Édes Anyanyelvünk, 1992 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1992-01-01 / 1. szám

benne: határainkon kívül visszasüllye­dünk vele a mutogató-gesztikuláló süketnémaságba, hiszen nem értenek minket, és mi sem értünk másokat. Két- vagy többnyelvűvé kell len­nünk ahhoz, hogy boldogulhassunk szűkebb pátriánkon kívül, mintegy kültagjává, nyelvi vendégpolgáraivá válván így egy másik közösségnek. A nemzeti polgárok a maguk jószántá­ból, a nemzetiségiek kény­­szerűségből. Magam, mint az ottani egyetem vendégtanára, évekig voltam pozso­nyi lakos, újvidéki magisztrandusok vezetőjeként meg az ottani nyelvmű­velő egyesület vándorelőadójaként hónapokig jártam a Vajdaságot; a magyar szakos tanárjelöltek oktatását segítve heteket töltöttem Ungváron; szakmai, rokoni és baráti szálak köt­nek Erdélyhez is. Szemmel tartottam persze eközben a hazai nem magyar ajkúakat is: helyzetüket, kultúrájukat, oktatásügyüket. Azt tapasztaltam mindezek során, hogy a kétnyelvűség kétféle eredetű lehet a nemzetiségieknél is. A vegyes lakosságú, vegyes területen élők, azaz a nemzetiségi szórványok szá­mára ez általában spontán folyamat eredménye, környezetük hatására épül beléjük közvetlenül mind a két nyelv, így egy párhuzamos reflexrend­szer alakul ki bennük, s amilyen nyel­ven szólnak hozzájuk, azon reagál­nak.­­ A tiszta nemzetiségi falvak vagy épp nemzetiségi vidékek lakói­nak, vagyis a nemzetiségi tömbök tagjainak az idegen nyelvet, az állam­­szervező nemzetét, már tanulniuk kell, ugyanúgy, mint a bármilyen anyanyel­­vűeknek bármelyik idegen nyelvet. Ez viszont kapcsolt reflexeket alakít ki: a tanult idegen nyelv az anyanyelven el­sajátított és beidegzett kész fogalmi és gondolkodási rendszerhez épül hozzá, sosem válik egészen spontán­ná, mindig egy kissé a „külsőbb” vi­lág képviselője marad. Egyetlen példát a „kettős reflexre”! Sahyban, azaz Ipolyságon, vagy huszonöt éve, beülök egy kiskocsmá­ba. A kiszolgáló ifjú hölgy a szom­széd asztalnál magyarul beszélget, helybeliekkel. Aztán hozzám lép, vad­idegenhez, s így szól: „Proszim!” Ma­gyarul kérdezem: „Van-e meleg éte­lük?” Közelebb hajol, s értetlen arccal visszakérdez: „Proszim?!” Mert rám, az idegenre, beállt a szlovák reflexe, s az anyanyelvi szó nem jut rögtön a tu­datáig. Csak második magyar mon­datomra sikerül visszaállnia. Nemzetiségi viszonylatban gyakran emlegetnek paritást, reciprocitást, vi­szonosságot, egyebeket. S épp ezt felejtik ki a számításból. Hogy a szomszédos országokban a magya­rok tömbökben élnek, számukra az államszervező nemzet nyelvének megtanulása kemény iskolai feladat, használata másodlagos beidegzést igényel. A magyarországi nemzetisé­gek viszont szórványok, többnyire ve­gyes lakosságú falvakban, nekik te­hát az államszervező nemzet nyelvé­nek elsajátítása természetes élmény. Ezért egészen más a helyzetük, e te­kintetben könnyebb, mint a szomszé­dos országokbeli magyaroké. Deme László Alapítvány a magyar nyelvért Ez a felhívásunk a világ magyarjaihoz szól. Mindazok­hoz, akik - bárhol laknak, bárhol élnek is - szívükön viselik a magyar nyelv sorsát. Mindazokhoz, akik szeretik, féltik ezt a gazdag, gyönyörű nyelvet, s védelméért áldozatra is készek. Napjainkban ugyanis minden korábbinál több ve­szély fenyegeti ezt a nyelvet. Fenyegeti kívülről, más nyel­vek felől is, de belülről is azáltal, hogy különböző okok, hatások következtében felerősödni látszanak benne, illetve használatában, bizonyos olyan változási tünetek (hadarás, éneklő hanglejtés, általános igénytelenség stb.), amelyek csökkentik, veszélyeztetik más nyelveket beszélő népek fiai által is elismert és csodált dallamosságát, tömörségét, kifejező erejét. Persze csak akkor csökkentik, csak akkor veszélyezte­­tik, ha tétlenül nézzük ezeket a nemkívánatos változásokat. Ám nem nézzük tétlenül. A magyar nyelv kutatói és műve­lői minden erejükkel és igyekezetükkel azon fáradoznak, hogy a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben se sorvadjon el, sőt a szükséghez mérten erősödjön a magyar nyelv vé­delmére, csiszolására, minél alaposabb megismertetésére irányuló nyelvápoló, nyelvművelő tevékenység. Mindent elkövetnek, hogy életben tarthassák folyóirataikat (az Édes Anyanyelvünket, a Magyar Nyelvet és a Magyar Nyelvőrt), hogy továbbra is támogathassák a határainkon belüli és kívüli különféle anyanyelvi mozgalmakat, versenyeket, s hogy ösztöndíjakkal, anyanyelvi táborokkal, az anyanyelvi képzés és továbbképzés megerősítésével eredményesen szegülhessenek szembe az említett hátrányos változási irányokkal, ugyanakkor teret engedve, sőt adva mindan­nak, ami előnyös, kedvező a nyelv és használói számára. Mindehhez pénz kell. A magyar nyelv művelői és kutatói magánszemélyekkel s a legfőképp érintett testületekkel együtt ezért hozták létre 600 000 forintos alaptőkével „A Szép Magyar Nyelvért" Alapítványt, s ezért buzdítanak arra mindenkit, akinek nem közömbös e nyelv sorsa, hogy csatlakozzon az alapítókhoz, adományával járuljon hozzá a magyar nyelv ápolására irányuló tevékenység megerő­södéséhez, kiteljesedéséhez. Az alapítvány nyílt, ahhoz bármely bel- vagy külföldi természetes vagy jogi személy csatlakozhat. Számlaszámúnk: MHB 314-12201 Az alapítványt támogató testületek, intézmények: a Ma­gyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága, az Anyanyelvápolók Szövetsége, a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a Magyar Sajtóalapítvány. A Szép Magyar Nyelvért Alapítvány pénzügyeinek intézését az MHB Kurá­tor Kft. vállalta magára. 1056 Budapest, Belgrád rakpart 24. Ill. em. (Telefon: 118-1686) ★ „Ki magyar nyelvünk kifejtését hátráltatni akarja, egyene­sen a hon legbecsebb javát gátolja.” (Gr. Széchenyi Ist­ván) Budapest, 1991. szeptember A Szép Magyar Nyelvért Alapítvány Kuratóriuma * Mire ez a számunk az olvasók kezébe kerül, az alapítvány életre hívásának időpontjától már vagy fél év választ el bennünket. Mégis közreadjuk a felhívást, már csak a történelmi hűség kedvéért is, noha ugyanebben a számunkban már az azóta eltelt idő alapítványi híreiről is beszámolunk. A Szép Magyar Nyelvért Alapítvány sorsát a jövőben is igyekszünk figyelemmel kísérni. (A szerk.) ÉDES ANYANYELVÜNK 3

Next