Tárogató, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
VÁNCSA ISTVÁN: ORBITÁLIS TURUL (Adalék a magyarság etnogeneziséhez) A megvilágosodást délelőtt háromnegyed kilenckor éltem át, a Diószegi úton. Ezt csak azért rögzítem ily pontosan, mert úgy vélem, hogy ha Pál apostol, Buddha, Szent Ágoston és a többiek nem voltak restek lokalizálni a perdöntő élményt, akkor én se lehetek tunya. Tehát: álltam a Diószegi út és a Tarcali utca sarkán, ebemet néztem, ahogy oldalt a gazban szimatol, s ekkor elmém lábot vetett, mint a magnéziumpor. A tétel kerek egészként született meg bennem, bizonyítási eljárással, scoliummal, corollariummal, mintegy kőbe vésve. Ekként hangzik: A magyarság igazi őshazája a kozmoszban van. Argumentációra, úgy hiszem, nem is lesz szükség; meggyőződésem, hogy a tisztelt olvasó néhány mondat után a homlokára csap: hogyhogy ezt nem találtuk ki mindeddig? Ugyanis, mint minden igazán nagy dolog, ez is pofon egyszerű. Megmagyarázom. Pillantsunk rá egy csillagtérképre, s kezdjük olvasgatni a neveket. Alcyone, Andromeda, Cassiopeia, Electra, Hercules, Merope, Orion, Perseus. Csupa görög, éspedig olyan egyének, akiket az istenek nagy kegyesen kicsippentettek a halandók közül, és gombostűvel felszúrtak a firmamentumra. Az egész antik égbolt olyan, mint valami hatalmas rovargyűjtemény, nincs benne semmi otthonosság, semmi emberi. Ptolemaiosznál is hideg kristálygömbök forognak valami bonyolult rend szerint, epiciklusok vannak meg deferenskörök, egyszóval geometria. Most pedig nézzük a régi magyar csillagneveket: Malom, Fészer, Csürhe, Két kan, Kullancs. Továbbá Járomszeg, Juhászbot, Nyüst. A Tejút pedig: Fejér árok vagy Fejér köz, Tündérek járása, Hadak útja. S hamég ez sem győzne meg valakit, akkor közlöm, hogy a Bokor csillag, a Rátlegelő és a Szolgafa mellől nem hiányzik a legeslegmagyarabb csillag sem: a Korcsma. Tudomásom szerint nincs még egy nép, amely a csillagos égen ennyire otthon érezné magát, s hogy ez így van, annak csakis egy magyarázata lehetséges: a magyarság kollektív tudattalanjában ott él a csillagközi eredet. Nézetein szerint ősapáink Belső-Ázsiában értek földet — valahol a mai Kazahsztán területén — aztán bejárták a fél világot, lementek pecázni a nagy folyamok völgyébe (Nílus, Tigris, Indus, Jangce), az ott élő törzseket megtanították erre-arra,őt. a talaj megfelelő volt — mint például Mezopotámiában —, megvetették a szőlészet, a borászat és a borhamisítás alapjait, egyszóval létrehozták az emberi civilizációt. Az eredményt módunkban áll tapasztalni. Filológiai bizonyításokkal nem terhelem az olvasót, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy a fentiek után is kételkedik; csak érdekességként jegyzem meg, hogy az úriember szavunk etimológiailag az úriemberből származik, s eredetileg azokat jelöli, akik egészen a Turul nevű űrhajóig képesek visszavezetni a családfájukat. (Amiképpen az Egyesült Államokban is az számít igazán előkelőnek, aki be tudja bizonyítani, hogy ősei a Mayfloweren érkeztek.) Ez megintcsak bizonyítja, hogy kollektív tudattalanunkban elevenen él a kozmikus etnogenezis. És végezetül: Körösi Csoma Sándor elindult őshazát kutatni, ehhez egy vas támogatást nem kapott a magyar nemzettől, a főműveit azóta sem adjuk ki magyarul, szobra Japánban van, Csomakőrösön lévő emlékmúzeuma akár a disznóól. Miért? Azért, mert valahol mélyen mindenki tudta és tudja, hogy az őshazát nem horizontálisan, hanem vertikálisan kell keresni. Lám, Farkas Bertalan egy csapásra a legnépszerűbb honfivá emelkedett, hetekig róla beszélt mindenki, arcképe ott van minden kirakatban, dalt írtak hozzá és hétéves kislányok szerelmetek belé. Pedig nem jutott el az őshazáig, csak a határára, s egyetlen szál ősmagyarral sem találkozott. (Lévén az ő járműve nem interstelláris, hanem orbitális Turul.) Az eredmény mindazonáltal kötelez: az én álmaimban a magyar űrhajós máris szkafanderben és fehér lovon jelenik meg, s egy villogó kardot suhogtat a teridokontinuum négy dimenziója felé. Visszafoglalja az űrt. 16 MAGYARI LAJOS Arcaink Egy színházi kollokvium résztvevőinek Némaságra — s de jó! — még nem született embe a nyelv legyen béna bár, úgy a szív beszél. Kínját a csecsemő is a világba rrja, s a vén a szemével szól végül életért... Hát mi, a felnőtt értelemmel áldott — s így kétely-tövissel megvert — lelkese!*, kik tövig bontjuk le az elaggó világot, s újra fölrakjuk, mi már elveszett?! Hány hangot s arcot hoztunk az időből, köztünk kicsoda voltak hangja jár, ha ő arcukat az arcunkra igazítjuk komor parancsok vad villámainál... ? Végül is: hány ember egyetlen ember? Nincs, ki az ősüktől, társaktól szabad, nincs, ki az eredés láncait eloldva, múlttól és vértől szabaddá szakad! Ádámnak kínjait játsszuk mi végtelen, s az anya-és félelme még génjeinkben ég, eljátsszuk mégis, mégis Káin lázadását s a hugenották hős hitvalló hitét, eljátsszuk Dózsát s el az ellen-Dózsát, a térdeplő Ábelt, a lehajtott fejűt, s hogy mi vagyunk ő is, ő is mi volnánk: a fölismerés lobban, s szíven üt... Eljátszunk mindent, mit tudunk magunkról — pörköljön bár szégyen, hagyjon el a gőg ... ! De ha jól játszunk, ha igazul játszunk, tán nem játsszuk el — az egyetlen jövőt.