Édes Anyanyelvünk, 1991 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Nyelvében él a nemzet? „Nem igaz, hogy csak nyelvében él a nemzet. Vannak nemzetek, amelyek nem a nyelvükben élnek. A belgák egy része hollandul, egy része franciául beszél - s a holland nyelvűek nem hollandok, a francia beszédűek nem franciák. Jártam a baszkok földjén. Minden tizedik baszk, ha meg tud szólalni anyanyelvén. S ő mégis baszk, büszkén és ingerülten, rátartian és spanyolul: baszk... A magyarság azonban a nyelve nélkül meg nem maradhatna.” Bodor Pál írt így a Rádió- és Televízióújságban alig néhány hónapja. Nem azért idézem, mintha vitatkozni kívánnék vele. Éppen ellenkezőleg! Azért, mert magam is lényegében ugyanazt s ugyanúgy gondolom. Mint ahogy nem vonták kétségbe a nyelvében él a nemzet szállóige igazát, érvényét nyelvünknek, múltunknak azok a jeles búvárai sem, akik tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt arra mutattak rá egy-egy szép tanulmányban, hogy szállóigénk kikristályosodott formájánál bizonyos szempontból helyesebb, bizonyos szemszögből nézve árnyaltabb volna az a formula, hogy nyelvében él a nép (Keresztury Dezső), illetve nyelvében is él a nemzet (Király István), sőt a diaszpórában élő magyarok szemszögéből még ez is: nemzetben él a nyelv (Lőrincze Lajos). „A »nyelvében él a nemzet« alapvető igazságát Keresztury sem, Király István sem akarta cáfolni" - írja Lőrincze (Emberközpontú nyelvművelés 243), s természetesen neki sem állt ez szándékában, midőn Chicagóban, a Hunyadi Mátyás cserkészcsapat egyik őrsének falán megpillantotta szállóigénket, s eltöprengett, hogy akkor, ott vajon mi volna a legkifejezőbb forma. Sietek hát kijelenteni, a cikkem címe után biggyesztett kérdőjel korántsem annak jelzésére szolgál, mintha kétségbe vonnám e mondás igazságát. Számomra a nyelvében él a nemzet szállóige olyan szemléletes, tömör, kifejező formula, amelyet a világ - vagy hogy szűkítsük a kört: magyar hazánk - bármely gondolkodója büszkén vallhatna magáénak. Igen ám, de vajon tudjuk-e, kitől származik? Ismerjük-e szerzőjét? Nos, azzal a címbeli kérdőjellel azt próbáltam érzékeltetni, hogy a szerzőség tekintetében mindmáig bizonytalanságban vagyunk. Szállóigénk ebben a ránk hagyományozódott, kikristályosodott formában egyetlen irodalmi műben sem található meg. Mivel több jeles filológusunk is vizsgálta e szállóige eredetét - Tóth Béla és Békés István egyaránt részletesen foglalkozott vele olvasóink tájékoztatására felsorolom időrendbe szedve a számba vehető forrásokat. Elsőnek az 1689-1755 között élt francia gondolkodót, Montesquieu-t szokás lehetséges forrásul említeni, mondván, hogy tőle származik ez a francia mondás: La langue, c' est la nation [A nyelv a nemzet}.Lehet, hogy valóban ő az ihlető, ám a szóban forgó mondatot nem találom a Montesquieu mondásait, aforizmáit is tartalmazó gyűjteményekben; sem a Gondolatok könyve című, Gábor György nevéhez fűződő kitűnő öszszeállításban (amelynek újabb kiadását ezekben a napokban bocsátja közre a Magvető Könyvkiadó), sem a Bölcsességek könyve című, Kristó Nagy István munkáját dicsérő, kétkötetes műben. Az is lehetséges, hogy nincs is ilyen Montesquieu-mondat. 1778: „Minden nemzet a maga nyelvérül ismertetik meg leginkább; ... micsoda szomorú, elvettetett és gyalázatos sorsa lenne az egész Nemzetnek anyanyelv nélkül." Ezt Bessenyei György írja Magyarság című röpiratában. Bár ezt is fel szokták sorolni a lehetséges források között, úgy vélem, nem kell vele számolnunk. A gondolat hasonló ugyan, de a forma teljesen más. 1807: ,Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája ... a nyelv a lelke a nemzetnek" Az idézet Kisfaludy Sándortól való, a Himfy szerelmei második kiadásának előszavából. Szerintem ez sem jön számításba közvetlen forrásként, mert ebből inkább ez a rövid forma szakadt volna ki: a nyelv a lelke a nemzetnek. Szép és értékes mondás, de más. 1819: „Nyelv teszi a nemzetet." Ezt a keresett szállóigénkre valóban nagyon emlékeztető s tömörségében is azzal vetekedő mondatot Kisfaludy Károly írta le A kérők című vígjátékában, Baltafy kapitány szájába adva e szentenciát. Mégis úgy vélem, elődként nem jön számításba, ugyanis ebben a formájában is olyan velős, olyan mesteri, hogy a további csiszolást semmi sem indokolja. 1827: „Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni sem lehet." Kölcsey mondata a Magyar játékszín ügyében tartott beszédéből. Noha a gondolat hasonló, a megfogalmazás túlságosan más szerkezetű ahhoz, hogy komolyan számoljunk vele a számba jövő források közül. 1830. ,az egészséges nemzetiség ... fő kisérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él." Tóth Béla és Békés István egyaránt megemlítik vizsgált szállóigénk lehetséges elődei között e Széchenyi Istvántól származó megállapítást, mindketten a Hitel Bevezetését jelölve meg forráshelyül. Hadd oszlassak el egy immár csaknem évszázados tévedést! Az idézet csakugyan a Hitelből való, de nem a Bevezetésből, hanem a munka Mit kell tenni s min kell kezdeni? című fejezetéből, az eredeti kiadás szerinti 171. oldalról. Gondolatilag egyébként nagyon közel áll szállóigénkhez, s mivel itt annak alanya és állítmánya, azaz szerkezeti váza is megvan, ezzel valóban komolyan kell számolnunk. Végül 1850: „Félre, kishitűek, félre! Nem veszett el -Élni fog nyelvében, élni művészettel, Még soká e nemzet!" Az idézet Arany János Egressy Gábornak című, 1850 szeptemberében írt költeményéből való. Békés István afelé hajlik, hogy ezek az Arany-sorok a nyelvében él a nemzet formula ihletői, mondván, hogy e versrészlet „oldottabb alakzatban, de lényegében szó szerint tartalmazza ismert szállóigénket." Lehetséges, hogy igaza van, én azonban úgy vélem, hogy a két utóbb említett forrás - Széchenyié és Aranyé - legalább egyenlő súllyal jön számításba, amikor a közvetlen elődöt keressük. A nyelvében él a nemzet változat három fő szavából mindkettőben kettő található meg (él, nemzet az egyikben, illetve nyelvében, nemzet a másikban). S ha arra gondolunk, hogy a kötött versritmus általában megnehezíti egy-egy verssor utólagos csiszolását, módosítását, akkor, mindezt serpenyőre téve, úgy ítélhetjük, hogy inkább a Széchenyi-idézet felé billen a mérleg nyelve. Hogy jócskán különbözik az eredeti attól, ami lett belőle? Ez mindennapos dolog. A szállóigék szinte mind utólag, az idézők tollán és ajkán váltak olyanná, amilyenek. Itt van pl. a lelőhelykeresés kedvéért általam éppen gyakran forgatott Hitelnek utolsó mondata. Ez Széchenyinél így hangzik: „Sokan azt mondják: Magyarország volt, én azt szeretem hinni: lesz!" Nem vitatom: értékes, szép gondolat ez. Méltó ahhoz a Széchenyi Istvánhoz, akinek épp az idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját. Ám a mindmáig legismertebb Széchenyi-szállóigévé mégsem az eredeti forma lett, hanem ez a belőle rövidült, csiszolódott változat: Magyarország nem volt, hanem lesz! Grétsy László ÉDESANYANYELVÜNK 5