Eger, 1910 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1910-07-09 / 3. szám
Előfizetési árak: Egész évre- - 10 korona. Fél évre .. ~ 5 » Negyed évre ~ 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények.........■ [UNK] [UNK] [UNK]- intézendők. ===== Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők. HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1910. — 3. szám. XXXIII. ÉVFOLYAM. Szombat, július 9. A t. Ház munkarendje. Eger, 1910. július 8. (b) Általában ismeretes, hogy a kormány a most szőnyegre került felirati javaslatot csak harmadsorban akarta tárgyaltatni. Legelőször a f. évi állami szükségletek törvényes fedezésére kért volna indemnitást, azután pedig az újoncjavaslatot tárgyaltatta volna. Terv szerint csak azután került volna a sor a felirati javaslatra. E hiú reménykedést megakadályozták és így a felirati javaslat vitája indult meg ma legelőször és legközelebb. Hogy meddig tart, azt nem lehet tudni, valamint arról se lehet biztos senki, hogy mikor lesz törvény az indemnitási és újoncjavaslatból Érdemes egy pillanatra megállani és megállapítani, hogy az ex-lexes állapot további kitolása nem hasznos se az országra, se azokra az ellenzéki pártokra, amelyek ezen az úton akarják éreztetni erejüket és hatalmukat. A nemzet már megszokta az exlexet, vagyis a törvényes költségvetés nélküli állapotot, aminthogy mindent meg lehet szokni, csak a meghalást nem, mert arra nem érkezik az ember. Megszoktuk az ex-lexet, mert idestova egy évtizede majdnem többet kormányoztak a minisztériumok megszavazott költségvetés nélkül, mint törvényes alapon. Egyszóval megszoktuk a törvénytelen állapotot, amelytől pedig ugyancsak rettegett az ország a Bánffy uralma alatt. Emlékezzünk csak vissza, milyen szent borzalommal néztünk az elé a nevezetes január elseje elé — ha jól emlékszünk — 1899- ben. Azt hittük, hogy a világ is kifordul sarkaiból. Hogyne?! Az állam alkalmazottai nem kapnak fizetést, a minisztériumok nem utalnak ki egy fillért se. . . Csődöt mond az egész ország ipara, kereskedelme. . . Oda lesz a hitelünk ország-világ előtt s az anyagi és erkölcsi tönk szélére jutunk. Ámde elmúlt a nevezetes dátum, sőt hetek, hónapok múltak el és. . . nem történt semmi. Az állam gépezete még csak nem is nyikorgott, hanem úgy járt tovább is, mint a parancsolat. Az ex-lexről kiderült, hogy valóságos politikai Halley-üstökös. Csak addig veszedelmes, míg bele nem kerülünk; ha azután egyszer már benne vagyunk, föl se vesszük. És azóta hányszor kerültünk az ex-lexbe! Hányszor intézték a kormányok országunk sorsát törvényesen megszavazott költségvetés nélkül heteken, hónapokon át, sőt egyszer egész éven keresztül is, így szoktuk meg lassankint azt, ami törvénytelen, de amelyből semmiféle kormány nem csinálhat lelkiismereti kérdést. Nem csinálhat pedig azért, mert hiszen nem engedheti, hogy száz és százezer ember nyomorba jusson, szenvedjen, nélkülözzön, esetleg tönkre menjen. A rendes állami szükségleteket fedezeni kell, mert nélkülözhetetlenek. És fedezik persze akkor is, — úti figura docet, — ha meg nem szavazza az országgyűlés. Evvel a kérdéssel számolnia kellene minden politikusnak, aki a törvényt tiszteli és nem akar alkalmat nyújtani a ki nem kerülhető törvénytelenségre. A mostani esetben annál feltűnőbb az ellenzék egy részének merev magatartása a Ház munkarendjének kérdésében, mert hisz’ úgy az indemnitás, mint az újoncjavaslat a tavalyinak alapján készült. Olyan alapokon, amelyeket tavaly helyesnek, jónak, célravezetőnek, sőt szükségesnek találtak, mert hiszen megszavazták. Az „EGER 46 tárcája. A Balaton költészete. Irta: Madarász Flóris dr. 3 Ne is időzzünk a jelennél, menjünk csak vissza a múltba. A Balaton szépségei nemcsak a nép képzeletét és kedélyét foglalkoztatták, hanem hamarosan bejutottak a műköltészetbe is. Sokkal előbb, hogy nagy költőink a poézis fényképeit rávetették hazánk hegyvidékeire és rónáira, egy szegény, szomorú poéta jelent meg a tihanyi félsziget fokán, hogy elzengje szívét emésztő bánatát. Csokonai Vitéz Mihály volt a neve. Viszontagságokkal teljes életének, sorsának, amely a debreceni Nagyerdő árnyas fáitól a Balaton partjáig vetette, az volt a tragikuma, hogy érezte magában az isteni szikrát, de mivel támogató kezet nem talált, lelkének szárnyait megnyirbálták, magas röptéből legtöbbször földre vonták a mindennapi élet sanyargató gondjai. Borús napjait rövid időre felderítette a szerelem. Egymásután írja akkor mélységes érzelméről tanúskodó dalait, melyekből máig is üde, illatos koszorút fon Lilla alakja körül s feledhetetlenné teszi ezt a nevet irodalmunk történetében. A leányt különben csak a költészet birodalmában hívták így; a polgári életben Vajda Julánna volt a neve. Talán szerette a költő. Ő legalább így gondolta, mert akkor nem énekelte volna Rév- Komárom városában, hogy Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne. Ha engemet az én Lillám nem szeretne. Várt is reá egy darabig szíve választottja, várt, de nem nagyon kitartóan. A költő nem tudott magának biztos állást szerezni, a leány tehát hideg józansággal lemondott róla, s kezét nyújtotta egy jómódú kereskedőnek, aki verseket ugyan nem írt, de kényelmes életet tudott biztosítani számára. Csokonai kezébe veszi vándorbotját s menekül a tájról, ahol minden a hitelenre emlékezteti, így vetődik el a Balaton partjára. Ámde nem érzi jól magát Füred vidám népe között; oda vándorol, ahol a Balatonból felnyúló szirten Tihany kéttornyú temploma mutat az ég felé s ahol remetebarlangok hirdetik, hogy régente is kedves helye volt a magány után sóvárgó, sebzett lelkeknek. Ott megihleti a természet csöndje, amelyet legfeljebb csak a sziklák lábaihoz ütődő hullámok csobogása zavar; megihleti a visszhang, az Echó, amely részvéttel felel mindenkinek s megsokszorozza a sajgó szíveknek feléje kiáltott panaszait. Ott írja a tihanyi Behhoz intézett gyönyörű költeményét, amelynek szavai és dallama valaha széles körben keltettek rokonérzést : Oh Tihanynak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közül, lm, kit a sors eddig annnyit hánya, Partod ellenébe’ ül. Az erdőkhöz, bércekhez és szirtekhez fordul, mert azokban talán több az érzés, mint embertársaiban. Elpanaszolja nekik, hogy barátai, akikhez hív volt, elhagyták. Lillája is, aki még egyetlen élesztője volt reményének, elfordult tőle. Nincs hát már mit keresnie az emberek között. Itt kíván maradni a Balaton partján egy barlangban, hogy a természet szemléletébe merülve, szent magányosságban könnyezze le napjait s itt fizesse le a múlandóság adóját. Ez azonban nem következett be. Rövid ideig élt ugyan, de testi betegsége ölte meg. Szívének sebe egészen behegedt. Mikor nemsokára Somogyba került, a vidám társaságok egészen más hangokat csaltak ki lantjából s így született meg irodalmunk egyik legvidámabb költeménye: Dorottya, vagy a dámák diadala a Farsangon.