Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-02-01 / 2. szám

A KERTBEN Rázom az emlékezés fáját, hullnak gyümölcsei, évek font kosarai várják, kezdem begyűjteni. A csendtől sűrű édes órák ízét szemezgetem, késő nyarak még visszahozzák, ami reménytelen. így őrzöm kertem sok gyümölcsét, beérik télre mind, hogy kosarunkat színig töltsék fénylő emlékeink. Tollas Tibor UTAK A térképeken tarka vonalak bonyolódnak, mint kaszált fonalak s mint szövevényes belső szerkezet, a sok vonal oly sokfelé vezet. A furcsa rajz megannyi földi út, magányos ösvény vagy társas vasút, vagy olyan út, mely láthatatlanul a tengeren, a jégen át vonul. Hasonló mind, csak méretében más az országút s a váltóvadcsapás. Míg minden út a fényes ég alatt jövőt keres, a múlt felé halad . . . S bár százfelé hív száz lidérces cél, kaland, vagyon vagy csak egy kis fedél, akármerre keressük a csodát, végig kell járnunk egy-egy golgotát. . . Bónis László (Sao Paulo) ÉJJELI UTAZÁS Siklott a gyors a süket tájon s dohogva hagyott mindent hátra: a jegenyék, mint kuglibábuk dőltek bele az éjszakába. Ablaknál álltam s émelyegve ki-kilestem a sötétségbe: jön-e a Hold és jön-e véle kígyózó csillag­szerelvénye. S jött, jött a Hold az égi pályán: tündöklő érc, rakéta-mozdony, felhőnyi füstje szakadozva készülődött, hogy lecsapódjon. Lassan álmosság-pernye hullt rám s a bőrülésben hátradűltem — félálomban a bakterházak ott fönn villáztak már az űrben. Csoóri Sándor KÉSŐI SZAM­A­DAS Eb gondolat, késő bánat, elhagytam szűkös hazámat, vállaltam: szív nélkül élni, szívem aranyra cserélni. Ez a világ, nem világom, mindenestől hazavágyom. Olybá lettem, mint a gyermek, kit elnyelnek farkasvermek. Elsiratja karikáját, aranygyapjas karikáját. Vesszőlovát szólítgatja s meghal, mint az öregapja, a favágó halt meg télen feketélő erdőszélen. Éveimet számolgatom, képzelt kincsem visszaadom. Ötvenkettő, ötvenhárom . . . nem mehetek, s hazavágyom. S. Koósa Antal A SZEGÉNYSÉG DICSÉRETE Hiába is keresem magamban ki valaha voltam kis diák, anyám tanított szelíd szavakkal, apám más volt, egy külön világ, akit félnem illett, mint gyereknek, ha szigorú volt is, sosem vert meg, jelleme kemény volt és szilárd. Hosszú háború gyújtott ránk lángot a parázsló csillagok alatt s megváltoztatta azt a világot, amerre az életünk haladt. Riasztott a gyengék árvasága s a múló évek mit hagytak hátra? szegénységet s kínzó vágyakat. Az élet akkor nagyokat lépett, nem állhattam meg a félúton, tisztelni benne a szegénységet megtanultam s még ma is tudom. Már túljutottam minden határon, jellemformáló fiatalságom légy tanúm, ha egyszer elbukom! Németh Ernő 1980. FEBRUÁR KRÓNIKA 31

Next