Tárogató, 1992 (19. évfolyam, 12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
Kacsó Lajos A NÓTÁSKAPITÁNY MAGYAR HONVÉD, OKTÓBER 9. A dal szüli énekesét — ezzel a címmel írja visszaemlékezéseit a hetedik X-hez közeledő Béres Ferenc, aki közel fél évszázada járja az országot s világot, hogy magas szinten mindenhová eljuttassa a magyar dalkincs értékeit. Ez a könyv egyben számadás, és jelentős fejezetet kap benne a hadseregben töltött nyolc esztendő is. Ma már csak kevesen tudják, hogy a világszerte ismert dalénekes alapító tagja, szervezője volt 1948-ban a Honvéd Együttesnek és az októberi vihar során tanúsított bátor kiállásáért távoznia kellett szeretett együttesétől. A főhadnagyi rendfokozatától is megfosztott Béres Ferenc az elmúlt 35 esztendőben rendhagyó szolgálatot vállalt, — ahogy Sütő András írja — „torkában a gyönyörű zengéssel, mindenhol lélekerősítő táplálékot nyújtott a magyarságnak”. A múlt évben sor került Béres Ferenc katonai rehabilitációjára és a honvédelmi miniszter századossá léptette elő. — A szépemlékű Fráter Loránd után én is nótáskapitány lettem — mondta tréfálkozva Béres Ferenc, amikor leültünk beszélgetni egy budai vendéglő teraszán. — A dalénekesi pályafutásom felfelé ívelésében rendkívül nagy szerepe volt a hadseregben töltött éveknek. A művészegyüttesnél olyan kiváló énektanáraim voltak, Érsek Mária, az Operaház énekkarának igazgatóhelyettese, valamint a világszerte ismert Vásári Tamás zongoraművész, akik nemcsak pallérozták tudásunkat, hanem kísérték is műsorainkat. Meggyőződésem, hogy azóta sincs olyan magas színvonalú dalénekesképzés, mint amilyen abban az időben az együttes keretein belül folyt. — Az ifjú korában ön nemcsak dalénekesként vált közismertté, hanem mint virtuóz furulyaművész is sikeresen szerepelt A Honvéd Együttest megelőzően, hol volt az előiskolája? — Az énekesi indíttatást otthon, a szülőfalumban, a palóc Gagybátorban kaptam, amely eszményi környezet volt a muzsikára, a dalra fogékony nyiladozó elmének. Édesanyám a falu nótafája volt, s tőle hallottam az Árvából lesz jó katona című dalt is, amit ő a 48-as szabadságharcban küzdő dédapámtól örökölt. Gyöngyvirág címmel 1952-ben jelent meg az első dalos füzetem, amelyben a falumban összegyűjtött s már-már elfelejtett dalokat tettem közzé. A dalgyűjtésben már kisregény koromban is kedvemet leltem, s talán ez ösztönzött arra, hogy beiratkozzam a budapesti egyetem néprajz és művészettörténeti tagozatára. Az egyetemet 1949-ben fejeztem be s tanáraim arra bíztattak, hogy írjak doktori értekezést a folklorisztikai gyűjtéseimből. Nos, ez a doktori értekezés nem született meg, hiszen akkor én már a Honvédelmi Minisztérium felkérésére Szabó Iván szobrászművésszel és Pálfi Csaba táncossal a Honvéd Együttes létrehozásán munkálkodtam. Egy kicsit büszke is vagyok arra, hogy a sorkatonák között olyan énekeseket fedezzünk fel, mint Palcsó Sándor vagy Hadics László és a zeneakadémiáról olyan fiatal művészeket toboroztam, mint Vasfalvi Róbert, Baksai Árpád és Réti József. — A művészegyüttesnél melyek voltak a legemlékezetesebb élményei? — A Honvéd Együttesnél a parancsnokok gyakran cserélődtek, de szerencsére a művészeti vezetésben olyan nagy tehetségű emberek is voltak — mint például Vásárhelyi Zoltán —, akik biztosították az előadások magas színvonalát. Az én kezdeményezésemre jött létre a szólista csoport, amely remek előadásokkal rukkolt ki. Felejthetetlenek voltak a külföldi vendégszerepléseink is, de számunkra talán mégis az a fellépés a legemlékezetesebb, amikor 1956 szeptemberében a kórusunk a Nemzeti Múzeum lépcsőjén előadta Kodály Zoltánnak az együttes számára írt zenei remekművét, a Talpra magyart. Emlékszem, hatalmas taps közepette a „tanár urat”, a meghatódott Kodály Zoltánt én kísértem fel az emelvényre. — Azt mondják, 1956-ban, a kínai turnén valóságos lelki földrengés történt a művészegyüttesnél... — Valóban ez történt, s ezt az októberi magyar vihar idézte elő. A nagy sikerű kínai turnén egyre több ellentmondásos hír érkezett hazulról s bennünk egyre nagyobb volt a feszültség és az aggódás. Hazatérőben Moszkvában még két előadás várt bennünket és ebben az izgatott állapotban mi együttesen megtagadtuk a fellépést. Én ráadásul kijelentettem a szovjet katonai vezetők előtt: „Amíg vér folyik a pesti utcán, addig én nem tudok vidámkodni Moszkvában sem”. Amikor hazaértünk — s többé-kevésbé kihevertük a lelki megrázkódtatásokat — kezdték emlegetni, hogy a moszkvai parancsmegtagadás kezdeményezője Béres Ferenc, az ellenforradalmár volt. 1957 tavaszán kurtán-furcsán útilaput kötöttek a talpamra és jellemző, hogy 1959 őszén a HM kulturális osztályának vezetője— a neve már nem lényeges—tiszti becsületügyi bíróság elé állított a moszkvai parancsmegtagadásért. Elszomorító színjáték után megfosztottak a tartalékos főhadnagyi rendfokozatomtól, de a művészi pályafutásomat nem tudták kettétörni. Az elmúlt évtizedekben hazai pódiumokon 12 ezer alkalommal léptem fel, s közben Ausztriától Új-Zélandig körbejártam a világot, s csaknem minden helyen felléptem, ahol magyar közösségek élnek. Most jöttem meg az erdélyi körutamról, ahol Tőkés László református lelkész felkérésére a „Templom és iskola” Alap javára adtam hangversenyeket. Erdélyországba egyébként mindig szívesen megyek, hisz itt rendszerint gazdagodik is a dalkincs gyűjteményem. — Emlékszem néhány évvel ezelőtt a katonafiatalok dalkultúrájának fejlesztésére is vállalkozott — Igen, évekkel ezelőtt Békéscsabán a Dal akadémiája címmel előadássorozatot tartottam a katonáknak s itt bebizonyosodott, hogy a mai fiatalok ha nem is tudnak, de szeretnek énekelni. Kár, hogy ennek a kezdeményezésnek nem volt folytatása, hiszen elszomorító, hogy a mai fiatalok mennyire nem tudnak énekelni. Szívesen tartanék ilyen vagy hasonló előadásokat a katonai főiskolákon is, hiszen a jövő tisztjei még sokat tehetnének a dalkultúra fejlesztéséért Sütő Andrással együtt én is azt vallom, hogy az anyanyelv és a zenei anyanyelv páros szárnyunk a megmaradásban. Ahol ezek elsatnyulnak, sárba tipródnak, félre kell verni bizony a harangokat. Meggyőződésem, hogy a mi honvédségünk felvállalhatná a legszebb dalaink népszerűsítését, közkinccsé tételét, hiszen a szép magyar dal is hazafiságunk lelki karbantartója. 55-----