Édes Anyanyelvünk, 1985 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1985-07-01 / 3. szám
Csak anyanyelvemen lehetek igazán én Az alábbi írás, amelynek címe Kosztolányitól származik, részlet Benke Valériának, a KB tagjának az anyanyelv hete pécsi megnyitóján elmondott beszédéből. A magyar nyelv hete - a Békés megyei után másodízben - az anyanyelv hete lett, a nemzetiségek nyelvével, kultúrájuk ápolásával, a kétnyelvűség problémáival is foglalkozik. És nemcsak azért, mert Baranya megyében a magyarokkal három nemzetiség él együtt. Hanem azért, mert ahogy természetesnek tartjuk a magunk anyanyelvének, nyelvi kultúránknak a fejlesztését, s értéknek tekintjük a nemzeti öntudat, a nemzeti azonosságtudat szempontjából, ugyanúgy magától értetődőnek vesszük ezt más nemzetiségű honfitársaink esetében is. Hozzátehetjük: mások anyanyelvének és kultúrájának értékelése szorosan összefügg azzal a szemléletmóddal is, hogy politikánkban - mint a XIII. pártkongresszus kiemelte - „természetesen ötvöződik nemzeti önbecsülésünk más népek tiszteletével, nemzeti érdekeink szolgálata a népek közötti barátság és szolidaritás ápolásával”... A mai magyar nyelvművelés felkarolja a nemzeti lét és kultúra megteremtéséért és megőrzéséért vívott nyelvi küzdelem századokra visszanyúló nemes hagyományait. S azokat a törekvéseket is, amelyeket haladó nagyjaink bontakoztattak ki, hogy nyelvünket alkalmassá tegyék a polgári fejlődés előmozdítására, a korszerű tudomány, gazdaság, jog fogalmainak befogadására. Ez a nyelvművelés a felszabadulást követő néhány éves kihagyás után 1950-től szellemében, módszerében is fokozatosan megújult. Nyelvtudósok vállalták elsősorban a nyelvművelés feladatait, de pedagógusok, írók, újságírók, színművészek serege és egy ennél is szélesebb tábor foglalkozik vele: ki hivatásból, ki pedig „csak” felelősségérzetből és lelkesedésből. Ennek kifejeződése volt a párt Művelődéspolitikai Munkaközösségének öt évvel ezelőtt közzétett állásfoglalása nyelvünk állapotáról, az anyanyelvi műveltség helyzetéről. Ha e sokrétű és több évtizedes munka ellenére ma sem lehetünk ugyan elégedettek a nyelvművelés hatókörével és eredményességével, mégis jó érzéssel gondolhatunk arra, hogy mennyire kiszélesedett az anyanyelv iránt érdeklődők köre; egyre többen várják a nyelvművelők segítségét, fogadják szívesen tanácsaikat. Része van ebben mindenekelőtt a megváltozott társadalmi feltételeknek, a sokszor és okkal elégedetlenül említett közművelődésnek, az iskolai nevelés kiszélesedésének, a tömegtájékoztatás robbanásszerű fejlődésének, az évente kiadott több millió könyvnek, a naponta kézbesített kétmilliónyi újságnak, a sok százezer hetilapnak, folyóiratnak, és nem utolsósorban annak, hogy hatmillió rádiókészülék, csaknem hárommillió tévékészülék működik az országban; a hallgatók, nézők heti 400 órányi rádióműsorból és 90 órányi tévéadásból választhatnak. E nagy hatósugarú műsorszóró eszközök táguló körnek szólnak magyar nyelven és négy nemzetiség nyelvén, s lényegesen megnőtt azok száma, akik megszólalnak a politika, a közélet tágabb vagy szűkebb fórumain, a rádióban és a televízióban is. Érdemes ezzel kapcsolatban Kosztolányi gondolatát idézni: „Kazinczyék többnyire csak magánlevelekben érintkezhettek egymással. Ha megjelent egy-egy könyvük, két-háromszáz példányban, melyből százat adtak el, s talán ötvenet sem olvastak, kénytelenek voltak a végéhez afféle alkalmi szótárt csinálni, hogy az olvasó megértse a könyvet. Nektek hatalmas eszköz van a keretekben, tiétek a toll és a sajtó!” Itt persze elháríthatatlan a kérdés: vajon eléggé átérzik-e az ezzel járó felelősséget a hírközlő eszközök munkatársai? A sajtót, a közírást, a közéleti beszéd sok fonákságát bíráló nyelvművelő előadások és cikkek azt jelzik: nemcsak hasznára váltak anyanyelvünknek a hihetetlenül megnövekedett lehetőségek. Más kérdés, hogyan lép sorompóba a nyelvi hibák ellen a mai nyelvművelés. Nem kívánok szakmai kérdésekbe beleszólni, de közismert: noha találkozni ma is szélsőségesen purista, régies felfogással és gyakorlattal, a mai módszerek ettől eltérnek. Az elvi alapok is mások. A nyelvművelők tudomásul veszik, hogy a nyelv társadalmi termék, közös alkotás, amely folyton változik,és amelynek megítélésében tekintettel kell lenni az emberre, az élő nyelvhasználatra. Ezt lehet és szabad befolyásolni, meg is teszik a nyelvtudomány, a nyelvészeti kutatás és az (úgynevezett) alkalmazott nyelvtudományok segítségével. A mai nyelvművelés szemléleti alapja - úgy látom - nem a régi szabályokhoz való ragaszkodás csupán, s az ennek szellemében fogant hajlíthatatlan kritika. A norma, a szabályok a mai nyelvművelőnek sem mellékesek. Bölcs türelem és fáradhatatlan küzdelem jellemzi a mai nyelvművelést, mert megérti a társadalmi jelenségek természetrajzát, azt, hogy a változások - és a lehetséges változtatások - hosszú időt vesznek igénybe. Érdemes lenne ezt a nyelvművelői szemléletet, kritikai módszert más negatív vagy annak minősített társadalmi jelenségek bírálatában is alkalmazni. A vészharang kongatása, az arisztokratikus gőg, a türelmetlen elmarasztalás helyett jogosabb is, célravezetőbb is a társadalmi realitásokkal józanul számolni, és azok természetéhez igazodva keresni a jobbítás módjait. A közéleti és a sajtónyelv torzulásainak kritikáját - még annak vitriolos változatait is - jogosnak éreztem. De a népi nyelvhasználat ugyanilyen bírálatát - némely irodalmárok és alkalmi nyelvművelők részéről - sértőnek, ezért taszítónak tartom. Lehet ostorozni a szaktudományok képviselőinek, a közíróknak a stílusát, hangját, ha szakmai belterjességgel, csak kevesek által érthetően szólnak a szélesebb közönséghez. Indokolt élesen bírálni a riportert vagy az interjú készítőjét, de a rádióban-tévében megszólaló ezrekről-tízezrekről gúnyosan, megvető kritikával nyilatkozni nem. Ráadásul nem is célravezető, több mél- 1