Szénássy Sándor: A latin nyelv és dialektusai. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. II. kötet 10. szám, 1872)
4 SZÉNÁSSY SÁNDOR, szabad megígérnem — mindenkor kedves kötelességemnek fogok tekinteni. — Addig pedig míg ünnepélyesen tett ígéretem beválthatom, méltányos elnézésért s igazságos, de nem szigorú megitéltetésért esedezem. A latin nyelv és dialektusairól szóló ez első értekezésünket következő részekre osztottuk fel : 1. Nyelvtörténeti bevezetés. 2. A latin nyelvtudomány. 3. Az oszkus nyelv, az oszkus betűk és oszkus névragozás. 4. A latin vegyes névragozás 1. A Nyelvtörténeti bevezetés. Micsoda népek vagy néptörzsek lakhatták kezdetben Itáliát, arról a történelem egészen hallgat; sőt mondákban is csak annyi maradt ránk, hogy Itáliában, épen úgy mint mindenütt a föld kerekségén az első emberek a földből származtak. — Ha tehát csak egyedül a történelemre volnánk utalva, mint olyanra, mely Itália őslakóit velünk megismertetni kizárólag hivatva van, akkor kevés reményünk lenne arra nézve, hogy valaha feladatunkat megoldhatjuk. Van azonban egy más forrás is, mely bár csak töredékekben ugyan, de megbízható anyagot szolgáltat a kérdés megfejtésére. Ezen forrás nem egyéb, mint a történeti idők előtt Italiában lakott néptörzsek ránk maradt nyelvemlékei.— Igaz, hogy az italiai nyelvek közül csak egyet, t. i. a latint ismerjük teljesen, de e mellet több nyelvekből is birunk elegendő anyaggal arra nézve, hogy felismerhessük a köztük levő rokonságot avagy idegenséget. A nyelvtudomány három italiai ősnép-törzset különböztet meg egymástól, t. i. a iapygiait, az etruskust és az italiait, melyek közül az utóbbi ismét két részre oszlik, t. i. a latinra s azon idiomra, melyhez az umberek, marsusok, volskusok, és samniumbeliek nyelvei tartoznak. Sapix utódainak nyelvéről vajmi keveset tudunk. Italia legvégső délkeleti részében, a messapiai vagy calabriai