Major Máté (szerk.): ÉPÍTÉS-ÉPÍTÉSZETTUDOMÁNY - A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 08. KÖTET (1976)
1976 / 3-4. szám - PEREHÁZY KÁROLY: Budapest utolsó száz esztendejének kovácsoltvas-művessége és jelentősebb mesterei
zés után egy évtizedig nagy építési kedv jellemezte gazdasági életünket, majd hanyatló, de a nyolcvanas évek második felétől az I. világháborúig néhány stagnáló évtől eltekintve nagyarányú építési fellendülés következett be. A város nemcsak terjeszkedett (Lipótváros, Sugár út, Nagykörút, Lágymányos beépítése, ekkor vett nagyobb lendületet a budai hegyvidék összefüggő beépülése a Rózsadomb és a Kis-Svábhegy lábánál, hanem a régi alacsony beépítési módot hatalmas bérházak váltották fel. Az átalakulás mérvét legjobban az emeletmagasságok változása érzékelteti. 1870—1910-ig a házak száma is jelentősen növekedett (8565-ről 14 059-re), de a három és több emeletes házak száma 200-ról 3264-re tehát 16-szorosára emelkedett. Az 1867-es kiegyezés utáni éveket egy új korszak megnyitó időpontjának tekinthetjük. 1875-ben kereken 13 millió koronát fordítottak építkezésre, de ez az összeg 1896-ban már kereken 74 milliót tett ki (telek nélkül). A kiegyezéssel megteremtődött a lehetősége, hogy egy reprezentatív főváros épüljön ki, és ez a gazdasági élethez szükséges paloták (bankok, biztosítók stb.) építésére is ösztönzően hatott. A kulturális élet követelte építmények (opera, zenepalota) is sorra ez időben emelkedtek. A fővárossá válással a bérház-építkezés is nagy lendületet kapott, mert a házbérjövedelem magasabb profitot hozott, mint az ipari tőke, de fontos volt különösen a vállalkozóknak, hogy szilárd anyagi bázissal rendelkezzenek, melyre a bank bármikor - különösebb nehézség nélkül hitelt folyósít. A város felépítéséhez, a pompás paloták díszítéséhez nemcsak elsőrangú tervezők, de jó iparosok és - amivel jelen tanulmányunk is foglalkozik jó műlakatosokra volt szükség. Emberi tulajdonságunk és évszázados gyakorlatunk hogy a bennünket közvetlenül megelőző nemzedék alkotásaival szemben közönnyel viseltetünk, és azokat méltányoljuk a legkevésbé. Általában csak a kezdeményezők neve válik ismertté és azt vagyunk hajlamosak csúcsteljesítményként elismerni, vagy azokat, akiknek romantikus pályafutása, kitüntetéseinek hosszú sora legendássá festi alakját. Ma a köztudatban (és a Művészeti Lexikonban) csupán Jungfer Gyula neve él, és bár nagy üzemmel rendelkezett (80 100 emberrel is dolgozott), egyedül aligha lett volna képes ezt a hatalmas feladatot ellátni. A kisebb mesterekre az idő múlásával feledés borult, az emlékezet hitvány, és félévszázad leforgása alatt a névtelenség homályába vesztek. De aligha csodálkozhatunk ezen és csupán Divald Kornélra emlékeztetünk, aki a ferences templom 1858 63 között épült romantikus tornyát a századforduló után — tehát felépítésétől alig fél évszázad leforgása után — barokknak emlegette. A pest-budai ipari termelés a XIX. század elején még céhes műhelyekben folyt. Az akkor bekövetkezett gazdasági fellendülés lehetőséget adott ugyan a tőkés fejlődés kibontakoztatására, a 48-as forradalom előtti évtizedben általában kialakultak már a tőkés termelés feltételei, a fémművességet, és elsősorban a műlakatos ipart hanyatló tendencia jellemezte, és az olcsóbb öntöttvas lépett a kovácsoltvas helyébe. 1840-ben Budán 17, Pesten 74 lakatos működött, 1875-ben: 199, 1891-ben 243,3 1930-ban: 1140 (ebben értelemszerűen kis létszámban volt csak műlakatos). A kiegyezés után a tőkés termelés a kézmű- 1 Vörös Károly: Miből épült Budapest? Budapest XI. évf. 11. sz. 1973. p. 46 — 48. 2 Dóka Klára: A Pest-Budai iparosok szerszámkészlete a reformkorban. Technikatörténeti Szemle VI. 1971/72. p. 55. 3 Edvi Illés Aladár: Budapest műszaki mutatója Bp. 1896. p. 499., p. 509.