Édes Anyanyelvünk, 1979 (1. évfolyam, 4. szám)

1979-09-01 / 4. szám

Ha már említést tettem az ízlésről, legyen szabad rövi­den — íróink, közéleti embereink, pedagógusaink aggodal­maihoz is csatlakozva — szót emelnem a magyar nyelv, a nyelvi kulturáltság érdekében és védelmében. Mert bizony védelemre is rászorul, ha nem is a régi, konzervatív nyelv­­szegényítő purizmus értelmében. Sokat és sok mindenről kellene szólni ezzel kapcsolatban, de ezúttal csak a közélet, a közízlés és a nyelv еду-két összefüggését említem meg. " Nem ok nélkül éri gyakran bírálat közéleti, hivatali nyelvünket. Sokak kérése, hogy a hivatalok, a központi és a helyi igazgatási szervek javítsák mindennapi írásos és szóbeli kapcsolataikat az állampolgárokkal. De mindannyiunknak nagyobb gondot kell fordítanunk arra,­­ hogyan beszé­lünk. Egy nyelvészünk hasonlatával élve: közéleti megszó­lalásaink alkalmával olykor frakkot, máskor háziköntöst viselünk, de nincs jól szabott utcai ruhánk. Azaz, vagy fenn többségesen szólunk, idegen szavakkal, felesleges szak­­kifejezésekkel és bürokratikus fordulatokkal teletűzdelve be­szédünket, vagy pedig lehetőségeink alatt maradva, pongyo­lán, primitív szófűzéssel, elkoptatott kifejezésekkel adjuk elő gondolatainkat. Mindez nem pusztán a nyelvészet tárgykörébe tartozó jelenség, hanem bizonyos magatartásforma kifejezője is. A bürokrata nem azért bújik személytelen formák mögé — mondván például, hogy „az ügy még nem nyert elintézést”, vagy hogy „a hiányosságok megállapításra kerültek” —, mert nem ismeri a pontos és egyszerű kifejezést. Hanem azért, mert menekült a személyes állásfoglalástól és a fele­lősségtől, amelyet vállalva úgy kellene fogalmaznia, hogy „az ügyet még nem intéztem el”, vagy hogy „mulasztást, hi­bát követtem el...” Nem kevesebb okkal,, joggal bírálhatjuk a tudományos életben, gyakran még az ismeretterjesztésben is burjánzó, bántó, értelmetlen nyelvi arisztokratizmust. Sajnos, vala­mennyiünk közös ismerőse a szakkifejezésekkel, idegen sza­vakkal dobálózó előadó, aki nem világos és közérthető gon­dolatmenetével, hanem az efféle kétes értékű nyelvi mutat­ványokkal igyekszik tekintélyt kivívni. A nyakatekert fo­galmazás, a mondandó bonyolult és ködös kifejtése nem a hallgatóság felfogóképességéről, hanem az előadó tudásszint­jéről állít ki rossz bizonyítványt. Szerencsére vannak ellen­példák is: legnagyobb tudósaink, az ismeretterjesztés leg­avatottabb művelői sokszor bizonyságot tettek arról, hogy a legelvontabb témákról is lehet ízes magyarsággal, világos és szép nyelvezettel szólni. Példájukat követésre ajánljuk mindazoknak, akik felelősségteljes szolgálatnak tekintenek minden alkalmat, amikor kisebb vagy nagyobb közösséghez szólhatnak. Sokan jogos aggodalommal teszik szóvá azt is, hogy az irodalomban és a színpadon, filmen elszaporodóban van az öncélú nyelvi durvaság, amely mögött a művészi ábrá­zolás lapossága, emberi durvaság kultusza húzódik meg. Adott esetben — mint akár Petőfinél — van szerepe a nyelvi indulatosságnak, a szenvedélyes kitörésnek. Van he­lye, mint egy közeg nyelvi stílusát hitelesen visszaadó esz­köznek is. Nincs azonban funkciója — még a realizmusra hivatkozva sem — a felesleges trágárkodásnak, amely az irodalmi nyelvet önmaga színvonala alá süllyeszti. Kár volna tagadni: van nálunk oktalan prüdéria. De ennek egyik indítéka éppen a nyelvi durvaság, amelynek egyesek nem mernek gátat vetni, félve, hogy maradiaknak fogják őket bélyegezni. Régen tudott dolog, hogy a nyelv ki­hat az emberi kapcsolatokra, a társadalmi élet minőségére. Nem várhatjuk, hogy miközben valakit állandóan pongyola, durva nyelvi hatások érnek, magatartása,­­társaihoz való vi­szonya emberibb, megértőbb és humánusabb legyen. (A szabadság rendjéért címmel megjelentetett előadásból, Kossuth K. 1979. 73—5. 1.) ACZÉL GYÖRGY Majd — Sokan vannak, akik nyelvi hibát szimatolnak minden olyan esetben, amikor a saját, megszokott kifeje­zésük, helyett szavuk helyén vagy valamilyen más szót, kifejezést halla­nak, olvasnak. És szorgalma­san javítgatják is ezeket a „hibákat”: ne mondd, hogy oly gyakran, hogy gondo­lod?, végképp elveszett, ot­tan álltunk; mert csak így helyes: olyan gyakran, ho­gyan gondolod, végképpen elveszett, ott álltunk. S ne­hezen tudnak belenyugodni abba, hogy „így is jó, úgyis jó”, legföljebb egy kis stilá­­ris különbség van (vagy le­het) a két változat között. Például, hogy a „közönsé­ges”, a köznyelvi, minden­napi ott formával az ottan ritkábban szemben haszná­latos, régies, választékos. Vagy itt van a címben írt a majd és majdnem. Van, aki majd szónak „csaknem, majdnem” értelemben való használatát helyteleníti. Pe­dig mind a régi, mind a mai nyelvben szokásos és szabá­lyos a majd határozószó eb­ben a jelentésben is, nem­csak „később, azután” jelen­tésben. Tehát nemcsak ez a helyes: majd elmegyek, majd adok én neked, hanem az „úgy sír, majd megsza­kad a szíve”, „olyan gaz­dag, majd fölveti a pénz”, „úgy örül, majd kiugrik a bőréből” is. Az utóbbi pél­dákban a majd szót majd­­nem-mel helyettesíthetjük: majdnem megszakad, majd­nem fölveti a pénz, majd­nem kiugrik a bőréből. A kétféle majd között azonban hangsúlyozásbeli különbség van! Amelyiket majdnem­­mel lehet helyettesíteni, az erősebben hangsúlyos. De azért mégsem egészen mind­egy, mikor melyik szóval élek. Mert bizony igen sok­szor nem derül ki az írott szövegből, vagy nem azonnal, hogy legalábbis jelentésben használta, melyik gon­dolta a mondat fogalmazója. S ez megakasztja, megzavar­ja az olvasót. Az egyik napilap hírrova­tában például arról értesü­lünk, hogy a vádlott az or­szágúton „megtámadta, ki­fosztotta, majd agyonverte útitársát”. A híradásból ké­sőbb kiderült, hogy az agyonverés nem volt teljes, tehát így kell olvasnunk: majd agyonverte (mindkét szót hangsúlyozva), nem pe­dig így, majd agyonverte (csak az igét hangsúlyozva). De ha ezt olvastuk volna, majdnem agyonverte, fél­ majdnem holtra verte stb. — akkor nem kellett volna gondol­kodnunk a megfejtésen. Má­sutt azt olvasom: „Amikor majd tizenöt éve kiadómmal szerződést kötöttem ...” Bi­zony itt sem világos a majd szerepe. Lehet aztán is, de lehet majd nem is a jelenté­se. Az utóbbit kellett volna írni: Amikor­­ tizenöt éve, idestova majdnem tizenöt éve. „Majd minden adásunk­ban foglalkozunk néprajzzal és nyelvműveléssel” — ol­vastam a Rádióújságban. Én tudom, hogy az a majd itt mit jelent, de vajon az ol­vasók többsége tudja-e? Néha persze az írók is ér­zik, hogy szükség volna va­lamivel jelölni a ’majdnem’ jelentésű majd szócskát. Pél­dául így: „Szerencse, hogy tévedéseink majd’ mindig ki­derülnek.” Ez a kis vessző a d betű felett eligazít ben­nünket, hogy majdnem min­­dig-ről van szó. Csak hát az ilyen kis írásjelek is sokszor lemaradnak, vagy az olvasó nem veszi őket tudomásul. A tanulság az, hogy egy nyelvi forma helyessége vagy helytelensége a felhasz­nálás során, a mondatban dől el; önmagában ugyan jó, kifogástalan lehet egy szó, kifejezés, de ha a gondolat­­közlésben zavart okoz, ha a pontos megértést gátolja, akkor ki kell zavarja, javí­tanunk, ki kell cserélnünk, mint egy rosszul működő műszert, gépalkatrészt. Említhetünk egy hasonló példát is. A másik, hogy szócska lehet kötőszó is, kér­dőszó is. Megkérdeztem, hogy mit keres. Megkérdeztem, hogy gondolja. A hogy az el­ső példában kötőszó és hang­­súlytalan, a másodikban kér­dőszó és hangsúlyos. A má­sodik hogy helyett azt is mondhatom: hogyan (Meg­kérdeztem, hogyan gondol­ja). A legtöbb esetben kiderül a szövegből, melyik jelentés­ben használja az író a hogy szócskát. De előfordulhat olyan helyzet, olyan mondat is, amely nem tájékoztatja pontosan, sőt félrevezeti az olvasót. Egyik napilapunk például így közölte két év­vel ezelőtt egy korcsolyázó nyilatkozatát: „Reméljük, a müncheni világbajnokságig nem felejtik el a hogy táncoltunk." pontozók. De való­színűleg így gondolták: Nem felejtik el, hogy táncoltunk, azaz: hogyan táncoltunk. Talán mondanom sem kell: a kettő­­ nem azonos! Lőrincze L­ajos ÉDES ANYANYELVŰNK 1

Next