Eger, 1864 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1864-05-05 / 18. szám

139 sziklákból állanak. Inkább hiszünk a népmondának, hogy Strasimir Ivántól, kit a nép barna bőre miatt cserni-nek (fekete) hitt, ragadt volna mind utódaira a Csernojevits melléknév, mind országára a Csernagora nevezet. Egyébiránt a mai Montenegro nemcsak a tulajdonképi Csernagorát, hová a rigómezei szerencsétlen ütközet után a megmenekült szerbek futottak, hanem a hét hegy alkotta, a lantabb fekvésű Berdát is magában foglalja, és mintegy 65—70 □ mfre terjed ki, melyből Csernagorára csak 31 □ mföld esik; az egész Montenegro tehát körülbelül oly nagy, mint Sáros vármegye. Északkeletről Herczegovinai Bosniával, délre török Albániával érintkezik; nyugatra pedig az Adriai tengertől egy keskeny földszalag választja el, mely Dalmatia s részben Albániához tartozik. Népessége 1612-ben még csak 33,000 lélekre ment, de miután az ország szokása és törvénye minden menekülőnek védelmet s szabad tartózkodást biztosit, a töröktől üldözött szerbek közöl sokan itt keresnek menhelyet, és mai népszáma már 130,000-re becsültetik, és mivel minden felnőtt férfi egyszersmind harczos is, 15,000 főből álló haderővel rendelkezik. Az országot a Dinári alpesek futják át minden irányban, melyeknek legmagasabb csúcsa északon „Dormitor“ név alatt 7600 lábnyira emelkedik a tenger színe fölött. Két nagyobb, de kurta pályájú folyója, a Csernojevicska és Kremnica az év nedvesebb szakában naszádokkal járható, és mind a kettő mellékereikkel együtt a skutarii tóba (a rómaiaknál lacus labeaticus) ömlenek. Montenegro növényzete a talaj és az égalji viszonyok különbsége szerint igen változó: míg a délkeleti alantibb vidékeken gabona, diós fügefák szépen tenyésznek, sőt a cserniczai völgyben szőlőtök, olaj- s mandulafák is diszlenek, azalatt az északibb, magasabb hegyi tájakon hideg uralkodik, a hó a hegycsúcsok között csaknem kinyaral, s kopasz szikláin itt-ott ritkán akad egy darabka földfolt, mely burgonya és tengerivel szorgalmasan beültettetik. Többnyire vadzsálya s törpe harasztok lepik el a köves, terméketlen talajt, melyből ritkásan egy szil- vagy tölgyfa emelkedik ki árván és magányosan. Szomorú egy hon ez; nem Inában csinálták róla másnik a fekete-hegyiek azt a mesét, hogy midőn az Úristen köveket hozott a földre, Csernagorában szakadt ki zsákja, s hullott ki abból minden kő. Ha az utas a cattaroi öbölből azon 66-szor kanyarodó kígyózó után, melyet az osztrák kormány készíttetett, a keleti meredek sziklákra feljutott, nagyszerű látványt élveznek szemet: mindjárt alatta terül el az Adriai tenger hullámzó tükre, tovább egy magas hegylánc, s azontúl ismét a tenger tűnik szemébe, és harmadszor is, de messzebb távlatban, délfelé megint a tenger látható. E tájkép megragadja a lelket. De a természet szépsége itt végződik, s mondhatjuk, a civilisationak is határa itt van. Montenegróban több csinált ut nincsen, és ha a rengeteg sziklákon le és föl, begyakorlott hegyi gebéken az ember végre nagynehezen fölvergődik egy, körülbelől 4000 lábnyi magas hegygerinczre, innen csaknem egyszerre beláthatja e szegény ország térképét, csak néhol, nagyobb távolokban egymástól, mosolyog ki egy-egy zöldelő terecske, a többi mind kő és kopasz szikla. Bátran lehet fogadni , hogy Cattarótól Cettinje közeléig, mely jó öt óra távolság, nem találhatni annyi földet, mely a ló patáját betakarhatná! Ilyen a „fekete hegyek“ országa, melyen eddig sem a török, sem a civilisatio ki nem fogott, hanem megtartotta mind földe, mind népe ősvad jellegét. Egész Montenegróban nincs egy város, de még csak egy, a mi fogalmunk szerint, rendezett falu sem. A népesség törzsekre (plemena), és ezek családokra (bracstva) oszlanak, melyek házaikat egy csoportban építvén, kisebb nagyobb helységeket alkotnak. A házak igen egyszerűen, többnyire kőből erősen épitvék, némelyiket cserép vagy zsindely, a szegényebbeket zsúp, vagy káka födi ; hellyel-közzel emeleteseket is láthatni, földszint a tehenek s háziállatok tartatnak, fölül pedig maga a család lakik. Maga Cettinje, a fejedelem székhelye, sem különb, csupán régi, nagy kolostora, melyet 1484-ben Csernojevits Iván az anconai „Maria Dolorosa“ zárda mintája szerint építtetett, teszi azt feltűnőbbé. Cettinjéhez nem messze fekszik Njegosdi, a legnagyobb s rendesebb helység, melyben az ország leghíresebb családai székelnek, itt van az uralkodó dynastia nemzetségháza is. E nemzetségnek mintegy 60 élő tagja lakik ott, kik a Herczegovinában levő Njegoschhegy iránti kegyeletből, honnan eredtek, annak nevét ide is áthozták. Minden helységnek megvan templomkája s minden náhia-nak (kerület) a maga kolostora. Legnevezetesebbek ezek között az ostrogi, moracsai, monastiri és cettinjei, melyeknek fő előljárói archimandritáknak neveztetnek és a papság élén állanak. A papság külsőleg miben sem különbözik a többi lakostól: szakállt nem hord, haját tövig nyírja, tetőtől talpig, mint minden montenegrói polgár, fegyverben jár, sőt ütközetbe is velők megy, de nem harczolni, hanem a harczolókat lelkesíteni és lelki kötelmeit teljesíteni. A barátok öltözékükre nézve a görög kalugyerekhez hasonlók, ezek már szakállt eresztenek, de fegyvert nem hordanak; a tanítás ügye reájuk van bízva. A papság jövedelme igen csekély, többnyire a nép önkéntes adományaiból élnek, és földműveléssel s marhatenyésztéssel foglalkoznak. A törököt gyűlölni, minden montenegróival vele születik, mely gyűlöletet a közszellem, a példák, a gyakori vérengzések egész a vadságig fokozzák. A török birtokokra kitörni, néhány török fejet leszabni és rabolni, minden montenegrói szabad polgárnak leghőbb vágyai, legszebb élvezetei közé tartozik. Már gyermekkorában hallja s hallotta ő atyjától: mily dicső a törökök fejeit leszegni, azokat győzelemmel Cettinjébe vinni, s a fejpénzt a nép előtt érezték megkapni! Valóban csak nemrég Cettinjében a kolostor körül diadaljelvekül még török fejek állottak póznákra feltűzve, mely barbár szokást midőn a kormány eltörölte, zúgolódással fogadta a nép. Egy angol utazó 1853-ról írja: „Cettinjében a fő archimandrita volt vezetőm, vele mentem föl azon toronyba is, mely előbb török fejekkel volt földiszitve, ezek most az épület körül elszórva hevernek; némelyiken még a bőr és hajcsomók most is látszanak. E vad szokást 1853. év tavaszán egy orosz ezredes (Kowalefszky) szüntette meg, ki komolyan megrótta azt, mint a kereszténység s a XIX. század szellemével ellenkező botrányt. Egyébiránt — mondá a főpap, e koponyák itt nem a legutóbbi háborúból valók, azok nem férnének el e téren, melyeket ott levágtak.“ (W. F. Winfield a tour in Dalmatia and Montenegro . . London 1859. p. 200.) (Vége követk.) Fővárosi tudósítás, Pest, április 30-án. Ismét gyászhir ! Hajnik Pál, 1861-ben volt országgyülési képviselő és háznagy, hites ügyvéd, s hó 29-dikén tüdőlobban elhunyt. A haza egy munkás, tevékeny *