Édes Anyanyelvünk, 1990 (12. évfolyam, 1-4. szám)
1990-01-01 / 1. szám
r ANYANYELVÜNK _____4 -6_ A tartalomból Deme László: Nyelvművelés és politika Tímár György: Aki, amely, ami Lőrincze Lajos: Amerikázunk? Balázs Géza: A rádió humora Zimányi Árpád: Még nem kovboj, de már krossz Az Anyanyelvápolók Szövetségének hírei és a szövetség pályázata Szende Aladár: Nyelvismeret és magatartás Szilágyi Ferenc: Háztáji szólások Graf Dezső: Jön a Yogi Bozsik Gabriella: Káros kisbetűsítések Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny magyar nyelvi pályázatfeltételei NYELVMŰVELÉS ÉS POLITIKA 1. „A nyelvédelem, fajvédelem” - szögezte le elmarasztalóan egy cikkecske címe, nem sokkal felszabadulásunk után, a harmincas évek második felének s a negyvenesek első néhány esztendejének elmarasztaló bírálataként. S bár az ítélet volt olyan igazságtalan, mint amennyire rövid és frappáns, az azért nem mondható, hogy minden alapot nélkülözött volna. A háborús kábulat utáni újraindulás reprezentatív vissza- és előretekintő tanulmánykötetének (Nyelvművelésünk főbb kérdései. Budapest, 1953) szerkesztője, Lőrincze Lajos. Bevezetőjében így jellemzi ezt a korszakot: „Kitűnő kezdetek után...hangjában, tartalmában, elvi állásfoglalásában elsekélyesedik a nyelvművelés. Tagadhatatlan, hogy jelentős tömegsikereket ér el, de a népszerűsödéssel egyidőben vonulnak vissza a munkától a valódi szakemberek, s a mozgalom vezetése, irányítása a nyelv dolgaiban csak félig-meddig jártas, de annál harciasabb dilettánsok kezébe kerül” (i. m. 8). A nyelvművelő munkában részt vevőknek ez a kicserélődése - mint a fogalmazás is érezteti - nem oka a nyelvművelés akkori „elsekélyesedésének”, ítéleteiben szubjektívvá, hangnemében agresszívvá válásának, hanem következménye. Az ok: a közszellem, a társadalmi tömeghangulat. A tudomány - a nyelvtudomány is - megteheti, hogy elszigetelődik az élettől, a gyakorlattól; mint mondani szoktuk: elefántcsonttornyába zárkózik, ha távol kíván maradni a mindennapok viharaitól, a megoldandó, megoldatlan vagy épp megoldhatatlan időszerű problémáktól. Mint tette is, kijelentvén: a nyelvtudós olyan, mint a biológus, aki csak vizsgál, leír, osztályoz, jellemez, de nem minősít, nem ismer hasznos és haszontalan növényeket; a gondozás, a metszegetés, a gyomnak minősülők irtása már nem az ő feladata, hanem a kertészé. Persze még ez a korszak semvolt azért teljes egészében negatív. A nyelv tudós búvárai, ha hátrább húzódtak is, tény- és törvényfeltáró tevékenységükkel nemcsak a múlt megismerését segítették, hanem a jelen megértését és a jövő megtervezését, kimunkálását is. Csak épp az ő hangjuk volt akkor a gyengébb, s annak visszhangja a törtebb, elmosódóbb, mert a politika - az akkori - azokat engedte, sőt helyezte előtérbe, akik (még ha akaratlanul is) az idegen szavak kritikátlan, válogatás nélküli elutasításával, a „romlott pesti aszfaltmagyarság" kigúnyolásával s egyebekkel a nacionalista indulatok szítását segítették. 2. A társadalmi megújhodás törekvéseit támogatni kívánó, szemléletében és módszereiben újat kereső nyelvművelésnek tehát volt mit felülvizsgálnia a megelőző korszakból. De volt hová visszanyúlnia is. Alapelve, melynek értelmében a nyelvművelés alkalmazott nyelvtudomány, korábbi felismerésre épült, amit például Pais Dezső így fogalmazott meg, még a huszas évek végén: „a nyelv fejlődésének tudományosan megalapozott ismerete nélkül általában nem lehet megtalálni az értékeléshez a helyes szempontokat” (idézi Lőrincze, i. m. 11). A kitűzött cél sem a nyelvnek valami öncélú tisztántartása volt már, hanem „a nyelvi kultúra emelése", vagyis az, hogy „a nyelvi igényességnek a lehető legmagasabbra való növelése népünk minél (folytatás a 3. oldalon)