Tárogató, 1986 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1986-02-01 / 2. szám
Tollas Tibor Virágba borultak a fák! Ágaikról már roskadó fürtökben hullalattalan a tél akácvirága: hó. TAVASZIRÁNT A tűlevelű fenyvesek hamvas csend vásznát fércelik, fehérsubájú asszonyok, kivillannak szép térdeik. — Egyszerre tündökölni kezd az alvó völgy, ezüst hegyek — suhogó szoknyájuk között már tavasz iránt lépkedek. Perceken belül meg kell állapítanom, hogy roszszul böjtöltünk bizony. A Hargitának anyátlan csillagát felhő borítja már és üvölteni kezd a medveléptű havas. Vonaglanak a rengeteget szélkorbácsoltan közel és távol, a Libán csúcsain és itt a kicsi ház fölött, a hátunkon valósággal. Mi lesz ott kinn a kilenc káplánnal? Szegény papjaimat szeretném látni az istentelenségben. Megpattintom az ajtót: részeg zsákok dőlnek be rajta, majd levernek a lábamról, s kezdené a szél a házkutatást, ha nem tiltakoznánk ellene. — Ki vele! — ad ki parancsot menten Örökmécses, de megrezzen az ablaktáblának minden dörrenésére. Kilépek az elmeháborodott időbe, s becsukom magam mögött erővel az ajtót. Megnyugszanak az ijedt petróleumlámpák. Idekint látom, a borongós kékarcú színt váltott, alvadt vérfekete már, minden irányból omlanak rá a sötét fellegek. Hegyoldalunkról eltűntek a szomszédoló árnyak, ki tudja, merre menekült a sapkaróka meg a szarvassá lett bazaltkőd és a vízi malmocskád is. A völgy mélyéből elmenekült a köd, abbahagyta Kőműves Kelemen az építő munkát. Nem látszanak a házak. Mi lesz ebből ? Csikországot elpusztítani tatárhordaként jön a vihar. A Dandárból jön, fekete fajdkakasok birodalmából. Meg-megvillanó fehér örvényeken pörög a hó a földről az égbe vissza, és nagy reccsenéssel óriásfenyő fekszik keresztül az útra, mely a Bakó patakát kíséri. Ennyi legyen bár az ellenállás e hordarohamban. Mert egyéb aztán semmi. Hóhérló kedvében szabadon garázdálkodik az idő. Kilenc káplánunkat kegyetlenül megtáncoltatja, majd vallatni kezdi őket. Nem tudom, mit kellene bevallaniuk a kék borongás titkaiból, csak azt látom, hogy szakállánál-üstökénél fogva szinte földig rántja le, mindahányat, rugdosódván is közben, ahogy illik. Az embernek fáj a szeme a látványtól, de még a fejét is óvnia kell: hópárnákkal együtt a háztetőről cserepeket szaggat a szél. Az eresz alá kell húzódnom. Onnan hallom, hogy az erdő sarkában földre dendült az akasztott fenyőfa. Óriás társának az ágain lógott, s tán emlékszel még, hogy sajnálkozva mondogattuk: hát ez is felkötötte magát. Jót tett most vele a vihar, de tán mivelünk is, kik félve tekergettük alatta mindig a nyakunkat. Riadozva nézem a feketén fortyogó égboltot. Farkas üvölt a völgykatlanban oly hosszan és szomorúan, hogy az már sajnálni való. Jó lenne most összenézni veled. S ahogy ez a gondolat megvillan bennem, a párjaként szinte, sistergő fénykarika szökken ki a pokolsötétségből, egyet-kettőt perdül a fenyőfák között, majd sántásvá és botladozva tovagurul az éjszakában, viharok hajszoltjaként. Hosszan bámulok utána: hát ez vajon mi lehetett? Ezt kétszer is megkérdem magamban, de harmadszorra már besorolom a választalanságra ítélt kérdéseim közé. Vonulj csak be szépen a celládba te, konok kérdőjel, a társaid közé! Csak hajnaltájt csöndesedik el az ítéletidő. Itt ülök újból az ablak előtt az én lőtt lábú madaram gondjával, az emlékezet mezőségi nádasaiban. Mintha semmi sem történt volna: az idő moccanatlan, az ég tisztára seperve, a pitymallat is kékarcú, mint az este volt. Akár egy fehér vonat, robog az út odalent a Libán felé. Piros csizmádnak, ha maradt volna érintetlen nyoma, a hófúvás azt is belepte már. Napfelkeltével Örökmécses lép be hozzám, karján egy fenyődeszkából mesterkedett jeges vízi majmocskával. — A ház előtt találtam — mondja sírással küszködve, jól tudván, hogy a te mesterkedésed volt még a nyáron az a botladozó fénykarika. Itt jártál tehát az éjszaka. Beszólhattál volna! Tudhattad volna, hogy nem alszom. Ama rodostói Kelemen bátyád szavaival zárom soraimat, gyermek, szólj, ha még erre karikázol, mert szeretetemet özönvíz el nem oltja, s mert vagyok, aki voltam és leszek, aki vagyok zúzmarásan is itt Sikaszóban. 1 8