Tárogató, 1989 (16. évfolyam, 2-12. szám)

1989-06-01 / 6. szám

BÁNK BÁN MEGDORGÁLJA A KÖZÖNSÉGET .4 vízimolnár unokája esténként kifesti magát Mester Ákos interjúja Sinkovits Imre - Beszéljünk talán fiatalságod szín­teréről, Óbudáról. Gyerekkorom valóban oda kötődik a Lajos utcai és a Tímár utcai elemihez, majd később az Árpád Gimnáziumhoz, ahol életemnek legcsodálatosabb esztendeit töltöttem. A cserés kültelki gimnázium cserkészcsapatának voltam tagja, ahol hozzám hasonló, velem egyívású fiúk voltak, akiknek nemigen volt pénzük semmire sem. De mi olyan boldogok voltunk ebben a cserkészcsapatban. O­tt tanultam meg a természet­szeretetet, ott lett számomra erkölcsi magatartás a cserkésztörvény, ott tanultam meg - ne feledjük, hogy még a harmincas években vagyunk -, hogy a vallások nem lehetnek ellentétben egymással. Ott, ebben a kültelki gimnáziumban száműzött, de kitűnő emberek voltak a tanárok, javarészt olyanok, akiket éppen a liberá­lisabb gondolkodásuk miatt kivágtak Óbudára. - Büntetésből voltak ott? - Igen. Például a magyar- és német­tanárom Kunszeri Gyula. Angoltanárom Fiszterer Miklós. Igazgatóhelyettesem Bíró Lajos Pál, az angol szótár egyik szerkesztője. De még hittanáraim is olyan emberek voltak, akiket a belvárosi iskolák­ban nem szívesen láttak. - Imre, te most olyan csillogó szemmel és olyan lobogó lélekkel beszélsz az Á­rpád Gimnáziumról, hogy az ember azt föl­tételezi, te voltál az iskola büszkesége.­­ - Kérlek szépen, engem tizenvalahány évvel később valóban kitettek a gimnázium falára, hogy "gimnáziumunk büszkesége". Sosem hittem volna. . . Meg kell valljam, hogy a háború alatti években ötödikben latinból buktam, aztán érettségin fiziká­ból. De nem is egyszer, háromszor. Csak a negyedik­­ kísérletre mentem át, és kizárólag Banyai tanár úr jóindulatából, aki , az alattam levő osztálynak a fizika­tanára volt. Akkor már, ugye, hallottak, hogy én föllépek a Nemzetiben. Ez azt jelentette, hogy a Szentivánéji álomban a Thereus lakodalmán álltam hátul, mint kandeláberes. - Ha jól értem, már színészakadémiai növendék voltál, amikor sikerült a pót­­érettségid. - Igen. - Mikor volt ez? - 1947-ben. - Kik voltak az évfolyamtársaid? Márkus Laci, Gyurkovics Zsuzsi, Körmendy Jancsi. Aztán Pénzes János, aki a melbourne-i televízió főrendezője. Csisztai Bandi, aki eltűnt valahová. Felföldi Laci, öngyilkos lett, szegény. Selényi Etelka: Ő is öngyilkos lett. Hegedűs Angi pedig meghalt fiatalon, rákban. Kilencen végeztünk. - Hányan kezdtetek? - Harmincketten voltunk az évfolyamon. Azért is kérdezem, hogy hányan kezdtetek, és hányan végeztetek, mert abból, ugye, következtetni lehet, hogy hányan morzsolódtak le időközben. - Most, hogy mondod, feltűnően sokan. - Valakitől, azt hallotam - az illető nagyjából egyidős veled és ő is ott kapott diplomát a Színművészetin -, hogy a főiskola akkoriban izgalmas, érdekes szín­tere volt a magyar művészeti életnek, mert ott bizony, föltűntek olyanok is, akik vagy tehetségesek voltak, vagy nem, de akiknek előbb-utóbb észre kellett venniük, hogy valami baj van. Nem biztos, hogy a tehetségükkel, lehet, hogy a szár­mazásukkal. Mondjuk, a nagypolgári szár­mazásukkal, amit megpróbáltak valamilyen módon kompenzálni. Ha valaki úgyis színésznek készül, nem olyan nehéz el­játszania, hogy neki ahhoz a társadalmi réteghez soha semmi köze nem volt, hogy külvárosi környezetben született, anyja mosónő, apja proletár. . . - Erre mondják viccesen, hogy meg­tagadta apját, anyját, hogy arra lehessen. - Volt ilyen? - Volt. Ők voltak a legkegyetlenebbek. Fölöttem jártak és bizony nekem - aki Óbudáról jöttem a magam kiscserkesz­ t 20

Next