Édes Anyanyelvünk, 1990 (12. évfolyam, 1-4. szám)

1990-01-01 / 1. szám

(folytatás az 1. oldalról) szélesebb rétegeire kiterjedjen" (uo. 12). Ez a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején kezdődő új korszak sem volt független persze a politiká­tól. Csak épp más előjellel: a demok­ratizmus megteremtésének, majd ki­­szélesítésének reményétől fütve. „Minden ember beszél - írtam akko­riban s fejlődésünk örvendetes eredményeképpen egyre többen szólalnak meg nyilvánosan is, ho­gyan lehetne hát a nyelvművelés egy szaktudománynak magánügye! Nem magánügy, ma már semmi esetre sem az. A nyelv ápolása, tisztán tar­tása, csiszolása közös ügy, minden magyarul beszélő ember ügye, az egész nemzet ügye" (Ápoljuk nyel­vünket! Budapest, 1954. 4). Figyel­münk tehát kiszélesedett, átterjedt a nyelven túl a használatára és a hasz­nálajára, mondván: „a zavarosan, gondatlanul fogalmazott mondatok aligha érik el céljukat, aligha valósít­hatják meg tökéletesen a pontos gondolatközlés fontos feladatát” (uo. 3). Már ekkor világossá vált: a köz­életi beszédkultúra és a demokratiz­mus a legteljesebb kölcsönviszony­­ban vannak egymással. „A beszélő tömegektől elszigetelődött, a bevoná­suk és közreműködésük nélkül folyó nyelvművelő munka hamarosan ön­célú játékká válik; a tömegeket be­vonva és helyesen vezetve viszont alkotó, a fejlődést irányító, átütő erejű tényezővé nőhet” (uo.). 3. S a másik oldalon: „Ha majd az egyszerű járókelőnek is feltűnik egy rossz helyesírású vagy helytelen megfogalmazású cégtábla vagy fel­irat; ha majd az egyszerű újságolva­sónak is szemet szúrnak a nyomta­tásba is becsúszott »tollficamok«; ha a színházi büfészünetben a darab mondanivalóján s a színészi játékon kívül a színészi beszédmodor, a szép magyar kiejtés is társalgási téma lesz, akkor mondhatjuk azt, hogy van már nyelvi közvélemény is társa­dalmunkban, amely eleven és tisztító erővel hat nyelvünk életére és to­vábbfejlődésére" (A nyelvi ismeretter­jesztés kérdései. Budapest, 1962). Hogy az igény és a szándék régi és töretlen, az a korszak egyik arcu­latát tükrözi. Hogy a folyamatos erő­feszítések ellenére is főleg szándék és igény maradt a „szívünkből szóló” Nyelvművelés és politika embertömegek kinevelése, az sem kevésbé jellemzője a korszaknak,­­ csak épp a másik arcának. A nyelv­­művelésnek ebben az időszakban is a politika szabta ki a mozgásterüle­tét, mégpedig lehetőségeiben is, kor­látaiban is. Az optimizmus, az erős akarás, amely e kor írásainak több­ségét jellemzi, nem a naivitás jele, csak a hegyeket is megmozgatni igyekvő hité. Azé a bizakodásé, hogy ha sikerül a nyelvművelést átitatni politikával - az emberies közéletiség, a tiszta gondolatot hordozó értelmes szó igényével akkor talán meg­mozdul a világ... Aztán napjainkra meg is mozdult, bár persze korántsem ettől. A csi­szolt, elfojtott hangú álvitákat egyre valódibbak váltják fel. Nem hiánycikk már a „direktben fogalmazott" gon­dolat, a keresetlen szó. Nem kell már tessékelnünk a megszólalókat, hogy azt mondják ki kertelés nélkül, ami a szívüket nyomja. Felrepedt a félel­mek burka, s az egyre táguló rése­ken át ömlik az őszinte beszéd. Ami­re a nyelvművelés hosszú időn át hi­ába törekedett, azt a politika robba­násszerűen elérte: kinyíltak a szájak, mégpedig egyre inkább az egyenlő­ség alapján. 4. Ámde ez egyelőre inkább a mo­­dortalanság egyenlősége még. Azt tükrözi: van szemünk a látásra, fü­lünk a hallásra és szánk a szólásra. De nincs meg, nem fejlődött ki ben­nünk a magatartás, az érintkezés, az együttélés kultúrája. Nem tudunk ké­telkedni, helyteleníteni, kérni, javasol­ni, mi tiltakozunk és követelünk. Nem felváltani vagy leváltani akarjuk az al­kalmatlannak ítélteket, hanem agyag­ba taposni. Akiről úgy érezzük, meg­téveszti az állampolgárokat, azt azzal vádoljuk: átveri őket. Igen, ami a szí­vünkön, az a szánkon. S ez nem vol­na baj, ha a szívünkön csak aggo­dalmak és javító szándékok feküdné­nek, nem pedig bundás indulatok, így azonban a közéletben is, nyelv­­használatában is eluralkodhatnak a dzsungel törvényei. S eddig még csak a „civil” politi­zálás hangjáról szóltunk, a hivatáso­sat képviselőről, a tömegtájékoztatá­séról nem. Pedig volna mit mondani róla: abba is beszüremlik, idestova áramlik már az utcaiság, olykor az útszéliség. A riportban megkérdezett kívülállók indokolatlan letegezése, olykor „lemagázása”; a henyén oda­vetett, modortalan „Mondja!”; a sza­lagról lejátszott riport rosszmájú utó­kommentálása, amire a kérdezett már nem válaszolhat; olcsó szóvic­cek, lapos szellemességek pufogta­­tása; rövidnadrágos-papírcsákós ka­­maszoskodás egyes ifjúsági műso­rokban (olykor másokban is), mind­ez nem akadálya már nívódíjak el­nyerésének, sőt, olykor mintha épp alapjául szolgálna. Mikor egyszer a rádió nyelvi bi­zottsága leszögezte: romlott a rádió beszédkultúrája, bár talán nem any­­nyit, mint az általános: az egyik rész­legvezető azzal kapta fel a fejét, hogy akkor jó lesz vigyázni, mert el­szakadunk a hallgatók tömegeitől. El­feledve, hogy a tömegtájékoztatás feladata: szolgálni, nem pedig kiszol­gálni, s hogy nyelvhasználata és érintkezésmodora nem csupán tük­röz, hanem ezzel szentesít, terjeszt, alakít is; amit megakadályozni nem tud, legalább késleltetnie kell. 5. így állt elő számunkra minőségi­leg új helyzet. Az előző időszak fő törekvését így jellemeztem: „a nyelv­­művelést átitatni politikával”, hogy az emberek szívükből szóljanak. Most az ajkak nyitva már, csakhogy a szí­vek túltelítettek, s a tartalom nem ta­lálja a formát. A feladat így fordult hát: a politikát átitatni nyelvművelés­sel, azaz beszéd-érintkezés-magatar­­táskultúrával; hogy a szó őszinte ma­radjon, de ne legyen bántó. A nyelvi­­nyelvhasznál­ati forma oldaláról is segíteni kell annak kifejlődését, amit toleranciának szoktak hívni, de in­kább empátiának és humanitásnak nevezhetnénk: az embertisztelet megadását a partnernak, azt a vele­­érzést, hogy tudom: az én életem re­gényének legkisebb epizódszereplője is főszereplő a maga élete regényé­ben... Ha először csupán formában, pusztán csak modorban is, de azt kellene beleplántálni mindenkibe: a demokratizmus nem a magam em­berségének és egyenrangúságának elismerésével kezdődik, hanem a többiekével. Mert igaz, hogy a tarta­lom szabja meg a formát, de az is, hogy a forma visszahathat az általa hordozott - és másokhoz közvetített - tartalomra. Deme László ÉDES ANYANYELVÜNK 3

Next