Édes Anyanyelvünk, 1991 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
t? A tartalomból Grétsy László: Nyelvében él a nemzet? Szathmári István: A Károli-biblia titka Kiss Ágnes: Szleng és választékosság a Magyar Narancsban Tolcsvai Nagy Gábor: Zimmer verlag Büky László: Textúráit szójakocka Pásztor Emil: Ötszáz velszi bárd Deme László: A Magyar Rádió Nyelvi Bizottságáról M. Korchmáros Valéria: Nyelvtan és irodalom Lucza Katalin: Az anyanyelvi nevelés száz napja Szende Aladár: Az Anyanyelvápolók Szövetségének közgyűlése .ViV Zágonban Szeptember végén több híradás jelent meg azokról a szép ünnepségekről, amelyeket Mikes Kelemen születésének háromszázadik évfordulójára szervezett-rendezett Erdélyben a Mikes Kelemen Emlékbizottság. Az ünnepségsorozatnak két központja volt. Az első Sepsiszentgyörgy, ahol szeptember 22-én egy nagyszabású tudományos ülésszakon kiváló kutatók egész sora számolt be Mikes Kelemen életművére vonatkozó búvárkodásának eredményeiről; a második Zágon, Mikes szülőfaluja, ahol is szeptember 23-án többszörös ünnepi megemlékezés volt: templomi ökumenikus istentisztelet, politikai nagygyűlés, emléktáblakoszorúzás és még sok egyéb. Számomra azért is öröm volt, hogy részt vehettem ezeken az ünnepségeken, mert harminckét évvel ezelőtt volt már egy emlékezetes találkozásom Zágonnal, Zágon népével és Mikes Kelemen emlékével. Nyelvjáráskutató úton voltunk Erdélyben Benkő Loránddal, a magyar nyelvjárások térképe számára gyűjtöttünk anyagot, így jutottunk el Zágonba is, 1958. június 18-án. A fogadtatás - túlzás nélkül mondhatom - akkor is feledhetetlen volt. Ünnepi sokaság köszöntött bennünket a tanácsházánál, majd együtt vonultunk ki Mikes emlékművéhez, ahol is ének, szavalatok, beszédek hangzottak el, Mikest idézve, Mikes élő örökségére utalva. S a következő napok szakmai munkája sem feledtette el velünk a fogadtatás érzelmi hőfokát; ébren tartotta ezt a velünk találkozók szíves szava, meleg tekintete, s az, hogy szállásunk mindig tele volt friss virággal. Meg-megjelent valaki, s szótlanul egy pár szál virágot tett le az asztalra vagy valamelyik ágyra, székre. Igazán elmondhattuk mi is, amit Rákóczi kamarása írt kedves nénjének, s amit én is idéztem az emlékműnél, a két „cserefa” közelében: másodszor Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont. Érthető hát, hogy saját személyes élményeim felújítására is szerettem volna ezt az alkalmat felhasználni. Magammal vittem egykori feljegyzéseinket s néhány akkor, 1958-ban készült fényképet, s a délutáni közös ebédről megszökve elkísértettem magam az ősi szóval Sáska tizes-nek nevezett falurészbe, ahol több mint három évtizede néhány családnál a zágoni nyelvjárásról beszélgettünk. Nem részletezem: végül is találkoztam több egykori adatközlőmmel, természetszerűleg azokkal, akik akkor még fiatalok voltak. Aztán közösen lapozgattuk a régi füzeteket mintegy ellenőrzésképpen: jól, helyesen írtuk fel akkoriban az „adatokat”, meg hogy nem változott-e azóta a zágoni nyelvjárás. Újra előszedtük azokat a szavakat, amelyek annak idején legjobban megleptek, mert más vidéken - meg a köznyelvben is - egészen mást jelentenek, mint itt. Például a hurut szó, amely a nyálkahártya-gyulladás népszerűbb neve a mai köznyelvben, szófaja szerint főnév; itt viszont ige: valaki hurut azt jelenti, valaki köhög. Igen régi szó különben ebben a jelentésben is. Itt van aztán a gaj itteni jelentése: göröngy. A bőrön levő pattanást, kiütést itt szöcésnek mondták és mondják. Újra megkérdeztem, milyen a lenge víz; egyértelmű volt a válasz: a se hideg, se meleg, tehát a langyos. A vidám beszélgetés és az emlékek idézése során felötlött bennem, vajon van-e különbség a régi és a mostani találkozás között. Már tudniillik nyelvi vonatkozásban. (Mert egyébként nem kétséges, hogy van, s nem is csekély!) Nos, mintha a helyi, tősgyökeres nyelvi formák néhanéha háttérbe szorulnának a köznyelvi formák mögött. Legalábbis a kérdezés első pillanataiban. Nyilván erő-