Édes Anyanyelvünk, 1992 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1992-01-01 / 1. szám
ÉDES ANYANYELVÜNK XIV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1992. JANUÁR-MÁRCIUS ÁRA: 25 FORINT A tartalomból: Alapítvány a magyar nyelvért Grétsy László: A bombasztikustól a virulensig Holczer József: (Vissza)élés a nyelvészet szakszavaival Lőrincze Lajos: Eperfa - szederfa Bencédy József: Megszólítási és köszönési gondjaink Makra Zsigmond: Angolul és még angolabbul Szántó Jenő: Magyarul is lehet (ha lehet) Fürle János: Tömegtájékoztatási eszközökök??? Jegyzetek a kétnyelvűségről A kétnyelvűség tényével kora gyermekkoromban találkoztam már. Szülőfalum, Pécel, színmagyar község ugyan, de tízéves koromban, az ottani polgári iskolába kerülve, voltak Isaszegről átjáró osztálytársaim, nevükben is, gyökereikben is szlovák származékok, s tőlük hamar megtanultam, hogy számolni így is lehet: „jeden, dva, tri, stiri, pety”. Egyik osztálytársunkat meg csak ezen a ragadványnéven szólítgattuk: „Teje”, mert összeadás közben kicsúszott egyszer a száján: „Tizenkető meg kető toje tizenégy”, a számunkra szabályos „Tizenkettő meg kettő az tizennégy” helyett. Rajtuk tapasztaltam meg azt, amit később így tanultam: anyanyelv az, amelyiken az ember feljajdul vagy épp elkáromkodja magát, ha váratlanul fejbe csapják; amelyiken félhangosan a pénzt számolja, és amelyiken álmodik. Mert az anyanyelv a „reflexnyelv”, a spontán reagálás eszköze a külvilág ingereire. Aztán felnőtt életemben rájöttem, hogy ez sem olyan egyszerűen igaz, mint ahogy hangzik: a vajdasági magyarok a tojást magyarul számolják, de a pénzt szerbül, mert az ezres és milliós nagyságrend ezen a nyelven rögződött beléjük... Akárhogy is, az alatt az ötven év alatt, amióta tudatosan figyelem, vizsgálom, sőt befolyásolni is próbálom a magyar nyelvhasználat alakulását, sokszor beleütköztem a kétnyelvűség kérdésébe. Akkor is, amikor a szomszédos országokban jártam, sőt laktam; de akkor is, amikor tanulás útján ismerkedtem távolabbi nemzetek nyelvével, hogy segítségükkel behatolhassak társadalmuk kultúrájába, ismeretanyagába, s e nyelvek használatával szóban és írásban próbáljak bekapcsolódni szakmám nemzetközi vérkeringésének áramába. Megvallom: a nyelvtanulás, az önkéntes kétnyelvűsödés jó érzést adott; azt, hogy több lettem vele önmagamnál. De kényszerű állapotként, nemzetiségi rangban, bizony kisebbségi érzéseket épített belém; azt, hogy anyanyelvem ott korlátozott és korlátozó érvényű, majdhogynem afféle konyhanyelv. Eközben láttam, értettem, sőt éltem meg a nemzetiségiek küzdelmét magyar gondolkodásukkal és ennek idegen nyelvű kifejezési kényszerével. Mert nem könnyű más nyelven hajszálpontosan érzékeltetni, amit a magunkén megismertünk, s még nehezebb más szókincs, más fogalomvilág segítségével folytatni azt az ismeretszerzést, amelyet a sajátunkon kezdtünk el, alapoztunk meg. Pedig a nemzetiségi polgárnak már ahhoz is idegen nyelvet kell tudnia, hogy ügyes bajos dolgait intézhesse, azaz hogy állampolgári rangra emelkedhessék, s még inkább, ha bele kíván kapcsolódni a közép- vagy magasabb szintű termelésbe, ismeretszerzésbe és közéletbe. Az efféle társadalmi emelkedésnek a mi országainkban a nyelvváltás, annak meg a kétnyelvűség az alapfeltétele. S az már az államszervező nemzet fiainak bölcsességén és tapintatán áll, hogy fogyatékos nyelvtudású polgártársukban azt becsülik-e, hogy azért erre a fokra eljutott már, vagy azt vetik a szemére, hogy az övéken nem jutott anyanyelvi szintig. Az a bizonyos pohár ez, amelyik az egyik szemlélő szerint félig tele van, a másik szerint viszont félig üres! ★ Aki át sem lépi az országhatárt, csak a falujában vagy akár a Nagykörút közepén nem tud választ adni egy-egy külföldi turista kérdéseire, máris érezheti, mennyire kétarcú eszköz az anyanyelv. Mikor nevelkedünk, tanulunk, beleépít minket a magunk mikrotársadalmába, segít felemelkedni annak akár a legmagasabb szellemi szintjéig is. Mikor pedig használjuk, összekapcsol bennünket társadalmunk tagjaival. De meg is rekeszt