Édes Anyanyelvünk, 1994 (16. évfolyam, 1-5. szám)

1994-04-01 / 2. szám

4 ÉDES ANYANYELVÜNK „Az anyanyelv - lelkiállapot" Beszélgetés Vadász Ági és Ulbrich András rádióbemondóval Vadász Ági és Ulbrich András hangját mindenki ismeri, hiszen kedvelt rádióbemondók. Arcukat már kevésbé. Közös rádiós munkájuknak kö­szönhetően nemcsak kollégák, hanem házastársak is. Munkaeszközük az anyanyelv, így nyelvünk hivatásos ismerői és ápolói közé tartoznak. A rá­dió Pagodájában válaszoltak kérdéseinkre. - Mit jelent számotokra az anyanyelv? V. A.: Az anyanyelv nálam: lelkiállapot. A lelkemben másképpen hangzik, ha magyarul azt mondom: anya, mint ha oroszul vagy an­golul mondanám. Az anya és a maty ugyanazt jelenti, érzelmeim mégis az anyá­hoz kapcso­lódnak. Ez nyilvánvalóan azért van, mert a nyelvem által kötődöm a nagyobb családhoz, a hazához, mint ahogy életem első pillanatai­ban kötődöm az édesanyámhoz, édesapám­hoz, a kis családhoz. A nyelvem nekem identi­tástudatot, biztonságtudatot ad. V. A.: Füst Milán ezt írta: „Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!” Ez az, ami engem is irányít.­­ Hogyan tanulható meg olyan szépen a nyelv, ahogyan ti beszélitek? U. A.: Magyarországon nagyon kevés em­ber mondhatja el magáról, hogy ő tősgyöke­res magyar. Többek között az én felmenőim egy német közösség tagjaiként Mária Terézia korában telepedtek az akkori Erdélybe, majd szüleim anyagi okok miatt kényszerültek Ma­gyarországra jönni. Nyomon követhető, ahogy a család generációkon keresztül fokozatosan megtanulta a magyar nyelvet, a magyar kultú­rát, ahogy németből magyarrá vált. Én már egyértelműen magyar vagyok, mert az anya­nyelvem magyar, így tanultam beszélni, gon­dolkodni; ezen a nyelven álmodom, mondom el bánataimat, bosszantok föl másokat, s ezen a nyelven tudok megbocsátani is. U. A.: Sokban hasonlít életpályánk, gyerek­korunk. A nevem - Ulbrich - német eredetű. Valamikor régen az ükszüleim valóban néme­tül beszéltek, még édesapám is anyanyelvi szinten tudott németül, de ő mint a budai da­lárda egyik énekese nagyon sok magyar nép­dalt énekelt otthon is. Anyai ágon pedig a dédszüleim elmagyarosodott szlovákok voltak, de én már egy szót sem tudok ezen a nyel­ven. Itt a Kárpát-medencében a magyarság csak az illyési alapigazsággal írható le: „Ma­gyar az, aki annak vallja magát". - Ági, beszélnél első olvasmányélményeid­ről? V. A.: Nem szívesen mondom, mert mosta­nában divatba jött, de a legelső olvasmányél­ményeim a Bibliához kapcsolódtak. Amikor is­kolába jártam, még kötelező volt a hittan. A kis bibliakönyvem egyik képe csodálatosan megfogott, így örömmel olvastam el másodi­kos koromban a képhez tartozó történetet. A Hetvenhét magyar népmesét is nagyon sze­rettem. A Vili. osztályban a kitűnő magyarta­nárom szerettette meg velem József Attilát. - Hogyan lesz valakinek a nyelve, nyelv­­használata a hivatása? V. A.: Nagyon sokáig színésznek készül­tem, ez hála Istennek nem sikerült. Viszont mindenképpen a nyelv közelében akartam maradni, és mit ad a véletlen. 1965-ben a Ma­gyar Rádió hirdetést adott föl, hogy bemondó­kat keresnek. Jelentkeztem, s több mint öt­ezer jelentkező közül negyed-ötödmagammal bekerültem. De mindez nem volt ilyen egysze­rű. A szegedi tanárképző főiskolán szereztem diplomát, de legnagyobb szégyenemre nyel­vészetből kétszer is kivágtak. Nem azért, mert nem tudtam a magyar nyelvtant, hanem saj­nos rossz kép alakult ki a professzor úrban a rádiósokról. Amikor beléptem, azzal kezdte: ,Ja, maga rádiós, maga nem tud beszélni, elégtelen". Ezt kétszer eljátszottuk, harmad­szorra Mucsi Sándorné megkönyörült rajtam, s nála sikerült levizsgáznom nyelvészetből. Nagy szerencse, hogy bemondó lettem, mert azt csinálom, amit szeretek. - A szerencsén kívül hogyan lesz valakiből rádióbemondó? U. A.: Elsősorban jó tanárok és megfelelő környezet kell hozzá. Én a budai Rákóczi Gimnáziumban kitűnő magyartanárom, dr. Szögi Ferenc óráin szerettem meg a magyar nyelvet és irodalmat. El is végeztem az ELTE magyar-könyvtár szakát, és még egyetemi hallgatóként 1966-ban pályázattal kerültem a Magyar Rádióba bemondónak. A rádiós be­szédtechnikai képzés segített hozzá ahhoz, hogy mind a mai napig a nyelvből élek a szó egzisztenciális és lelki értelmében egyaránt.­­ A hivatásos beszélőnek szüksége van a napi nyelvgyakorlásra? V. A.: Nem mindennap „beszédtechniká­­zom”, skálázom be a hangomat, időnként azonban végzek beszédgyakorlatokat. V. A.: Hála Istennek, elég sokat dolgozunk ahhoz, hogy ez egyben tréningnek is felfogha­tó. A pálya kezdetén szükség van a rend­szeres gyakorlásra, később kevesebbet kell ezzel foglalkozni. Azonban a helyes beszédre tudatosan kell törekedni, s ez a nyelv szere­­tete nélkül elképzelhetetlen. A magyar nyelv­vel hivatásosan foglalkozónak éreznie kell, hogy felelős azért, milyen a magyar nyelv álla­pota. Pontosan tudjuk, hogy a határainkon túli magyarságnak szüksége van egy olyan fog­ható és szépen beszélő Magyar Rádióra, amely az ő nyelvi állapotát, megmaradását, azonosságtudatát segíti. A Magyar Rádió be­széde, hangja fénykép és mérce is a magyar nyelvet használók körében. - Hogyan látjátok a mai beszélt köznyelv állapotát? V. A.: A nyelv elsekélyesedéséért sokan fe­lelősek. Nemcsak a „hangos" sajtóban, de az újságokban, a plakátokon, az üzletek elneve­zésében is vétenek a nyelvi helyesség ellen. Sok pongyola, idegen szerkezetet találhatunk a honatyák - meglehet, egyébként jó gondola­tokat tartalmazó - szövegeiben is. U. A.: A legtöbb ún. hivatásos beszélő első­sorban a magyar nyelv dallamvezetése ellen vét. Nagyon sokan elfelejtik, hogy ez ereszke­dő jellegű, s a „pontnál", a szólamoknál föl­kapják a hangsúlyt. Ettől a beszédnek termé­szetellenes lesz a dallama, s ez nehezíti a megértést. Meg kell említeni a hangsúlyok helytelen használatát is. A jelző és a jelzett szó kapcsolatában - természetesen vannak kivételek - többnyire a jelzőn van a hangsúly. A mai rádiós beszédben mintha nem is létez­ne ez a törvényszerűség. Néhány hónappal ezelőtt Szegeden voltunk a kívánságműsorral, s egy Szeged környéki pici magyar faluban a presszón a következő feliratot láttuk: Prezi­­denten Club. Nem tudom, miért kapott ilyen nevet. Talán levitézlett téeszelnökök járnak oda kávézni? V. A.: Ha nyelvünk végletesen elsekélye­­sedne, megszűnne a magyar nép. Arra kell tö­rekednünk - figyelemmel, türelemmel, fegye­lemmel -, hogy ne így legyen. Bódi Zoltán Szószaporítás A politikai nyelv egyre többször hivatkozik az „önszerveződésre”, a közművelődés szervezői pedig az „önművelődésre”. Mintha nem éreznék, hogy a visszaható igék­hez fölösleges az ön toldalékot hozzátenni, hiszen a szerveződik, a művelődik már maga is kifejezi a cselekvő személyét. Ha mégis a bennük meglevő alanyt akarnák hangsúlyozni, mondhatnának ön­­művelés-t, hiszen az tökéletesen érzékeltetné, amit az önművelő­déssel akartak mondani. Igaz, az önszervezés már fur­csábban hangzana, mert egyetlen személyről nem nagyon mondható saját maga megszervezése. Ez mondható egy csoportra, egy egyesületre, de akkor is inkább a körülírás a célszerű, pl. így: „ez és ez a csoport önmagát megszervez­ve kezdte meg működését”.­ Az önszerveződés olyan rövidí­tés, amivel nem vesszük észre, hogy akaratlanul is a szószaporítás hibájába esünk, testvérével, az ön­művelődéssel együtt. Lehet per­sze, hogy e jelenség egészen ter­mészetes egy olyan társadalmi környezetben, amelyben az „önkor­mányzat” a demokrácia kulcsfogal­ma lett. Csakhogy a kormányzat nem visszaható igei származék, és így nem is felesleges előtte az ön. Maróti Andor

Next