Hídverők, 1958 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1958 / 1. szám

Élt egy kántor nálunk. -Asztalunknál le sokszor evett. -Rágen ráúnt minden szertartásra, de orgonáit, temetett, amnt ahogy már a templomi szabály megkívánta. Tíz koronáért csak épen hogy kijött a temetésre, húsz koronáért elbúcsúztatta a „kedves”­ halottat a rokonságtól. Harminc koronáért a „drága" halottat már a szomszédságtól is, ötven koronáért az egész világtól, megríkatta a halál lesújtotta népet, hatvanért maga is sírva fakadt... Ez volt a taksa, s pótolhatatlan veszteségnek pityorogta ki, ha megfizették akár a korcsma börtöntöltelékét! Hogy utáltam! Akkor! De ma, észreváltan, megértem! Miért lett volna épen­­ más, mint a többi?! A magyar élet bőséggel önti mindenfelé a kántorokat. Csak az egyiket talán „kiváló írónak", a másikat képviselőnek, hazamentőnek hívják, vagy népbarátnak. Állnak az örök magyar temetésen. Közömbösen, vagy pityorgó szemmel temetnek. Bőszen elneveznek akár Krisztusnak, akár Istennek, csak megfizess érte!

Next