Eger, 1869 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1869-10-14 / 41. szám

h.) Végre az osztrák tartományokkal fönálló kereskedelmi és vámszerződésnek fölbontása vagy módosítása, s a vámsorozatok visszaállítása és a 23 milliót évenként tisztán jövedelmező osztrák tartományokbeli állami dohány-monopolium tetemes csökkentése nélkül, e közvetett adónem és behajtási módja meg sem szüntethető, s az érintett szerződések csakis 1872-ik év után lennének az 1867- iki 16-ik törv. 22-ik czikke értelmében mindkét törvényhozás kölcsönös beleegyezésével módosíthatók. A D. alatti kérdés 2-ik pontjára nézetem következő : Hogy az egyedáruság fönállása mellett a dohányfogyasztás növekedhetik, tényleg igazolja Francziaország példája, hol e bizottsággal közlött kimutatás szerint, 1791. előtt a monopólium 32 millió livret, — ennek eltörlése után 1809-ik évig csak 2—12 millió frankot, 1810-től, a monopólium visszaállításától kezdve 93 millió frankot, 1815-ben 32,123,303 frankot, 1820-ban 42,219,604 „ 1825-ben 44,030,453 1830-ban 46,782,408 „ 1835-ben 51,700,181 „ 1840-ben 70,111,157 1845-ben 82,534,494 „ 1850 ben 88,915,011 „ 1855-ben 113,816,271 „ 1860-ban 143,742,795 „ 1865-ben 177,920,728 frankot jövedelmezett, és ezen jövedelmi progressió eléggé tanúsítja, hogy a monopólium mellett a fogyasztásnak szaporodnia kellett, eléggé beszélnek e részben a számok. A dohánycultúra minőségileg is emelkedhetik, de csak azon esetben, ha egyrészről a beváltási árak fokozatosan fölemeltetvén, a minőséghez kellőleg arányosittatnak, másrészről, ha az állam mint a dohánymüvelések fölállításával s jutalmak osztásával sat. előmozdítja. Azon fokozatra ugyan, melyen az amerikai s egyéb, az egyenlítő és tengerek közelében fekvő országok terményei fölvergődtek, hazai dohányunk sohasem emelkedhetik, mert az ottani égaljat, a vulkanikus vegyületű talajt, és a tenger kigőzölgéséből származó harmatot mivel sem pótolhatjuk, czélszerű intézkedések mellett mindazáltal azon színvonalra mindenesetre 5—6 év alatt fölküzdhetjük dohánytermelésünket,melyen a Pfalz, Hollandia s egyéb európai dohánytermelések állanak, s ha ezt elértük, akkor dohánytermelésünk az európai egyéb termelésekkel versenyképes leend. A D. alatti 3-ik pontra. Midőn a m. kir. minisztérium által múlt évben kiküldött szakférfiak a külföldről behozott dohányt közszemlére kiállították, fájdalmas érzés lepett meg, látván, mennyire hátravan még hazánk a dohány okszerű kezelésében, — meggyőződvén, hogy jelenlegi more patria gyakorolt kezelésünk mellett a külfölddel nemcsak versenyre nem léphetünk, de terményünkre külföldön vevőt sem találhatunk, — s csak e kiállított külföldi termények figyelmes megvizsgálása és a mienkbeli egyehasonlítása folytán lett előttem megfoghatóvá: miért nem eredményezett a párisi világtárlat honunkban kötéseket ? miért hever a kincstár nyakán kivitelre termelt két évi dohányunk ? A párhuzam valóban szomorú képeket idézett föl lelkemben, melyeket röviden szükségesnek látok érinteni, ugyanis : Nálunk a magvas plántára keveset ügyelnek, különféle fajokat vegyesen ültetnek, minek folytán a legjobb mag is a virág himporának vegyülete által elfajzik; — a dohányt sok helyen erdőként, kocsolás nélkül engedik fölnőni, s ezáltal a levél kifejtésére igényelt nedv a sok ág táplálására oszlattatik el; — az érett levelek éretlenekkel vegyest szedetnek le, füzetnek föl, és csomóztatnak be, többnyire előleges osztályzás nélkül, a szárítás pedig többnyire napon eszközöltetik, még pedig a nagyban termelőknél is, gyakran a dohány góréjára kötözve, vagy (a nádpajta a nyers dohányt meg nem bírván), a szabad ég alatti állványokon, a kisebb termelőknél pedig az eresz alatt vagy gyakran tövises sövényre függesztve, s mindanyira esőnek, viharnak és szélnek kitéve; végre kisebb és nagyobb, rongyolt és ép, érett és éretlen levelek, többnyire osztályozás nélkül, vagy igen kevés osztályozással, összecsomóztatnak oly mó Elég volt már. . . Elég volt már ez az élet Fájdalomnak, szenvedélynek . — Nincs énnekem boldogságom, Mért nem jösz el, várt halálom ! Megtörve áll szivem, lelkem, Rég elsirattam szerelmem . . . Sötét és ül szivem fölött, Melyből minden elköltözött. Ily nyomorun, ilyen árván, Az életet minek járnám ; — — Melyek néha felém szálnak, Sírba intenek a vágyak. — Igen, le a sírba térek, Hol meggyógyul e szív, lélek, — Hol örökös a nagy álom, Ott lesz az én boldogságom. Oh mi jó lesz ott pihenni, Nem érezni, nem szenvedni! A kín ottan föl nem támad, S elenyészik köny és bánat. . . Ott pihennek mélyen, mélyen, Zavartalan csendességben. . . Mit az élet meg nem adhat: A sir adja a nyugalmat. Pásztor Ferencz. 322 -4TÁRCZA. I* Fallieri Marino. (Folytatás.) Midőn Fallieri Marino dogé lett, elfeledte, hogy a herczegi szarv *) ránczos homlokot s néhány, ez idő által észre nem vett fehér hajszálat takar; elfeledő hatvanas éveit, el annyi tél jegét, s elég merész volt kérni, hogy Franceska gömbölyű kezecskéje az ő vén ujjai közé kerüljön, melyek mint a castagnettes-k zörögtek. Franceska sokat, igen sokat sirt, de minthogy a dogé még Velenczében is ritka tünemény, csak meg kellett adnia magát. Marino büszkébben vezette az oltárhoz, mint ha huszonöt éves volna, pedig fényes doge öltözetében is hasonlított egy vértanú csontvázához. Franceska mint spanyol hölgy volt öltözve, kisírt szemekkel ment az oltárhoz, mint az áldozat, melyet meg kell fojtani, úgy, hogy a jelenlevők nem tudták, nevessenek-e a férj győzelmes alakján, vagy sírjanak a kedves kedvetlensége fölött. Steno eleinte végtelen haragra gerjedt a dogé és Franceska személyes családja ellen. Csak arról beszélt, hogy Marinót megfojtja, s a herczegi palotát fölgyujtja. Később az jutott eszébe, hogy jobb volna Franceskát elrabolni, midőn az oltárhoz vezettetik, s férjét leszúrni. Ezt közlötte is néhány barátjával, de ezek föl sem vették a dolgot. Ekkor dühös lett, s mint kétségbeesett, átkozta Velenczét, önmagát, s egy szép reggelen Rómába utazott, hogy fájdalmát és szégyenét eltitkolja. Láttuk őt visszalőni, nem épen szomorúan ugyan, de haraggal telve. Azalatt a zene tánczra bitta az ifjúságot. Steno fölhasználta e kis zavart, s Franceskához surrant. Otthonosan dőlt a szék támlájára, s monda: — Herczegné — engedjen meg, hogy igy czimezzem, miután férjhez ment e vén halálhoz — asszonyom, csak azért jöttem Rómából, hogy tudassam önnel, miszerint nincs mit félnie vállalataimtól. Én önt nem szeretem már mindenek fölött, s nőül veszem Cornata grófnőt, ki hatvanöt éves ugyan, de gazdag, mint Marino, s ki engem teljesen boldoggá teend. *) így nevezték a velenczei dogek koronáját.