Hídverők, 1960 (13. évfolyam, 1-24. szám)
1960 / 2. szám
szívesen vállalja a komolytalan Ünneprontó szerepét. Képzeljük el tehát azt, hogy összeült az 1960.évi március 15-i ünnepség előkészítő közgyűlése. (Tehát nem egy agóniában vergődő migráns egyesület csonka-bonka választmánya, ahol - sajnos - a megjelentek és magas tisztségeket viselők összesített és összeadott iskolái sem érik el egy elégséges gimnáziumi érettségi nívóját.) Vagyis a nemzeti ünnepet megrendezni akaró lelkes magyarok tömege. Mondjuk, az ott települt magyar migráns felnőttek 16 százaléka. (Azért nem írom, hogy „fele" vagy „többsége", mert cikkem végül is nem utópiának készült. Márpedig akkora százalékarányra még nem igen volt példa a magyar migráció eseményekben oly felette gazdag történetében. De erre nem is igen lett volna lehetőség. Nemzeti ünnepeink rendezése és előkészítése, szervezése és irányítása szilárdan áll „elhivatott, magasan képzett, a társadalmi, egyesületi vonalakon feltétlenül jártas, a műsorok, előadások, hangversenyek, programok összeállításában szaktekintélynek mondható" csonka választmányi gyűlések kezében. Emellett a magyar közönség szélesebb rétegei - emlékezésem szerint - még soha nem kapták meg azt a lehetőséget, hogy fenti ünnepek rendezése körül legalábbis a véleményüket vagy javaslatukat nyilváníthassák. És ennek az összeült lelkes magyar közgyűlésnek - valami idegesítő és érthetetlen véletlen folytán a „komolytalan" Mike Migrant lenne a szószólója. Minden szövetségnek és ki-csúcsosodásnak ellenére migráns életünkben mind inkább látható az a törekvés, hogy az egyesületek külön-külön rendezzék meg a nagyszabású, széles alapokra fektetett Március 15-ét. Természetesen ugyanarra a napra lehetőleg egy fél tucatot. Mivel ezek az egyesületek mind keresztények, mind magyarok és mind teljesen ugyanazon történelmi és politikai hátterű szabadságünnepet rendezik, csak arra tudok következtetni,hogy a különválásnak az az oka, hogy az egyik magyar migránsegyesület nem bírja a másik magyar migránsegyesület színét vagy testi kipárolgását elviselni még egy magyar nemzeti ünnepen sem. Mert ez esetben ez az idegenkedés a másikkal való egyesülés szempontjából teljesen érthető és emberi. Aztán mérhetetlen haszna is van ennek a jelenségnek. A félig üres táncteremben kitűnően tud táncolni a műsor után az a hét-nyolc pár, mely a megjelent közönség táncos részét képviseli. Bőven van asztal és szék, nem kell szorongani, és mindig elég a tányér és „eszcájg" a mustáros virstlihez. Ez a helybőség a magyarázata annak is, hogy az ünnepi beszéd majdnem kivétel nélkül üres, lapos, vagy érthetetlen. A környezet befolyásolt (Ha az ürességre gondolunk!) Egy üres teremnek rossz az akusztikája! (Ha a beszéd hiányzó fülére vagy farkára célzunk !) Bár a rossz nyelvek azt mondják, hogy ez az egyéni ünneprendezés azért van így, mert nemzeti ünnepségeinken még van valamicske tiszta bevétel is. *