Finály Henrik: Adalékok a magyar rokonértelmű szók értelmezéséhez. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. II. kötet 4. szám, 1870)
Nyelvünk mivelésére irányzott törekvéseink körülbelül félszáz év óta nem csak a nyelvészet és nyelvtudomány terén foglalkozó szaktudósaink közt idéztek elő élénk működést és mozgalmat, hanem, amint élő nyelvben máskép nem is lehetett, megtették a magok hatását az irályra is. Szándékosan mondom, irályra,kerülve az átalánosabb „nyelv" szót. Mert ha elfogulatlanul ítélünk a kétségbe vonhatlan tények után, nem tagadhatjuk, hogy — se azt nem merem mondani „fájdalom," se azt, hogy „hála az égnek" — csakugyan már van kétféle nyelvünk, egy valósággal élő nyelv, amelyen kevés kivétellel mindannyian beszélünk, és egy irodalmi nyelvünk, amelyet csak akkor használunk, amikor írunk, vagy ünnepélyesen szónokolunk. Nincs helye itt arról értekezni, hogy van-e ebben haszon a nyelvre nézve, de a tényt fel kell említnem, még megemlítvén hozzá, hogy átalánosan elfogadott elv szerint, nem szabad úgy írni, mint ahogy rendesen beszélni szoktunk. Ha ezen az elven azt értik, hogy az irodalom, az ünnepélyes szónoklat méltósága megkívánja, hogy ilyenkor az ember jobban válogassa meg a használandó kifejezéseket, több gondot fordítson mondatai kerekdedségére és hangzatosságára, arra ügyeljen, hogy az eszmelánczolat természetes és folytonos, az átmenet egyikről a másikra könnyű és sima legyen, szóval oly irányt igyekezzék követni, hogy a gonddal és szorgalommal kidolgozott mű bélyege meglássék rajta: ez elvet csak helyeselni lehet. A tapasztalás azonban azt mutatja AKAD. ÉRTÉK. A NYELVTUD. KÖR. 1870. 1 *