyi emléke jár a kövek között S hol Petőfi egykor történelmet szavalt. A Kilimandzsáró és a fenyves Hargita nekem távoli hegyek. Nem ismerem a Nyírség homokját sem, Hol nagyapám porlik egy akácfa alatt Vagy templom harangját egy kis faluban, a Tisza partján, Borátos téli reggelen. Soha nem láttam a hazát, mely nektek mindent jelentett egykor: Bánátot, ifjúságot, derűt__ Az én magyarságom nem az, mint a tiétek, Az én magyarságom fájóbb, keserűbb ... Hogy mit tartogat számomra a holnap elromlott világban A halottá hazudott Isten útvesztett zűrzavarában, Még nem tudom, Talán magával sodor majd a végelszámolás Mielőtt megöregednék , a rádióaktív hamu félelmetes csendjéből egy új világ születik majd meg Nélkülem. De addig, Gyökértelen kettős életemben is mindig érzem majd, Hogy testvérem a pesti srác, Ki ott fekszik az aszfalt alatt, Ki akkor halt meg, mikor újra romba dőlt a pesti ház, S a Murray-parton született életemnek nem közömbös, Ha a Tiszáról sír egy hegedű Vagy magyar bajnok áll a győztes dobogón. Valahol egy olimpián. Minden meg nem született magyar magzat nekem is fáj! Az éhenhalt biafrai csecsemő mögött a székelyt látom az erdélyi télben, Ki elfelejtve vár Újsághír nélkül, reménytelenül... A jövő az enyém, mondjátok, Itt az alkalom! És én azt kérdem, milyen jövő? Kettős életem keresztútján Sok mindent hiába vártok el tőlem, De halljátok, A nyelv még él az ajkamon! S hadd mondjam el most nektek százak és ezrek hitét, A világon szétszórt magyar ifjak márciusi üzenetét: Egy társadalom inog, A bizonytalan, gyáva világ remeg most alattunk. És mi, Lehet talán, hogy Pilvax-kávéház nélküli modern márciussal, B. A. degrével, vagy anélkül, Ékezettelenül, vagy akcentussal, — Néha talán úgy, hogy nem is értetek meg mindent, — De mi magyarok maradunk ... Arany János: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek írjad!“ 15. oldal