Édes Anyanyelvünk, 1992 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1992-01-01 / 1. szám

ÉDES ANYANYELVÜNK XIV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1992. JANUÁR-MÁRCIUS ÁRA: 25 FORINT A tartalomból: Alapítvány a magyar nyelvért Grétsy László: A bombasztikustól a virulensig Holczer József: (Vissza)élés a nyelvé­szet szakszavaival Lőrincze Lajos: Eperfa - szederfa Bencédy József: Megszólítási és köszö­nési gondjaink Makra Zsigmond: Angolul és még ango­­labbul Szántó Jenő: Magyarul is lehet (ha lehet) Fürle János: Tömegtájékoztatási eszközökök??? Jegyzetek a kétnyelvűségről A kétnyelvűség tényével kora gyer­mekkoromban találkoztam már. Szü­lőfalum, Pécel, színmagyar község ugyan, de tízéves koromban, az otta­ni polgári iskolába kerülve, voltak Isa­­szegről átjáró osztálytársaim, nevük­ben is, gyökereikben is szlovák szár­mazékok, s tőlük hamar megtanul­tam, hogy számolni így is lehet: „je­den, dva, tri, stiri, pety”. Egyik osz­tálytársunkat meg csak ezen a ragad­ványnéven szólítgattuk: „Teje”, mert összeadás közben kicsúszott egyszer a száján: „Tizenkető meg kető to­je ti­­zenégy”, a számunkra szabályos „Ti­zenkettő meg kettő az tizennégy” he­lyett. Rajtuk tapasztaltam meg azt, amit később így tanultam: anyanyelv az, amelyiken az ember feljajdul vagy épp elkáromkodja magát, ha váratla­nul fejbe csapják; amelyiken félhan­gosan a pénzt számolja, és amelyi­ken álmodik. Mert az anyanyelv a „reflexnyelv”, a spontán reagálás esz­köze a külvilág ingereire.­­ Aztán fel­nőtt életemben rájöttem, hogy ez sem olyan egyszerűen igaz, mint ahogy hangzik: a vajdasági magyarok a to­jást magyarul számolják, de a pénzt szerbül, mert az ezres és milliós nagyságrend ezen a nyelven rögző­dött beléjük... Akárhogy is, az alatt az ötven év alatt, amióta tudatosan figyelem, vizs­gálom, sőt befolyásolni is próbálom a magyar nyelvhasználat alakulását, sokszor beleütköztem a kétnyelvűség kérdésébe. Akkor is, amikor a szom­szédos országokban jártam, sőt lak­tam; de akkor is, amikor tanulás útján ismerkedtem távolabbi nemzetek nyelvével, hogy segítségükkel beha­tolhassak társadalmuk kultúrájába, is­meretanyagába, s e nyelvek haszná­latával szóban és írásban próbáljak bekapcsolódni szakmám nemzetközi vérkeringésének áramába. Megvallom: a nyelvtanulás, az ön­kéntes kétnyelvűsödés jó érzést adott; azt, hogy több lettem vele ön­magamnál. De kényszerű állapotként, nemzetiségi rangban, bizony kisebb­ségi érzéseket épített belém; azt, hogy anyanyelvem ott korlátozott és korlátozó érvényű, majdhogynem af­féle konyhanyelv. Eközben láttam, értettem, sőt éltem meg a nemzetiségiek küzdelmét ma­gyar gondolkodásukkal és ennek ide­gen nyelvű kifejezési kényszerével. Mert nem könnyű más nyelven haj­szálpontosan érzékeltetni, amit a ma­gunkén megismertünk, s még nehe­zebb más szókincs, más fogalomvi­lág segítségével folytatni azt az isme­retszerzést, amelyet a sajátunkon kezdtünk el, alapoztunk meg. Pedig a nemzetiségi polgárnak már ahhoz is idegen nyelvet kell tudnia, hogy ügyes bajos dolgait intézhesse, azaz hogy állampolgári rangra emel­kedhessék, s még inkább, ha bele kí­ván kapcsolódni a közép- vagy ma­gasabb szintű termelésbe, ismeret­­szerzésbe és közéletbe. Az efféle tár­sadalmi emelkedésnek a mi országa­inkban a nyelvváltás, annak meg a kétnyelvűség az alapfeltétele. S az már az államszervező nemzet fiainak bölcsességén és tapintatán áll, hogy fogyatékos nyelvtudású polgár­társukban azt becsülik-e, hogy azért erre a fokra eljutott már, vagy azt vetik a szemére, hogy az övéken nem ju­tott anyanyelvi szintig.­­ Az a bizo­nyos pohár ez, amelyik az egyik szemlélő szerint félig tele van, a má­sik szerint viszont félig üres! ★ Aki át sem lépi az országhatárt, csak a falujában vagy akár a Nagy­körút közepén nem tud választ adni egy-egy külföldi turista kérdéseire, máris érezheti, mennyire kétarcú esz­köz az anyanyelv. Mikor nevelkedünk, tanulunk, beleépít minket a magunk mikrotársadalmába, segít felemelked­ni annak akár a legmagasabb szel­lemi szintjéig is. Mikor pedig használ­juk, összekapcsol bennünket társada­lmunk tagjaival.­­ De meg is rekeszt

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék