Egészségügyi Dolgozó, 1948 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1948-01-01 / 1. szám
EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ RÓLUNK... NEKÜNK... Hamarosan beköszönt az új esztendő. Azt hiszem mindannyiunkban felötlik a kérdés, vájjon mit várhatunk a következő évtől, milyen változást fog hozni a mi sorsunkban? Mi, hogy a szaktársak kíváncsiságát, ha csak bizonyos fokig is, kielégítsük, felkerestük néhány vezetőnket. Megkértük, nyilatkozzanak arról, milyen eredményes változások várhatók az egészségügyi dolgozók életében. De azt is megkérdeztük, hogy mi a véleményük a mi munkánkról, hogy építő kritikájuk felhasználásával javíthassunk a hányokon. Először Olt Károly elvtárs, népjóléti minisztert kerestük fel, ki már mint a MABI elnöke is megismerkedett az egészségügyi dogozók problémáival. Az egészségügyi szakoktatásról szólva a következőket mondotta: »Ismereted, hogy igen rendszertelenül folyt a múltban az egészségügyi alkalmazottak szakmai képzése. Az előírt képesítés és szaktudás foka nem volt egységes. Nyilvánvalóan evvel ,a körülménnyel függött össze rossz bérviszonyuk és alacsony életszínvonaluk. A fennálló antiszociális rendszer nem ismerte el, hogy az egészségügyi dolgozónak is komoly szaktudásra van szüksége. Demokráciánknak változtatni kellett ezen a helyzeten. A népjóléti kormányzat már 1945 ben új alapokra helyezte a védőnőképzést, 1946-ban pedig az ápolónőképzés rendszerét dolgozta ki. A többi egészségügyi kategória szakoktatási kérése is kidolgozás alatt áll. Ezeknek a kérdéseknek rendezésével kívánjuk elérni azt, hogyaz egészségügyi dolgozók feladatuk fontosságához mért egységes szaktudásra tegyenek szert és ezáltal a nekik kijáró anyagi és erkölcsi megbecsülésre igényt tarthassanak.A Következő kérdésünkben azokról a tapasztalatokról érdeklődtünk, amelyeket a miniszter elvtárs az új képzéssel kapcsolatosan szerzett. »Alkalmam volt közvetlenül megfigyelni az oktatást, — mondotta Olt Károly miniszter elvtárs — a budapesti szakszevezeti ápolónőképzőben, valamint a fővárosi és már a hároméves terv keretében létesített szegedi védőnőképző intézetekben. A látottakalapján meggyőződésem, hogy igen komoly munka folyik valamennyiben és kitűnő képzettségű szakerők fognak onnan kikerülni. Különösen figyelemremutó az, hogy a képzőkben a növendékek látókörének kiszélesítésére törekszenek. Ezáltal világos képet kapnak arról, hogy a rájuk váró munkakör miképpen illeszkedik bele az egészségügybe és a magyar társadalomba. A jelenleg működő iskolák száma sem a szakképzett erőben való szükségletnek, sem pedig a tanulni vágyó jelentkezők számának nem felel meg. Ezért a hároméves terv keretén belül újabb nővérképző iskolákat kívánunk felállítani, a debeceni védőnőképző intézet növendéklétszámát pedig — egyetértésben a kultuszminisztériummal — lényegesen fokozzuk. Örömmel láttam azt is, hogy a népi kollégiumi nevelés jól válik be. A fiatal lányok szociális érzékét kifejleszti, fegyelemhez, tervszerű munkához szoktatja őket. Előnye az is, hogy hasznos versenyszellemet visz a tanulásba.« Mi a miniszter elvtárs véleménye az Üzemi Bizottságokról? Mosolyogva kapjuk rá a választ: »Hallottam már azt az ellenvetést, hogy a kórház nem termelő üzem lévén, nem szorul Ü. B.-re. Nem lehet kétséges, hogy a kórházakban, de a többi egészségügyi intézetben is igen fontos szerepet töltenek be az Ü. B.-k. Hiszen a kórházak a dolgozó nép egészségét védik, amely nélkül nincs temelés. A tapasztalatok bebizonyították, hogy a kórházak jó működését és az egészségügyi dolgozók életszínvonal emelését az üzemi bizottságok munkája nagy mértékben segítette elő. A kórházak tervbevett üzemesítése esetén az üzemi bizottságok feladata még sokoldalúbb és felelősségteljesebb lesz.« Mit várhatnak az állami intézeteknél dolgozó egészségügyi dolgozók a hároméves tervtől? »A többi dolgozóéval együtt az ő életszínvonaluk jelentős emelkedését is magával hozza — hangzott a válasz. — Kétségtelen hogy az egészségügyi alkalmazottak helyzete az átlagosnál kedvezőlenebb, ezért kell különös gonddal javítani helyzetükön. Szükségesnek tartom a fizetési osztályokba sorolt egészségügyi dolgozók sérelmeit külön egészségügyi státusszal, vagy más alkalmas módon a legrövidebb időn belül orvosolni. A hároméves terv keretén belül a szakképzés fellendítésén kívül, amelyről az előbb szóltam, meg fogjuk az egészségügyi továbbképzést is valósítani. Végül igen fontos feladatom megvalósítani azt, hogy szabadságidejüket teljes mértékben használhassák ki üdülésre, pihenésre.« »Írja meg kérem azt is, szólt utánunk Olt elvtárs, hogy a jövőben fokozottabb mértékben kívánunk együttműködni az Egészségügi Alkalmazottak Szakszervezetével. Az eddig kapott segítség is igen értékes volt számunkra. A szakszervezet feltárta ,a dolgozók panaszait, kívánságait, célkitűzéseit, javaslatokat tett az egészségügyi intézmények és az azokban dolgozók kérdéseinek célszerű megoldására. A minisztérium az így kapott adatok birtokában gyors fejlődést tudott biztosítani. A szakszervezet pedig a népjóléti minisztérium útmutatása alapján sorompóba tudta állítani az egészségügyi dolgozókat a magyar egészségügy nagy kérdéseinek és a demokratikus állam érdekeinek szolgálatában. Fokozotal együttműködésünk a haladás gyorsabb záloga legyen.« Következő utunk Fodor Gyula alpolgármesterhez vezetett, kinél a fővárosi kórházakban dolgozó egészségügyi alkalmazottak érdekében intéztünk kérdéseket. Hogy tudjuk, a főváros igen nehéz helyzetben van, milyen intézkedést tervez Fodor elvtárs, hogy zökkenők nélkül húzzák ki az évet? »Ha a fővár költségvetését nézzük, mondja az alpolgármester elvtárs, nem túlságosan vigasztaló képet kapunk. Közkórházaink deficitje az 1947—48-as évre 46 millió forint. Megállapíthatjuk, hogy alkalmazottaink helyzete lényegesen csak akkor javulhat meg, ha sikerül a költségvetés bevételi részét felemelni, kiadásait pedig leszállítani. Arra természetesen gondolnunk sem szabad, hogy akár a dolgozók törvényszerű járandóságát csökkentsük, akár a munkaidőt meghosszabbítsuk. Marad tehát a bevételek emelése az ápolási díjak rendezésében és behajtásában, ezen túl a kiadások csökkentése, a legszigorúbb takarékosság. Takarékoskodni kell az élelmezés, a gyógyszerellátás, a karbantartás vonalán, de természetesen nem úgy, hogy az a betegellátás rovására történjék. Hogyan gondolja alpolgármester elvtárs ezt végrehajtani? »Elsősorban arra gondolok, hogy meg kell vizsgálnunk a kórházak jelenlegi ügyvezetését, élelmiszerrel, gyógyszerrel való ellátását, felhasználási módját, egyszóval az egész gazdasági élet módját. A vizsgálatba bevonjuk az üzemi bizottságokat, valamint az egészségügyi alkalmazottak érdekeit képviselő szakszervezetet. A vizsgálat által felderített anyagot közös értekezleten megvitatjuk és ennek alapján meghatározzuk és bevezetjük az ügyvitel és gazdálkodás legegyszerűbben áttekinthető és leggazdaságosabb módszerét. Halljuk, hogy alpolgármester elvtárs komoly szerepet szánt ebben a fontos munkában az üzemi bizottságoknak.