Új hídfő, 1985 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

1985. január FILIPPI ISTVÁN: A KAKUKKTOJÁS Szabó Miklóst, Budapestről irányított ávós ügynök kalandjai az emigrációban Ravasz madár a kakukk. Nem sokat töri magát fészekrakással, inkább másfaj­tájú madarak tojásai közé csempészi a sa­játját. Az így mostohaszülővé vált anyama­dár nem számlálgatja fiait, hanem naiv szeretettel táplálja a betolakodót is, sőt legtöbbször az kapja a nagyobbik falatot. Köszönet nincs érte, hiszen az erősebb fizi­kumú és gyorsabban fejlődő kakukkfióka hamarosan kidobálja mostohatestvéreit a fészekből, majd elrepül. E tanulságos bevezetés után ismertetjük Szabó Miklós 1984 októberében a Zrínyi Katonai Kiadó közreműködésével Buda­pesten megjelent Csendes háború című könyv tartalmát. Elsőnek vessünk egy pil­lantást az ajánlásra, melyben a Magyar Népköztársaság fennállása óta első ízben ismeri el a Nyugatra küldött ávós­ ügynö­­kök létezését és bomlasztó munkáját az emigráció köreiben. “Ezerkilencszázötvenhét őszén Sza­bó Miklós emigráns politikus haza­tért Nyugatról. A nyugati sajtó, az Amerika Hangja és a Szabad Euró­pa Rádió heteken át hideglelősen írt és beszélt Szabó Miklós hirtelen és titokzatos eltűnéséről. Akkor még idehaza is kevesen tudták, hogy a Magyar Népköztársaság egyik legsi­keresebb hírszerzőjének kinti szolgá­lata fejeződött be. Ritka eset, hogy a hírszerző a nagyközönség elé lép. Szabó Miklós is több, mint húsz évig várt arra, hogy igazi arcát megmutassa.” Miért ez a nem várt őszinteség? Szabó Miklós egész életében hazudott, alakosko­­dott, ezért “leleplező emlékiratát” sem le­het kinyilatkoztatásnak venni. Bizonyosan nem egyedül, hanem a Budapesten székelő kémközpontok, Magyarok Világszövetsé­ge, Hazafias Népfront és Anyanyelvi Kon­ferencia hathatós segítségével írta könyvét. Ennek kettős célja volt: Elhitetni az otthoni, napról-napra erő­sebben kritizáló “szamizdat-ifjúsággal”, hogy a nyugati emigráció vezetői hiszéke­nyek, sőt ostobák és könnyen beugranak a közéjük plántált gigantikus intelligenciá­val rendelkező kommunista kémeknek. Kompromittálni, sőt egymással össze­veszíteni a könyvben felsorolt és mindmáig eredményesen működő jobboldali emig­ránsokat, akik majd a “múlt hibái miatt” egymás haját tépve szabad utat engednek az anyanyelvi konferenciák szervezőinek. Ezért az alábbi szószerinti idézetek olva­sásához bizonyos fokú “használati utasí­tás” szükséges. Szabó Miklós soha nem volt szuper­kém. Jellemtelen, pénzért mindenre kapha­tó, betegesen dicsekvő, közepes műveltsé­gű figura maradt mindmáig, ki a magya­ron kívül semmiféle más nyelvet nem tu­dott megtanulni. Nem a magyar emigrá­ciót tette lóvá, csak annak egy parányi, de hangoskodó és tagadhatatlanul jó össze­köttetésekkel rendelkező, befolyásos cso­portját, akik nem képviselték sem az ott­honmaradt nép akaratát, sem a későbbi, 56-os szabadságharcos ifjúságot. Ne feledjük el, hogy abban az időben még egy évtized sem telt el a nürnbergi per után és a győztes hatalmak kémelhárítói nem az egykori szövetséges kémeket, ha­nem inkább a “bujkáló fasisztákat” üldöz­ték. Alig pár hónappal Szabó Miklós meg­érkezése előtt, 1955. május 15-én írták alá az osztrák államszerződést és szüntették meg Ausztria szovjet megszállási övezetét. A bécsi Szociáldemokrata Párt mindenfaj­ta antikommunista tevékenységet megtil­tott, így a főváros minden színárnyalatú kommunista hírszerzők kedvelt találko­zóhelye maradt. Az sem Szabó elvtárs érdeme, hogy beju­tott az amerikai CIA-kémszervezet belső köreibe. Péter Gábor budapesti ávós ezre­des már 1945 után szoros kapcsolatot tar­tott fenn Himmler Márton CI­A-ügynökei­­vel, kik százával szállították haza és adták hóhérkézre a Szovjet Hadsereg elől Auszt­riába és Németországba visszavonuló ma­gyar katonatiszteket, államférfiakat, mű­vészeket, tudósokat, papokat. így az 1945 után menekült magyar emig­ránsok zöme tisztában volt azzal, hogy hazánkban a debreceni kormány megala­kulásától kezdve egészen a kommunisták hatalomátvételéig, a Kisgazda Párt, Pa­rasztpárt és Szociáldemokrata Párt jóvá­hagyásával legalább annyi magyart végez­tettek ki, kínoztattak meg és vetettek bör­tönbe, mint a sztálinista diktatúra korsza­kában. Rákosi Mátyásnak alig hagytak “akasztanivalót”. Ő ezután kivégeztette a maradék szociáldemokratákat és kirakat­pereken keresztül új áldozatokat gyártott, így teltek meg a börtönök és internálótábo­rok a “szocialista-liberális família” tagjai­val. Kivételezett személyek külföldre me­nekülhettek és csoportosultak Nagy Fe­renc, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső és Kéthly Anna körül, ki-ki ízlése szerint. Vi­gyáztak arra, hogy soraik közé legitimis­ták, “Horthy-fasiszták” és hungaristák ne kerülhessenek. A velük való barátság min­den opportunista szerencselovag számára igazolólapot jelentett és utat nyitott az érvé­nyesülés felé. Ők az emigrációt főfoglalko­zásnak tekintették, míg az áldozatkész és a nemzethez valóban hű magyarok munka­idő után teljesítették közéredekű köteles­ségüket. Az ávós szervező-ügynököt tehát jó me­leg fészek várta Ausztriában. Ki volt való­jában ez a “szuperkém?” Szabó Miklós már a könyv elején azzal dicsekszik, hogy siheder kora óta foglalko­zott ezzel a szakmával. A II. világháború vége felé részt vett az “ellenállásban”, így egyengette a Vörös Hadsereg útját. Dr. Oláh Béla főhadnagy ajánlására 1944 őszén felvették a Prónay Különítménybe, ahol rövidesen hadapród őrmesterré lép­tették elő. Már akkor kapcsolatban állt Boldizsár Ivánnal, Dudás Józseffel és Sza­­lay Sándorral, a “nemzeti ellenállás” tagjai­val, kiket értékes hírekkel látott el. Tevékenységével szovjet körökben is jó pontokat szerzett magának, így a “felsza­badulás” után könnyűszerrel bejutott a Kisgazda Párt élharcosai közé. Így lettem 1945 nyarán, alig 23 évesen az ország akkori legnagyobb politikai pártjának osztályvezető he­lyettese, — írja dicsekedve — és ha­marosan, gyakorlatilag a legszű­kebb pártkabinet tagja.” Később a Kisgazda Párt felszámolása után bujkálnia kell, majd letartóztatják és összeesküvés miatt két és félévi börtönre ítélik. Itt találkozik először későbbi főnö­kével és erről így számol be: “Még az Andrássy út 60-ban, ki­hallgatásaim közben egy alkalom­mal Péter Gábor így szólt hozzám: — Miért nem őszinte? Még meg­mentheti magát. Még az sem le­hetetlen, hogy egyszer majd nekünk dolgozik.” Szabó Miklós gyorsan “kapcsol” és ki­használja a kínálkozó alkalmat. Mindent “bevall” és többszáz “összeesküvő kisgaz­da” nevével gazdagítja Péter Gábor gyűj­teményét. Az akkori időkben rendkívül enyhe bün­tetésének kitöltése után “áthelyezik” a kis- Új HÍDFŐ 3. oldal

Next