Édes Anyanyelvünk, 1991 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1991-01-01 / 1. szám

t? A tartalomból Grétsy László: Nyelvében él a nemzet? Szathmári István: A Károli-biblia titka Kiss Ágnes: Szleng és választékosság a Magyar Narancsban Tolcsvai Nagy Gábor: Zimmer verlag Büky László: Textúráit szójakocka Pásztor Emil: Ötszáz velszi bárd Deme László: A Magyar Rádió Nyelvi Bizottságáról M. Korchmáros Valéria: Nyelvtan és irodalom Lucza Katalin: Az anyanyelvi nevelés száz napja Szende Aladár: Az Anyanyelvápolók Szövetségének közgyűlése .­ViV­ Zágonban­­ Szeptember végén több híradás jelent meg azokról a szép ünnepsé­gekről, amelyeket Mikes Kelemen születésének háromszázadik évfor­dulójára szervezett-rendezett Erdély­ben a Mikes Kelemen Emlékbizott­ság. Az ünnepségsorozatnak két központja volt. Az első Sepsiszent­­györgy, ahol szeptember 22-én egy nagyszabású tudományos üléssza­kon kiváló kutatók egész sora szá­molt be Mikes Kelemen életművére vonatkozó búvárkodásának eredmé­nyeiről; a második Zágon, Mikes szü­lőfaluja, ahol is szeptember 23-án többszörös ünnepi megemlékezés volt: templomi ökumenikus istentisz­telet, politikai nagygyűlés, emléktáb­lakoszorúzás és még sok egyéb. Számomra azért is öröm volt, hogy részt vehettem ezeken az ün­nepségeken, mert harminckét évvel ezelőtt volt már egy emlékezetes ta­lálkozásom Zágonnal, Zágon népé­vel és Mikes Kelemen emlékével. Nyelvjáráskutató úton voltunk Er­délyben Benkő Loránddal, a magyar nyelvjárások térképe számára gyűj­töttünk anyagot, így jutottunk el Zá­­gonba is, 1958. június 18-án. A fo­gadtatás - túlzás nélkül mondhatom - akkor is feledhetetlen volt. Ünnepi sokaság köszöntött bennünket a ta­nácsházánál, majd együtt vonultunk ki Mikes emlékművéhez, ahol is ének, szavalatok, beszédek hangzot­tak el, Mikest idézve, Mikes élő örök­ségére utalva. S a következő napok szakmai munkája sem feledtette el velünk a fogadtatás érzelmi hőfokát; ébren tartotta ezt a velünk találkozók szíves szava, meleg tekintete, s az, hogy szállásunk mindig tele volt friss virággal. Meg-megjelent valaki, s szótlanul egy pár szál virágot tett le az asztalra vagy valamelyik ágyra, székre. Igazán elmondhattuk mi is, amit Rákóczi kamarása írt kedves nénjének, s amit én is idéztem az em­lékműnél, a két „cserefa” közelében: másodszor Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont. Érthető hát, hogy saját személyes élményeim felújítására is szerettem volna ezt az alkalmat felhasználni. Magammal vittem egykori feljegyzé­seinket s néhány akkor, 1958-ban ké­szült fényképet, s a délutáni közös ebédről megszökve elkísértettem ma­gam az ősi szóval Sáska tizes-nek nevezett falurészbe, ahol több mint három évtizede néhány családnál a zágoni nyelvjárásról beszélgettünk. Nem részletezem: végül is találkoz­tam több egykori adatközlőmmel, ter­mészetszerűleg azokkal, akik akkor még fiatalok voltak. Aztán közösen lapozgattuk a régi füzeteket mintegy ellenőrzésképpen: jól, helyesen írtuk­­­ fel akkoriban az „adatokat”, meg hogy nem változott-e azóta a zágoni nyelvjárás. Újra előszedtük azokat a szavakat, amelyek annak idején legjobban megleptek, mert más vidéken - meg a köznyelvben is - egészen mást je­lentenek, mint itt. Például a hurut szó, amely a nyálkahártya-gyulladás nép­szerűbb neve a mai köznyelvben, szófaja szerint főnév; itt viszont ige: valaki hurut azt jelenti, valaki köhög. Igen régi szó különben ebben a je­lentésben is. Itt van aztán a gaj­ itteni jelentése: göröngy. A bőrön levő pat­tanást, kiütést itt szö­cés­nek mondták és mondják. Újra megkérdeztem, mi­lyen a lenge víz; egyértelmű volt a válasz: a se hideg, se meleg, tehát a­­ langyos. A vidám beszélgetés és az emlé­kek idézése során felötlött bennem, vajon van-e különbség a régi és a mostani találkozás között. Már tudniil­lik nyelvi vonatkozásban. (Mert egyébként nem kétséges, hogy van, s nem is csekély!) Nos, mintha a he­lyi, tősgyökeres nyelvi formák néha­­néha háttérbe szorulnának a köznyel­vi formák mögött. Legalábbis a kér­dezés első pillanataiban. Nyilván erő-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék