Hídverők, 1958 (11. évfolyam, 1-22. szám)

1958 / 1. szám

Elt egy kántor nálunk. ­Asztalunknál le sokszor evett. ­Rágén ráúnt minden szertartásra, de orgonáit, temetett, alnt ahogy már a templomi szabály megkívánta. Tíz koronáért osak épen hogy kijött a temetésre, húsz koronáért elbúosúztatta a •kedves”' halottat a rokonságtól. Harmlno koronáért a „drága" halottat már a szomszédságtól is, Ütvén koronáért az egész világtól, megríkatta a halál lesújtotta népet, hatvanért maga Is sírva fakadt... Ez volt a taksa, s pótolhatatlan veszteségnek pityorogta ki, ha megfizették akar a korcsma börtöntöltelékét! Hogy utáltam! Akkor! Oe ma, őszreváltan, megértem! Miért lett volna épen 6 más, mint a többi?! A magyar élet bőséggel önti mindenfelé a kántorokat. Csak az egyiket talán „kiváló írónak", a másikat képviselőnek, hazamentőnek hívják, vagy népbarátnak. Állnak az örök magyar temetésen. Közömbösen, vagy pltyorgó szemmel temetnek. Bőszen elneveznek akár Krisztusnak, akár Istennek, csak megfizess érte!

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék