Édes Anyanyelvünk, 1994 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1994-04-01 / 2. szám
4 ÉDES ANYANYELVÜNK „Az anyanyelv - lelkiállapot" Beszélgetés Vadász Ági és Ulbrich András rádióbemondóval Vadász Ági és Ulbrich András hangját mindenki ismeri, hiszen kedvelt rádióbemondók. Arcukat már kevésbé. Közös rádiós munkájuknak köszönhetően nemcsak kollégák, hanem házastársak is. Munkaeszközük az anyanyelv, így nyelvünk hivatásos ismerői és ápolói közé tartoznak. A rádió Pagodájában válaszoltak kérdéseinkre. - Mit jelent számotokra az anyanyelv? V. A.: Az anyanyelv nálam: lelkiállapot. A lelkemben másképpen hangzik, ha magyarul azt mondom: anya, mint ha oroszul vagy angolul mondanám. Az anya és a maty ugyanazt jelenti, érzelmeim mégis az anyához kapcsolódnak. Ez nyilvánvalóan azért van, mert a nyelvem által kötődöm a nagyobb családhoz, a hazához, mint ahogy életem első pillanataiban kötődöm az édesanyámhoz, édesapámhoz, a kis családhoz. A nyelvem nekem identitástudatot, biztonságtudatot ad. V. A.: Füst Milán ezt írta: „Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!” Ez az, ami engem is irányít. Hogyan tanulható meg olyan szépen a nyelv, ahogyan ti beszélitek? U. A.: Magyarországon nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy ő tősgyökeres magyar. Többek között az én felmenőim egy német közösség tagjaiként Mária Terézia korában telepedtek az akkori Erdélybe, majd szüleim anyagi okok miatt kényszerültek Magyarországra jönni. Nyomon követhető, ahogy a család generációkon keresztül fokozatosan megtanulta a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, ahogy németből magyarrá vált. Én már egyértelműen magyar vagyok, mert az anyanyelvem magyar, így tanultam beszélni, gondolkodni; ezen a nyelven álmodom, mondom el bánataimat, bosszantok föl másokat, s ezen a nyelven tudok megbocsátani is. U. A.: Sokban hasonlít életpályánk, gyerekkorunk. A nevem - Ulbrich - német eredetű. Valamikor régen az ükszüleim valóban németül beszéltek, még édesapám is anyanyelvi szinten tudott németül, de ő mint a budai dalárda egyik énekese nagyon sok magyar népdalt énekelt otthon is. Anyai ágon pedig a dédszüleim elmagyarosodott szlovákok voltak, de én már egy szót sem tudok ezen a nyelven. Itt a Kárpát-medencében a magyarság csak az illyési alapigazsággal írható le: „Magyar az, aki annak vallja magát". - Ági, beszélnél első olvasmányélményeidről? V. A.: Nem szívesen mondom, mert mostanában divatba jött, de a legelső olvasmányélményeim a Bibliához kapcsolódtak. Amikor iskolába jártam, még kötelező volt a hittan. A kis bibliakönyvem egyik képe csodálatosan megfogott, így örömmel olvastam el másodikos koromban a képhez tartozó történetet. A Hetvenhét magyar népmesét is nagyon szerettem. A Vili. osztályban a kitűnő magyartanárom szerettette meg velem József Attilát. - Hogyan lesz valakinek a nyelve, nyelvhasználata a hivatása? V. A.: Nagyon sokáig színésznek készültem, ez hála Istennek nem sikerült. Viszont mindenképpen a nyelv közelében akartam maradni, és mit ad a véletlen. 1965-ben a Magyar Rádió hirdetést adott föl, hogy bemondókat keresnek. Jelentkeztem, s több mint ötezer jelentkező közül negyed-ötödmagammal bekerültem. De mindez nem volt ilyen egyszerű. A szegedi tanárképző főiskolán szereztem diplomát, de legnagyobb szégyenemre nyelvészetből kétszer is kivágtak. Nem azért, mert nem tudtam a magyar nyelvtant, hanem sajnos rossz kép alakult ki a professzor úrban a rádiósokról. Amikor beléptem, azzal kezdte: ,Ja, maga rádiós, maga nem tud beszélni, elégtelen". Ezt kétszer eljátszottuk, harmadszorra Mucsi Sándorné megkönyörült rajtam, s nála sikerült levizsgáznom nyelvészetből. Nagy szerencse, hogy bemondó lettem, mert azt csinálom, amit szeretek. - A szerencsén kívül hogyan lesz valakiből rádióbemondó? U. A.: Elsősorban jó tanárok és megfelelő környezet kell hozzá. Én a budai Rákóczi Gimnáziumban kitűnő magyartanárom, dr. Szögi Ferenc óráin szerettem meg a magyar nyelvet és irodalmat. El is végeztem az ELTE magyar-könyvtár szakát, és még egyetemi hallgatóként 1966-ban pályázattal kerültem a Magyar Rádióba bemondónak. A rádiós beszédtechnikai képzés segített hozzá ahhoz, hogy mind a mai napig a nyelvből élek a szó egzisztenciális és lelki értelmében egyaránt. A hivatásos beszélőnek szüksége van a napi nyelvgyakorlásra? V. A.: Nem mindennap „beszédtechnikázom”, skálázom be a hangomat, időnként azonban végzek beszédgyakorlatokat. V. A.: Hála Istennek, elég sokat dolgozunk ahhoz, hogy ez egyben tréningnek is felfogható. A pálya kezdetén szükség van a rendszeres gyakorlásra, később kevesebbet kell ezzel foglalkozni. Azonban a helyes beszédre tudatosan kell törekedni, s ez a nyelv szeretete nélkül elképzelhetetlen. A magyar nyelvvel hivatásosan foglalkozónak éreznie kell, hogy felelős azért, milyen a magyar nyelv állapota. Pontosan tudjuk, hogy a határainkon túli magyarságnak szüksége van egy olyan fogható és szépen beszélő Magyar Rádióra, amely az ő nyelvi állapotát, megmaradását, azonosságtudatát segíti. A Magyar Rádió beszéde, hangja fénykép és mérce is a magyar nyelvet használók körében. - Hogyan látjátok a mai beszélt köznyelv állapotát? V. A.: A nyelv elsekélyesedéséért sokan felelősek. Nemcsak a „hangos" sajtóban, de az újságokban, a plakátokon, az üzletek elnevezésében is vétenek a nyelvi helyesség ellen. Sok pongyola, idegen szerkezetet találhatunk a honatyák - meglehet, egyébként jó gondolatokat tartalmazó - szövegeiben is. U. A.: A legtöbb ún. hivatásos beszélő elsősorban a magyar nyelv dallamvezetése ellen vét. Nagyon sokan elfelejtik, hogy ez ereszkedő jellegű, s a „pontnál", a szólamoknál fölkapják a hangsúlyt. Ettől a beszédnek természetellenes lesz a dallama, s ez nehezíti a megértést. Meg kell említeni a hangsúlyok helytelen használatát is. A jelző és a jelzett szó kapcsolatában - természetesen vannak kivételek - többnyire a jelzőn van a hangsúly. A mai rádiós beszédben mintha nem is létezne ez a törvényszerűség. Néhány hónappal ezelőtt Szegeden voltunk a kívánságműsorral, s egy Szeged környéki pici magyar faluban a presszón a következő feliratot láttuk: Prezidenten Club. Nem tudom, miért kapott ilyen nevet. Talán levitézlett téeszelnökök járnak oda kávézni? V. A.: Ha nyelvünk végletesen elsekélyesedne, megszűnne a magyar nép. Arra kell törekednünk - figyelemmel, türelemmel, fegyelemmel -, hogy ne így legyen. Bódi Zoltán Szószaporítás A politikai nyelv egyre többször hivatkozik az „önszerveződésre”, a közművelődés szervezői pedig az „önművelődésre”. Mintha nem éreznék, hogy a visszaható igékhez fölösleges az ön toldalékot hozzátenni, hiszen a szerveződik, a művelődik már maga is kifejezi a cselekvő személyét. Ha mégis a bennük meglevő alanyt akarnák hangsúlyozni, mondhatnának önművelés-t, hiszen az tökéletesen érzékeltetné, amit az önművelődéssel akartak mondani. Igaz, az önszervezés már furcsábban hangzana, mert egyetlen személyről nem nagyon mondható saját maga megszervezése. Ez mondható egy csoportra, egy egyesületre, de akkor is inkább a körülírás a célszerű, pl. így: „ez és ez a csoport önmagát megszervezve kezdte meg működését”. Az önszerveződés olyan rövidítés, amivel nem vesszük észre, hogy akaratlanul is a szószaporítás hibájába esünk, testvérével, az önművelődéssel együtt. Lehet persze, hogy e jelenség egészen természetes egy olyan társadalmi környezetben, amelyben az „önkormányzat” a demokrácia kulcsfogalma lett. Csakhogy a kormányzat nem visszaható igei származék, és így nem is felesleges előtte az ön. Maróti Andor