Ősi Gyökér - Magyar Kulturális Szemle, 1984 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1984-11-01 / 6. szám

mondta a „názáreti Ur-Fény”, a pártus-vérű TURUL-NEMZEDÉK: „mert nincs oly titok, mély nyilvánvalóvá ne lenne és nincs oly elrejtett dolog, mély ki ne tudódnék és világosságra ne jönne” (Luk. 8.17.) AZ IDŐPONT A szakrális hagyomány elvesztésének ku­tatásában nem a történelmi események kere­sése a feladatunk. Ezek ugyanis csak követ­kezmények. A hitvilági felfogások összeütkö­zésének következményei. A hitvilági tartalmak ismeretéből kell ki­indulnunk. Hiába nevezik még ma is a „hi­vatalos” történészek — mint Kristó Gyula is — „pogánynak” Árpád Nagykirályunk népét. A temetők hagyatéka és a feltárt sírok ki­értékelése jól megmutatja azt a valóságot, hogy istenhívők voltak bizony ők mindnyá­jan és az „államvallás”-ban az uralkodó egyben „pap-királyi” méltóságot töltött be — az égi Napkirály földi megbízottja volt — mint a NAP FIA. Igen meggyőzően ír erről Dümmerth Dezső („Az Árpádok nyomá­ban”, Bp. Panoráma, 1977. 130. old.) az „Ár­pád dinasztia királyeszméjéről”, amikor azt mondja, hogy „magának a keresztény hitre tért fejede­lemnek kellett legelősször tagadnia azt, hogy ősapja, Álmos, az „ég fia” — tehát „félisten”, szakrális személy volt.” Itt — e változásban —­ a hangsúly nem azon van, hogy mit tart magáról az uralkodó, ha­nem a hitvilági tartalom, a vallásfelfogási lényeg a fontos. Az Árpádi ősvallásban an­nak a Jézushitnek alapjait ismerhetjük fel, mely — a minden tudai befolyástól mentes keleti kereszténység u.n. „manichean”, va­gyis „Mani-féle” vallási tanokban mutatkozik. Ugyanis itt találjuk meg a Napisten tartal­maként a „FÉNY SZÜZÉT” és a „FÉNY FIÁT” is. Az „ifjú­ fény” — TURULLU — maga a názáreti Jézus. A „FÉNY SZÜZE” azonban nem az ő földi anyja — Mária — hanem a BOLDOGASSZONY, akinek legki­sebb lányaként fogadta be ez a vallás Máriát, mint a „NAP-FIÁNAK” földi testbeadóját. A judai kereszténység teológiája egyszerűen „napkultusz”-nak nevezi e hiedelmet. Pedig a „fény­ vallásának” tartalma sokkal mélyebb gyökerű egy „kultusznál”, vagyis egy isten­felé fordulási formánál. A „fény” hite az embernek tisztességet, becsületességet, jó­ságot, könyörületességet, segíteni­ akaró erőt és egyenes úton való haladást ad az életében. Egy istenfiúsági öntudat ez a hívőben és mennél magasabb hivatást kell betöltenie, annál nagyobb hivatástudattá válik, amíg a királyi hatalom gyakorlójánál eléri, a „szak­rális” öntudatú kötelességtelj­esítésben, az emberi gyakorlat lehetőségének tetőpontját. Tudjuk jól, hogy őseink a „Nap felé fordul­va” imádkoztak. Az esztergomi oroszlános szentély tájolásában is megmutatja, hogy a „nappal való szembefordulás” a törvényhozás és az ítéletek alapfeltétele volt. Igaza volt Madách Imrének, amikor azt mondta, hogy a magyar nép ezer év után is csak a régi hitű — „pogány” — mint a keresztények mond­ják. De Bosnyák Sándornak is, amikor így ír: (Lásd: Bading: „Az Ister-Gami Oroszlá­nok Titka” Bs. As. 1979. 90. old.): „a kereszténység ezer év alatt sem tudott uralomra jutni nálunk. A nép a keresztény­ségből csak azt fogadta el, ami az ősi kép­zeteibe beilleszthető volt: a Napfordulókor születő Jézust — mint a NAP FIÁT — az „égi táltost”, a „pogány” szertartással nap­keltekor készített keresztvizet, vagy a templo­mok keleti tájolását. A keresztény egyház alapvető tételeit, pl. a szentháromság hím­­nemű isteneiből álló, homokórára emlékeztető háromszögét, nem értette meg népünk, mert tapasztalata s észjárása az élet minden meg­nyilatkozásában a hím és nőnemű részek te­remtő egységét s előbbrelendítő ellentétét látja.” Az olvasó most joggal kérdezheti, hogy miért nem tűrte a tudai alapú római vallás térítése ezeket — a Napra és Fényre vonat­kozó — ősvallási elemeket.. .? Logikus gon­dolkodással mérlegel­ve — nem az a fontos, hogy ki, milyen irányba fordul, amikor imád­kozik, hanem az, hogy imádkozzon. Ezt mond­ja az, aki nem ismeri a kereszténység ó­szövet­ségét, melyet a zsidók ugyan „thora”-nak neveznek és az ő „szentkönyvük” ez valójá­ban és eredetileg, de ebből több szöveget ol­vasnak fel a misék alatt a keresztény papok a hívőknek, mint az evangéliumokból. A „po­gánynak” nevezett magyar ősvallás — a „fény-hite”, a Napra nézés, a Napisten, a „Fény Szüze”, a magyar néphitbeli azon szokás és szeretet, mellyel pl. a holdat „BABA MÁRIA”-nak mondják és az imádságok mindegyike, melyet a buzgó hívők e „fényr­­ontó” isteni megnyilatkozások felé indítanak — mind-mind elsőszámú közellenségei és ki­irtásra ítélt elemei a judai­ kereszténységben lévő vallási felfogásnak. Ugyanis a Mózes-­ törvény mindezeket tiltja, amint olvashatják a Bibliában: „Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorod­­jál és le ne borulj azok előtt...” (Mózes V. 19.) Elképzelhetjük tehát, hogy mi lehetett a sorsa a „térítésben” mindazoknak a magya­roknak, akik „leborultak” a Nap előtt. Azt hiszem , az olvasó előtt is kétségtelen az, hogy — megtaláltuk szakrális hagyomá­nyaink elveszítésének időpontját „Szentist­­ván” térítésében. Mondhatjuk úgyis, hogy a „fényre az erőszak árnyéka borult”. Felhő takarta el a Magyar Napisten egét és ez a felhő még ma sem oszlott el. Az erőszak anyagiassága és a judai-keresztény vallásszem­­lélet judai és keresztény közössége mester­ 162

Next