Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1978-06-01 / 6. szám
1978. JÚNIUS KRÓNIKA 13 Kozanich István versei: MÉGIS MEGYEK Egyik titok az életem: kiosztom ma a csendnek, könnyen hintem a szélbe szét, amelyben zászlók lengnek. Mint esti szél, oly surranón magamban hordok lázat, s csittítom vérem, hogyha majd végső ütemre lázad. A csillagok a hangjegyek, a tejút, régi dallam, mi volt a jó és mi a rossz, elmondom majd egy dalban, aztán megyek a tél felé, mint árnyékosan a tájon, homály fedi a léptemet s nincs többé, ami fájjon. MÁR MINDEN ÖSVÉNYT Tövisek közt sokat jártam. Másik titok az elmúlás: botlottam én kőben, sárban, napra, mint fojtó járom, hullt szememből könny is, vér is, közel van-e, vagy messzire? mégis mentem, csak azért is útját majd végig járom. Ha vihar vert, csak nevettem, bánat terhét elvetettem, csillaghullást soká néztem, holtak árnyát megidéztem, fűnek, fának verset mondtam, titkot lestem teleholdban, szálló madár rám kiáltott, kísért átok, Isten áldott, nyíló virág, gyenge harmat álmaimban betakartak, így lettem én vándorlegény, országutat járó szegény. Mentem nádon, mentem éren, napból volt az aranyérem, amit adtak tündérkezek, ha a május megérkezett, nyírfa ága nekem intett, nyárfa ága pelyhet hintett, mosoly várt egy lány szemében, maga rózsa, haja éhen. Nem féltem én semmi rémtől, bűvöléstől, jós igétől, utamat ha kígyó vágta, rákezdtem egy víg nótára. Elfutottak napok, évek, deres fővel magam élek, visszanézek az utamra hajdanán-élt volt magamra, alkonyatkor magam járok, szegi léptem sötét árok, hol a nyírfa, hol a nyárfa, lánymosoly a régi nyárba .. .? MAGAM VAGYOK Magam vagyok a tél előtt, eldobtam minden kincsem, üres kezekkel ballagok, mi lángra gyújtson, nincsen. Mögöttem ősz, előttem köd, fejem felett a gondok; magamban hűvös estesen titkokat oldok, bontok. Már minden ösvényt megfutottam, mi mélytte tért, vagy égbe ment; a végesig én eljutottam, de nem leltem a végtelent. A fellegekig könnyen szálltam, és földre vert a holt anyag, tücsökkel réten muzsikáltam a frissen kelő hold alatt, holtak szemében azt kutattam, hajszára erőt mi adott? titkon meglestem mély kutakban a tükröződő csillagot, virágban égő szép barackot a május hogyha letűzött valahol, engem ott marasztott és lelkem rajta betűzött, őszi estén jó cimborákkal poharaztam a Ság levét és volt, hogy magamban varázzsal ejtettem ki egy lány nevét. Mindegy, hogy mily utakra mentem, hisz' valamennyi egybe fut, minden, mi száll, lehull kegyetlen, a sírnál messzebb sose jut, s míg a végest mérni akartam, megleltem benn', a végtelent, ami paránynak látszott hajdan, tudom már: végtelent jelent, benne minden egy állomás csak: leánynév, holdfény, mély kutak, minden egy és mégis mily másnak mutatják csalfán az utak. Már minden ösvényt megfutottam, mi mélybe tért, vagy égbe ment s míg a végesig eljutottam megleltem ím a végtelent. EGY FÉRFI EMLÉKKÖNYVÉBE Arcod hát legyen csukott márvány, súlyos koporsó, vagy sima lárva, mely rádfeszül ijesztőn, sárgán, lüktető agyad magába zárva .. . Vihar, ha tombol, nézzed merészen, láss, figyelj kutató szemmel, mint őr figyel a keskeny résen, de vonása meg se rebben. Légy acélból, vagy kőből vésve, kínokra ne legyen soha könnyed! Magadba fojtva, csak belülről égve, légy testvére az álcás közönynek. Ne mutasd bánatod, se reményed a külszín legyen a pajzs, a vért, öld szívedbe minden érzeményed, belülre hullasd csak a vért! Elveszett, ki lelkét mutatja, mert önmagadba megy a játék; ne hagyd, hogy lényed durván kutatva, kövessen örökös, szürke árnyék. Legyen a szavad metsző penge, mely vág, vagy hárít, de egyre véd, bűvös palást, varázsos, lenge, hogy takarja lelked száz sebét. Légy hidegen égő esti csillag, fényt adó, de árnyat nem vető, ne érjen hozzád se sóhaj, se illat, hiszen csak pár lépés a temető. Légy kószál, vagy pusztító orkán, viharzó tenger, vagy lángözön, lehetsz kés az áldozat torkán, vagy bárány az oltárkövön, . .. légy ... de mindegy . .. csak férfimódra dacolj és feszítsd melled az árnak, és ha látod, hogy ütött az óra, a végső, melyben estedre várnak, ne gondolj többé földi dolgokon dobj le magadról minden lomha súlyt, csak úgy állj, mint áll a szirtfokon a tölgy, mit az ég villáma sújt. ..!