Képes Világhiradó, 1960 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
m A Bloor Collegiate színházterme csaknem megtelt irodalom- és zenekedvelőkkel, meg kíváncsiakkal, s a tartalmas, élvezetes est után távozók emelkedett hangulatából, szemük csillogásából ítélve, kevesen lehettek, — ha voltak egyáltalán — akik csalódtak. Én, igaz, ,,csalódtam". Sebtében összetákolt műsort vártam, egy-két tehetség, kétszer annyi dilettáns mozaikszerű tarka estjét. Nem is tudom, honnan jöttek az ihletett előadók, művészi tolmácsolások egymást érték a színpadon. Volt valami egység is a műfajok sokféleségében: a zenei elem átfogó egysége. Egyetlen törés volt a műsor zeneiségében, amikor a szerző elbeszélését olvasta fel. (A novella különben nem rossz, ittott oroszlánkörmök is mutatkoznak, mégis úgy érzem, a próza nem az ő területe.) Annál szerencsésebb gondolat volt a zongora, a hárfa s a női énekhang beillesztése. Mind a három képes beleolvadni a költemények finom légkörébe, különösen, ha Mozart, vagy Debussy lelkét vetítik. A „God save the Queen" után Borszéky György olvasta fel bevezetőjét. Kimerítő tanulmánynak indult, azután — mintha megijedt volna az anyag bőségétől, vagy a költemények elemezhetőségétől — hirtelen véget ért. A tanulmányból ízelítő lett, így is érdekes volt Még érdekesebb lett volna, ha írója kizárólag saját kritikai készségére támaszkodik. Nem kellett volna idéznie a költő nemrégen megjelent könyvével kapcsolatban az „Ahogy lehetőben közölt cikkből, mely felsőfokokból áll, s így amerikai hirdetésekre emlékeztet. A bevezető után Hargittay Katalin „A harminchárom éves Krisztus és én"Vivin Fáy-verset, Pálfalvi Éva a „Beszélgetés béna kisfiammá!" című, majd a műsor második részében a „Készülünk haza" című költeményeket adta elő, mindkettőjük finom eszközökkel, bámulatos érzékkel csalva elő az erőteljes sorok minden rejtett szépségét, gazdagságát, és hibátlan fonetikával. Élmény volt M. Vadas Ildikó zongorajátéka is. E fiatal ígéretünk messze túlnőtt a technikai nehézségek sikeres megoldásán. Egyéni varázsa is ott van már a hangokban. Fejlődésének, úgy tűnik, nem képessége, hanem kitartása, akaratereje szab csupán határt. Debussyvel oly rokon, hogy a nagy zeneköltő reinkarnációjának hihetné az ember. Szondy Biri, a torontói magyarság régi kedvence Bartók és Kodály dalokat énekelt, később egy operett-dalt és Mimi áriáját a Bohéméletből. Ifjú bája, szép hangja és színpadi rutinja nélkül is sikert biztosítana számára. Az operák azonban nem neki valók, még a Puccinioperák sem. Jánossy Margit egyéniségének és vérmérsékletének sem felel meg a „Jeremiás siralmai", nem tudom, miért választotta e súlyos, allegorikus művet. A „Gólyalesen" előadásában, — hogy csak egy példát mondjak — lenyűgöző lett volna. H. Reményi Zsuzsa szereplése egészen különálló esemény. Finom hárfa játéka egyszerűen lebilincselő! Pianói — a leheletszerű halk futamok —a lélegzetállítóak. Ez az a hangszer, mely, ha művész pengeti, a hallgatókat ellenállhatatlanul szférás magaslatokba emeli, s volt-e, aki nem érezte a magasság szellőit a Mozart-variációk alatt? Az ünnepelt költő nemcsak elbeszélését, két ragyogó költeményét is elmondta. Erőteljesebb hanggal kiváló előadó lenne. Ki volt még a műsoron? Leskowsky Zoltánná, azaz a fő FÁY FERENC EST Fáy Ferenc költészetének népszerűsítésére szerzői estet rendezett a Magyar Helikon Társaság december 11-én. —~.......M...Mallalall,l|l,|||„||„,||||||||m|U„|nUlllalll,...H.........—.........—— Fáy Ferenc verset mond Pálfalvy Éva szavail. Reményi Zsuzsa hárfázik