Új hídfő, 1987 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1987-04-01 / 4. szám

4. oldal sem az egykori hellén—latin—keresztény kultúrból. Mi maradt? Káin bélyeget viselő „örök háborús bűnös” nemzetek és győze­lemittas szláv rabszolgák, akik a szabadsá­got és emberi jogokat még hallomásból sem ismerik, így gyakorolni sem tudják. Ki győzött és kinek jó ez az „európai béke­világ”? Messzire kalandoztunk a kísérteties parkban. Csönd van, egy lélek sincsen a közelben. Nem turista szenzáció ez a fallal körülvett és hatalmas vaskapuval elzárt kert. Minket egy portugál asszony azért engedett be, mert magyarok vagyunk, pénzt nem fogadott el. A levegő erősen párás, ami a virágoknak ugyan jó, de a tüdőnek kevésbé. Ezért penészes a királyi lakosztály is. A Tanácsköztársaság bukása után ismét szóba került Magyarország jövőbeli alkot­mányának kérdése. Erről így nyilatkozott Horthy Miklós emlékirataiban: „A nemzetgyűlés 1920. február 16-án ült össze és első feladatául az államjogi helyzet tisztázását tűzte ki. A koronás ki­rály nem mondott le jogairól. Elmozdítása csak forradalmi cselekedet lehetett volna. A felfordulás idején történt ugyan ilyesmi, azonban Magyarországnak köztársasággá történt kikiáltását minden alkotmányosan gondolkozó magyar érvénytelennek tartot­ta. Másrészt, a szövetségesek József főher­ceget, (aki Károly királyt helyettesítette tá­vollétében) nem személye miatt, hanem kifejezetten azért kényszerítették vissza­lépésre, mert a Habsburg-ház tagja. A nemzetgyűlés, mint a nemzeti szuverenitás hordozója, akként oldotta meg a kérdést, hogy a tényleges helyzet megállapítását ik­tatta törvénybe, vagyis kimondta, hogy az Ausztriával való kapcsolatunk és egyúttal az 1867-es kiegyezésünk is megszűnt, vi­szont a királyi hatalom gyakorlása 1918 november óta csupán szünetel, és arra az időre, amíg ez ismét gyakorolhat­óvá válik, kormányzó választását rendelte el. ” Valóban fogas kérdés ez, hiszen az oszt­rák császárság és magyar királyság per­­szonál­uniója kényszerkiegyezés, mai nyel­ven mondva: kompromisszum kötés volt. Ausztria bukásával ez a diplomatikusan elfogadott kényszer megszűnt, de nem szűnt meg a magyar királyság és a Szent Korona joga. Mi is történt 1916. december 30-án Budapesten? „Magyarország bizonyára az egyetlen állam, ahol az uralkodó csak a koronázás megtörténtével lép királyi jogai teljes bir­tokába. A koronázás a templomban a sokszáza­dos, hagyományos szertartás szerint folyt le. A templomi ünnepség után a király néhány lépcsőn felment a Mátyás-temp­lom előtt emelkedő Szentháromság-szobor talpazatára, s ott letette az esküt a magyar alkotmányra, majd a menet résztvevői a koronázási domb köré sereglettek, melyre a király, fején a Szent Koronával, felvág­tatott. A hófehér mén a domb tetején fel­ágaskodott, miközben a király délnek és nyugatnak, északnak és keletnek fordulva egy-egy vágást tett kardjával annak jeléül, hogy az országot megvédi. "(Horthy Mik­lós: Emékirataim.) Hatalmas eskü volt ez Isten és nemzet előtt; keresztény uralkodó ezt nem szegheti meg! Károly királynak tehát vissza kellett térnie Magyarországra, hogy kötelességét teljesíthesse. Az országot szétdaraboló gya­lázatos békeszerződést 1920. június 4-én, az uralkodó távollétében írták alá a ver­­sailles-i királyi palotát övező park Trianon nevű kastélyában. IV. Károly 1921 márciu­sában Budapestre érkezett: „A király magyar tiszti egyenruhát vi­selt és annak a kívánságának adott kifeje­zést, hogy ismét jogaiba léphessen. Biztosí­tottam Őfelségét, hogy mostani hivatalos feladatom legszerencsésebb befejezésének azt tekinteném, ha koronás királyunkat visszahívhatnám a trónra. .Felségednek azonban azt is figyelembe kell vennie­­ — folytattam —, hogy abban a pillanatban, mihelyt a hatalmat átadom, a szomszéd államok jól felfegyverzett hadseregei azon­nal átlépik határunkat. Mi semmit sem állíthatunk velük szembe. Felséged akkor visszatérne Svájcba. Magyarországot azon­ban megszállnák és ennek a megszállásnak következményeit senki sem láthatja.’” (Horthy Miklós: Emlékirataim.) Az uralkodó visszautazott Svájcba, de ugyanez év októberében ismét átlépte Ma­gyarország határát és ezúttal fegyveres királypárti csapatok élén nyomult Buda­pest felé. Nem hatalomvágy, vagy királyi gőg dolgozott benne, hiszen amit tett, az koronázási esküjének értelmében köteles­sége volt. Horthy Miklós is felesküdött a Császárra, de felesküdött a Magyar Nem­zetgyűlésre is, így mint egy Shakespeare dráma két főhőse álltak egymással szem­ben. Károly látta, hogy itt nem külső ellen­ség fenyeget, hanem két párt hadserege ontja egymás vérét, így visszavonult. Cser­­noch bíboros a tihanyi bencés apátságban akarta vendégül látni a királyt, de ez meghiúsult. „ Végül bekövetkezett az entente rendel­kezése. Őfelségének a „Glowworm” brit monitorra kell szállnia a Dunán, Baján, hogy azon külföldre távozzék, így is tör­tént. A királyi pár és kísérete a Fekete-ten­geren másik hajóra szállt. (A „Cardiff angol hajóra.) Ez Madeira szigetére, Fun­­chalba vitte őket s ott Őfelsége 1922. április 1-én gyászoló családja körébe bevégezte tragikus életét. ” (Horthy Miklós: Emlék­irataim.) A kör bezárult. Magyarország utolsó koronás királyát nem a magyar nép, ha­nem idegen hatalom kényszerítette száműze­tésbe. Horthy Miklós aggályait igazolta az angolok „akciója”, kik a békeszerződés alá­írása után avatkoztak bele durván a legyő­zött és kisemmizett ország belső ügyeibe. Temető ez a hegyoldalba épített kert, halottak nélkül. Az osztrák császár és ma­gyar király koporsóba zárt földi maradvá­nyait először a közeli „Nossa Senhora do Monte”fogadalmi templom főoltára mögé helyezték el, majd 1967. december 29-én a mellékoltár kriptájába. Naponta érkeznek oda turistacsoportok a világ minden tájá­ról és az idegenvezető minden esetben el­mondja nekik IV. Károly történetét. Hiva­talos idegenforgalmi nevezetesség ez Fun­­chalban. Magam is ott állottam a kripta előtt. Hatalmas kereszt emelkedik a külső vaskoporsó fölé. Baloldalt térdeplőzsá­moly áll rokonok számára, jobboldalt oszt­rák és magyar nemzetiszínű szalagok díszí­tik a falat. Vegyes érzelmekkel viaskodom: magyar volt ez az ember, vagy osztrák, vagy több annál­ európai? Fia: Dr. Habs­burg Ottó így válaszol erre egy interjú keretében: — Mikor és hogyan tanult ön magyarul? Dr. Habsburg Ottó: — Hál’ Istennek, mindig beszéltem magyarul úgy, hogy anyanyelvemnek nevezhetem a némettel együtt. — Melyek voltak ifjúkorának kedvelt olvasmányai? Dr. Habsburg Ottó: — Mint gyermek, sokat mulattam Gárdonyi Göre Gábor könyvein. Mikor gimnazista lettem, na­gyon megragadott a magyar szépirodalom. A költők közül szerettem Vörösmartyt, Petőfit, Ady Endrét és Sík Sándort. Pe­tőfit már kisgyermek koromban tanultam, mivel apám is nagyon szerette. Többször elszavalta nekünk még azt is, hogy „ Akasz­­szátok fel a királyokat.” — Családjában ki tud még magyarul? A gyermekeket is taníttatja nyelvünkre? Dr. Habsburg Ottó: — Testvéreim töb­bé kevésbé mind beszélnek magyarul. Lega­lább is annyira, hogy megmaradt náluk az alap. Feleségem német lévén, egy szót sem tudott magyarul, mielőtt megismert. De aztán komolyan nekiállt és rendesen meg­tanulta a nyelvet. Ami gyermekeimet illeti, azok is, legalább a nyelvi alapot megkap­ják. Azt ajánlhatom, hogy magyar szülő ne felejtse el magyar imádságra tanítani gyermekeit. Ha közben más nyelven is be­szélnek, az ima mindig legbensőbb énjük marad. S ha majd kinyílik előttük a haza kapuja kivirágoztatja bennük teljes ma­gyar lelkiségüket. ÚJ HÍDFŐ 1987. április

Next