Édes Anyanyelvünk, 1989 (11. évfolyam, 1-4. szám)
1989-01-01 / 1. szám
Intézményesen vállalnunk kell a mozgalom folytatását! Czibere Tibor művelődési miniszter beszéde az „Édes anyanyelvünk” - verseny megnyitóján, Sátoraljaújhely, 1988. október 21. A széphalmi mester, akinek emlékét nemcsak a szobor, a sír, az emlékmúzeum, az egykori megyeháza és benne a levéltár őrzi, jól érzékelhetően jelen van Sátoraljaújhely, a szomszédos Sárospatak, a környék, Borsod-Abaúj-Zemplén megye mai szellemi életében, s 15 éve egyik ihletője, éltetője az országos nyelvhasználati versenynek. Engedjék hát meg, hogy most előhívjam a több mint másfél évszázadnyi múltból Kazinczy Ferencnek a nyelvről vallott három fontos tételét! Az első gondolat talán legtöbbször idézett mondata a nyelvújítási harcot lezáró szép tanulmányának, s így hangzik: „A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.” Tudjuk, milyen meghatározó erejű tanúságtétel volt ez a mondat megszületése idején, 1819-ben, s látjuk azt is, mennyire időszerű napjainkban. Jó arra gondolni, hogy egyre többen élnek és tevékenykednek annak tudatában, hogy erre a kincsre vigyázni kell, hogy ezt a díszt méltóképpen kell tisztán tartanunk... A Kazinczytól vett másik gondolat a tübingai pályaműből való, amelyben írónk - az abszolutizmus nehéz időszakában - a nyelvnek a tudás terjesztésében betöltött szerepét emeli ki. Azt mondja: „... a haza nyelvétől megtagadott gond nemcsak azt a kárt szüli, hogy a tudományok és mesterségek nem juthatnak körforgásba, hanem azt is azonfelül, hogy maga a tudomány nem kap annyi gyarapítót, mint különben kaphatna.” Arra figyelmeztet nagy klasszikusunk, hogy a nyelv - mint a gondolkodás, az ismeretelsajátítás, a gondolatközvetítés eszköze - az általános műveltség, a tudományosság szempontjából is meghatározó jelentőségű. Nemcsak a lélek, hanem az elme is pallérozódik, gyarapodik általa. E tanulság ugyancsak jelenünk egyik törekvését igazolja, hiszen ha nem vértezzük föl az új nemzedéket a gondolatátvétel és a gondolatkifejezés képességével, akkor megrekedünk az ismereteknek, az összefüggések felismerésének egy alacsonyabb szintjén; épp a legalapvetőbb eszköz hiányzik akkor a világ legdinamikusabban fejlődő társadalmainak követéséhez... A harmadik idézet egy nagy tanulsághoz visz közelebb bennünket. Kazinczy Ferenc arra is tanít: „A hazai nyelv a nemzeti szeretetnek legszorosabb kapcsa még azoknál is, kiknek nemzetek különböző részekre szaggattatott, s egy testet többé nem teszen.” E mondat igaza mennyire időszerű! A nyelv közösségteremtő erejére emlékeztet bennünket; arra, hogy az azonos nyelvet beszélők - a közös történelmi múlt s az együtt megélt jelen köteléke által erősítve - megtalálhatják egymást, s olyan szilárd kapocs fűzi őket egybe, amely megtartó erő a nehéz időkben. Volt idő, amikor szégyelltük az erre való hivatkozást, amikor gyanús lehetett a közös nyelv, a közös nemzettudat jelentőségének hangoztatása; ma viszont meggyőződéssel vallhatjuk, hogy ez segíthet egységünk és cselekvőképességünk, megújulásunk és jövőnkbe vetett hitünk megtalálásában. A nemzeti szeretetre nagy-nagy szükségünk van! Kazinczy éppen 180 évvel ezelőtt vetette papírra az imént idézett mondatot, amelynek folytatásából kiderül, hogy a „két hazára”, Magyarországra és Erdélyre gondolt, amikor „részekre szaggatott” nemzetről beszélt. Ma is vállalhatjuk azt a következtetést, hogy a nemzeti szeretet nem állhat meg az országhatárnál, s hogy a nyelv teremt kapcsot a másmás államban élő, de azonos kultúraJobbára csak akkor figyelünk föl az élőnyelvben felbukkanó új jelenségekre, amikor azok már széles körben használatosak, hacsak a véletlen még idejekorán nem siet a kutató segítségére. Kényszerű kórházi tartózkodásom során a következő párbeszédre kaptam föl a fejemet: - Hoztál kefirlet? - Kefirtet is, linzertet is hoztam. Hogy is van ez ? A kefir és a linzer tárgyraggal kefirt, linzert formában szabályos (feltéve, hogy az utóbbi nem lindzer formában ejtődik); a kefirtet, linzertet úgynevezett elemismétléses alak, a kétszer kitett tárgyragos forma édestestvére a nagyon vulgáris aztat, eztet változatnak. Nyelvtani értelemben semmi különbség nincs közöttük, de stílusértékük, használati körük eltér egymástól, különbözik a társadalmi helyzetük. Az aztat, eztet vitathatatlanul a műveletlen beszéd egyik jellemzője. Az én forrásaim nem is mondanak ilyet. Beszédük elég gondozott, nem követnek el súlyos nyelvi vétségeket, helyesírásuk megfelel iskolai végzettségüknek: érettségizett, különböző életkorú nők, a legfiatalabb harminc, a legidősebb nyolcvan év befitető körül van. Eleinte azt hittem, hogy csupán családi nyelvhasználatbeli jelenséggel találkoztam, de erre rácáfolt a valóság: egymást nem ismerő beszélőktől vannak kefitet adataim. Az előbbihez hasonló társadalmi rétegből való beszélőtől hallottam a következőket : „Olyan finoman tusolóztam délután!” A nyelvünkben nagyon fiatal jövevény főnév, a ’zuhany’ jelentésű tus szokásosan/ igeképzővel járja: tusol, a kiejtésben esetleg tussol, tehát a tusoltam szó illett volna az idézett szövegbe. A tusolóztam alighanem hibás szóelemzés eredménye. Kétféle szóalaktípus is mintául szolgálhatott a - nem tudatos vagy féltudatos - téves elemzésnek. Az egyik lehetőség, hogy a beszélő a tusoló főnevet vette alapul, ehhez kapcsolta a főnévből igét alkotó, igen termékeny -z(ik) képzőt. Ennek a szóalkotásnak az a hibája, hogy ez a képzőnk nem szokott helyet jelölő főnevekhez járulni. A másik elemzési lehetőség: tus főnév + -/ képző, amely főnévből cselekvő igét hoz létre + -ózik (~ -ódzik) visszaható igeképző. Ez szabályos alakulat volna (vö. burok - burkol - burkolózik), csak éppen fölösleges képzőhalmozás. A tusol vagy még inkább a zuhanyoz is jól megfelel a közlés tartalmának. A szokatlan nyelvhasználatbeli jelenségek sorsát meghatározhatja, hogy milyen társadalmi közegben lépnek föl. Az iskolázottabb és a fiatalabb társadalmi rétegekből származó újítások könnyebben törnek utat maguknak, mint az iskolázatlan beszédből valók. Be kell vallanunk, nem tudjuk megbízható módon megállapítani, hogy a szóban forgó jelenségek milyen mértékben terjedtek el. Ezért kérjük olvasóinkat, írják meg szerkesztőségünknek, hogy találkoztak-e már a kefirtet, linzertet (lindzertét), tusolózik szóalakokkal, s adataik milyen életkorú, nemű és iskolázottságú beszélőktől származnak. Előre is köszönjük a szíves közreműködést. G. Varga Györgyi ÉDESANYANYELVÜNK 1