Édes Anyanyelvünk, 1979 (1. évfolyam, 4. szám)
1979-09-01 / 4. szám
Ha már említést tettem az ízlésről, legyen szabad röviden — íróink, közéleti embereink, pedagógusaink aggodalmaihoz is csatlakozva — szót emelnem a magyar nyelv, a nyelvi kulturáltság érdekében és védelmében. Mert bizony védelemre is rászorul, ha nem is a régi, konzervatív nyelvszegényítő purizmus értelmében. Sokat és sok mindenről kellene szólni ezzel kapcsolatban, de ezúttal csak a közélet, a közízlés és a nyelv еду-két összefüggését említem meg. " Nem ok nélkül éri gyakran bírálat közéleti, hivatali nyelvünket. Sokak kérése, hogy a hivatalok, a központi és a helyi igazgatási szervek javítsák mindennapi írásos és szóbeli kapcsolataikat az állampolgárokkal. De mindannyiunknak nagyobb gondot kell fordítanunk arra, hogyan beszélünk. Egy nyelvészünk hasonlatával élve: közéleti megszólalásaink alkalmával olykor frakkot, máskor háziköntöst viselünk, de nincs jól szabott utcai ruhánk. Azaz, vagy fenn többségesen szólunk, idegen szavakkal, felesleges szakkifejezésekkel és bürokratikus fordulatokkal teletűzdelve beszédünket, vagy pedig lehetőségeink alatt maradva, pongyolán, primitív szófűzéssel, elkoptatott kifejezésekkel adjuk elő gondolatainkat. Mindez nem pusztán a nyelvészet tárgykörébe tartozó jelenség, hanem bizonyos magatartásforma kifejezője is. A bürokrata nem azért bújik személytelen formák mögé — mondván például, hogy „az ügy még nem nyert elintézést”, vagy hogy „a hiányosságok megállapításra kerültek” —, mert nem ismeri a pontos és egyszerű kifejezést. Hanem azért, mert menekült a személyes állásfoglalástól és a felelősségtől, amelyet vállalva úgy kellene fogalmaznia, hogy „az ügyet még nem intéztem el”, vagy hogy „mulasztást, hibát követtem el...” Nem kevesebb okkal,, joggal bírálhatjuk a tudományos életben, gyakran még az ismeretterjesztésben is burjánzó, bántó, értelmetlen nyelvi arisztokratizmust. Sajnos, valamennyiünk közös ismerőse a szakkifejezésekkel, idegen szavakkal dobálózó előadó, aki nem világos és közérthető gondolatmenetével, hanem az efféle kétes értékű nyelvi mutatványokkal igyekszik tekintélyt kivívni. A nyakatekert fogalmazás, a mondandó bonyolult és ködös kifejtése nem a hallgatóság felfogóképességéről, hanem az előadó tudásszintjéről állít ki rossz bizonyítványt. Szerencsére vannak ellenpéldák is: legnagyobb tudósaink, az ismeretterjesztés legavatottabb művelői sokszor bizonyságot tettek arról, hogy a legelvontabb témákról is lehet ízes magyarsággal, világos és szép nyelvezettel szólni. Példájukat követésre ajánljuk mindazoknak, akik felelősségteljes szolgálatnak tekintenek minden alkalmat, amikor kisebb vagy nagyobb közösséghez szólhatnak. Sokan jogos aggodalommal teszik szóvá azt is, hogy az irodalomban és a színpadon, filmen elszaporodóban van az öncélú nyelvi durvaság, amely mögött a művészi ábrázolás lapossága, emberi durvaság kultusza húzódik meg. Adott esetben — mint akár Petőfinél — van szerepe a nyelvi indulatosságnak, a szenvedélyes kitörésnek. Van helye, mint egy közeg nyelvi stílusát hitelesen visszaadó eszköznek is. Nincs azonban funkciója — még a realizmusra hivatkozva sem — a felesleges trágárkodásnak, amely az irodalmi nyelvet önmaga színvonala alá süllyeszti. Kár volna tagadni: van nálunk oktalan prüdéria. De ennek egyik indítéka éppen a nyelvi durvaság, amelynek egyesek nem mernek gátat vetni, félve, hogy maradiaknak fogják őket bélyegezni. Régen tudott dolog, hogy a nyelv kihat az emberi kapcsolatokra, a társadalmi élet minőségére. Nem várhatjuk, hogy miközben valakit állandóan pongyola, durva nyelvi hatások érnek, magatartása,társaihoz való viszonya emberibb, megértőbb és humánusabb legyen. (A szabadság rendjéért címmel megjelentetett előadásból, Kossuth K. 1979. 73—5. 1.) ACZÉL GYÖRGY Majd — Sokan vannak, akik nyelvi hibát szimatolnak minden olyan esetben, amikor a saját, megszokott kifejezésük, helyett szavuk helyén vagy valamilyen más szót, kifejezést hallanak, olvasnak. És szorgalmasan javítgatják is ezeket a „hibákat”: ne mondd, hogy oly gyakran, hogy gondolod?, végképp elveszett, ottan álltunk; mert csak így helyes: olyan gyakran, hogyan gondolod, végképpen elveszett, ott álltunk. S nehezen tudnak belenyugodni abba, hogy „így is jó, úgyis jó”, legföljebb egy kis stiláris különbség van (vagy lehet) a két változat között. Például, hogy a „közönséges”, a köznyelvi, mindennapi ott formával az ottan ritkábban szemben használatos, régies, választékos. Vagy itt van a címben írt a majd és majdnem. Van, aki majd szónak „csaknem, majdnem” értelemben való használatát helyteleníti. Pedig mind a régi, mind a mai nyelvben szokásos és szabályos a majd határozószó ebben a jelentésben is, nemcsak „később, azután” jelentésben. Tehát nemcsak ez a helyes: majd elmegyek, majd adok én neked, hanem az „úgy sír, majd megszakad a szíve”, „olyan gazdag, majd fölveti a pénz”, „úgy örül, majd kiugrik a bőréből” is. Az utóbbi példákban a majd szót majdnem-mel helyettesíthetjük: majdnem megszakad, majdnem fölveti a pénz, majdnem kiugrik a bőréből. A kétféle majd között azonban hangsúlyozásbeli különbség van! Amelyiket majdnemmel lehet helyettesíteni, az erősebben hangsúlyos. De azért mégsem egészen mindegy, mikor melyik szóval élek. Mert bizony igen sokszor nem derül ki az írott szövegből, vagy nem azonnal, hogy legalábbis jelentésben használta, melyik gondolta a mondat fogalmazója. S ez megakasztja, megzavarja az olvasót. Az egyik napilap hírrovatában például arról értesülünk, hogy a vádlott az országúton „megtámadta, kifosztotta, majd agyonverte útitársát”. A híradásból később kiderült, hogy az agyonverés nem volt teljes, tehát így kell olvasnunk: majd agyonverte (mindkét szót hangsúlyozva), nem pedig így, majd agyonverte (csak az igét hangsúlyozva). De ha ezt olvastuk volna, majdnem agyonverte, fél majdnem holtra verte stb. — akkor nem kellett volna gondolkodnunk a megfejtésen. Másutt azt olvasom: „Amikor majd tizenöt éve kiadómmal szerződést kötöttem ...” Bizony itt sem világos a majd szerepe. Lehet aztán is, de lehet majd nem is a jelentése. Az utóbbit kellett volna írni: Amikor tizenöt éve, idestova majdnem tizenöt éve. „Majd minden adásunkban foglalkozunk néprajzzal és nyelvműveléssel” — olvastam a Rádióújságban. Én tudom, hogy az a majd itt mit jelent, de vajon az olvasók többsége tudja-e? Néha persze az írók is érzik, hogy szükség volna valamivel jelölni a ’majdnem’ jelentésű majd szócskát. Például így: „Szerencse, hogy tévedéseink majd’ mindig kiderülnek.” Ez a kis vessző a d betű felett eligazít bennünket, hogy majdnem mindig-ről van szó. Csak hát az ilyen kis írásjelek is sokszor lemaradnak, vagy az olvasó nem veszi őket tudomásul. A tanulság az, hogy egy nyelvi forma helyessége vagy helytelensége a felhasználás során, a mondatban dől el; önmagában ugyan jó, kifogástalan lehet egy szó, kifejezés, de ha a gondolatközlésben zavart okoz, ha a pontos megértést gátolja, akkor ki kell zavarja, javítanunk, ki kell cserélnünk, mint egy rosszul működő műszert, gépalkatrészt. Említhetünk egy hasonló példát is. A másik, hogy szócska lehet kötőszó is, kérdőszó is. Megkérdeztem, hogy mit keres. Megkérdeztem, hogy gondolja. A hogy az első példában kötőszó és hangsúlytalan, a másodikban kérdőszó és hangsúlyos. A második hogy helyett azt is mondhatom: hogyan (Megkérdeztem, hogyan gondolja). A legtöbb esetben kiderül a szövegből, melyik jelentésben használja az író a hogy szócskát. De előfordulhat olyan helyzet, olyan mondat is, amely nem tájékoztatja pontosan, sőt félrevezeti az olvasót. Egyik napilapunk például így közölte két évvel ezelőtt egy korcsolyázó nyilatkozatát: „Reméljük, a müncheni világbajnokságig nem felejtik el a hogy táncoltunk." pontozók. De valószínűleg így gondolták: Nem felejtik el, hogy táncoltunk, azaz: hogyan táncoltunk. Talán mondanom sem kell: a kettő nem azonos! Lőrincze Lajos ÉDES ANYANYELVŰNK 1