Egészségügyi Dolgozó, 1957 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1957-07-01 / 1. szám

7 Terror az algériai orvosok és egészségügyiek ellen Algéria népe évtizedek óta kemény küzdelmet vív a francia gyarmatosítók ellen. A harc most már fegyveres erőkkel folyik. A hazafias érzésű orvosok és egészségügyiek támogatják az igazságos mozgalmat, ellátják a sebesülteket, ápolják a betegeket. A francia megszállók az orvosok és egészségügyiek elrettentésére véres megtorlást alkalmaznak. A csendőrök, rettenetes kínzások után megölték többekközött dr. Bendjelloul gyógyszerészt és dr. Benzerga gyakorló orvost. Több orvost és gyógyszerészt 15—20 évi fegyházra ítéltek, sokakat rövidebb börtönbüntetésre. Az elítéltek között vannak francia és olasz orvosok is, de túlnyomó többségük arab. A hatóságok megtiltották az egészségügyieknek, hogy a Nemzeti Felszabadító Arcvonal tagjainak orvosi segítséget nyújtsanak és valamennyi mohamedán orvost eltiltottak az orvosi gyakorlattól. Az európai orvosok közül is csak azok folytathatják gyakorlatukat, akik a francia kormányzatot támogatják. A megszállóik lábbal tapossák az emberiesség legelemibb megnyilvánulásait is. Szakszervezetünk Elnöksége tiltakozott a véres megtorlások ellen, hiszen „az algériai hatóságoknak ez a tette a legmélyebben sérti az orvosi hivatás igazi emberiességét és azt az évezredes esküt, amely minden orvost arra kötelez, hogy a legjobb tudása szerint nyújtson elsősegélyt és ellátást az arra rászorulóknak”. A magyar orvosok követelik a nukleáris kísérletek beszüntetését „Vigyázzatok az atombombára, vigyázzatok az emberiségre’’. (Einstein) Az emberiség létét és jövőjét féltő nagy tudós kiáltotta világgá e megrázó szavakat. A világ tudósai, egyszerű dolgozói, becsületes emberei a Szovjetuniótól , az Egyesült Államokig, Kínától, Indiáig megálljt követelnek, élni akarnak, egészséges, boldog, vidám gyermekeket akarnak nevelni. Biztonságban óhajtják látni az emberiség jövőjét. Ezért tiltakoztak a magyar orvosi társadalom nevében a pusztítás, a rombolás, a nukleáris fegyverek használata ellen a szakszervezet és a Béketanács által meghívott magyar orvosok is. Az értekezleten dr. Szabó Zoltán bevezető szavai után dr. Törő Imre professzor, akadémikus tartott előadást. Elmondotta, hogy 1955—1957 között 67 atomrobbantási kísérlet történt. Tragédia fenyegeti az emberiséget, ha a nukleáris fegyverkísérletek megszüntetését nem sikerül elérni. Éppen az orvosok számára megrázó, hogy míg a tudomány a prevenció tökéletesítésén munkálkodik, addig a technika e nagyszerű vívmányát az országok, a népek, a földi élet elpusztításának szolgálatába akarják állítani. Dr. Gegesi Kiss Pál professzor, akadémikus, a gyermekgyógyászok nevében csatlakozott ahhoz a javaslathoz, hogy a magyar orvosi társadalom egésze tiltakozzék a kísérletek ellen. Ceylon küldötte, dr. Thandassena gyermekorvos, és Szasena indiai professzor a parlament, és az Indiai Szakszervezeti Kongresszus tagja a nemzetközi összefogás nagy jelentőségéről beszélve, üdvözölte a tiltakozó gyűlést. Dr. Végh Antal profeszor, a magyar gyógyszerészek nevében emelte fel tiltakozó szavát a tömegpusztulást hozó nukleáris kísérletek ellen. A tiltakozó ülés részvevői egyhangú határozattal elfogadták azt a memorandumot, melyet dr. Straub F. Bruno professzor, akadémikus terjesztett elő. A memorandumban a magyar orvosok tiltakoznak az újabb kísérleti hidrogénbomba robbantások ellen és követelik: szüntessék be a háborús célokat szolgáló kísérleteket és az atomenergia felhasználását háborús célra. Az értekezlet megbízta az ülés elnökségét: határozatát juttassa el a Magyar Béketanácshoz és annak közvetítésével a Béke-Világtanácshoz. IGAZ BARÁTAINK A Szovjet Szakszervezeti Tanács a „VCSZPSZ” Elnökségének meghívására a Szakszervezetek Országos Szövetsége tíz tagú küldöttséget küldött 1957. május 1-re Moszkvába. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a magyar egészségügyi dolgozók hetvenezres táborát ezen az ünnepségen képviseljem, majd Leningrádban, Rosztovban azokon a szakszervezeti megnyilvánulásokon, melyeken a külföldi küldöttek és e városok szakszervezeti vezetői, aktívái és meghívott dolgozói vettek részt. Rendkívül nehéz a Szovjetunióban eltöltött huszonnégy napról úgy beszámolni, hogy ne érezzem a bőség zavarát. Nem az a gond, mit írjak e rövid cikk keretében, hanem az, hogy mit hagyjak el a látottakból és tapasztaltakból. A MOSZKVAI VÖRÖS TÉTIEN látott pompás katonai felvonulás oly magas fokú katonai és anyagi erőt mutatott, amely nemcsak a moszkvai dolgozók millióit, hanem valamennyi külföldi vendéget is meggyőzött arról, hogy a szocialista haza védelme tovább erősödött A nemzetközi béke, a nemzetközi proletariátus érdekeinek legfőbb védelmezője, a szovjet hadsereg rendelkezik olyan harci eszközökkel, melyekkel képes minden provokációt, minden támadást eredményesen visszautasítani. Feledhetetlenül szép volt a moszkvai dolgozók millióinak felvonulása. A fiatalok részvétele, a sportolók mozgalmas, színes csoportjai külön élményt jelentettek számunkra. MÁJUS ELSEJE UTÁN meglátogattuk — többi között— a moszkvai Ordzsonski automatizált szerszámgépgyárat, a leningrádi csokoládégyárat, a történelmi nevezetességű sztálingrádi traktorgyárat, a Rosztov melletti villany mozdony gyárat stb. Láttunk már működő és még készülőben levő hatalmas vízi erőműveket és a Donbuszvidék szénbányáit. Áthajóztunk, a Volgát és a Dont öszszekötő csatornán, jártunk milliomos kolhozban, utaztunk robogó express vonaton a mérhetetlenül nagy és termékeny síkságon, a Kubány vidékén. Láttuk a szovjet ipar óriási kapacitását és szinte kimeríthetetlen erőforrásait, a szovjet mezőgazdaság hatalmas eredményeit — láttuk a forrását annak a nagy értékű támogatásnak, amelyben a Szovjetunió hazánkat részesítette és részesíti. Már a Szovjetunióban, de főleg itthon sokan feltették a kérdést, mi gyakorolta reám a legnagyobb hatást a megtett út során? A válasz nemkönynyű. Hiszen a felsoroltakon kívül jártunk a Kremlben, utaztunk a Metró vonalain, voltunk a moszkvai nagyszínházban, napokat töltöttünk a Fekete-tenger partján, a világhírű szocsii üdülőtelepen, jártunk Sztálingrádban. A hős városban éppen a győzelem évfordulóját ünnepelték. Megtekintettük Leningrádban a történelmi nevezetességű helyeket: a Szmolnijt, Lenin elvtárs dolgozószobáját, a híres páncélautót, láttuk az Aurórát, voltunk a Téli-palotában, melynek sikeres ostroma, világformáló esemény kezdetét jelentette. Meglátogattuk Razsivban azt a helyet, ahol Lenin elvtárs egy kunyhóban élt illegalitásban. Koszorút helyeztünk el a Vöröstéren levő mauzóleumban, ahol elvonultunk a világ proletariátusának tanítómesterei: Lenin elvtárs és Sztálin elvtárs előtt. Mi tette mégis a legnagyobb hatást, hangzott ismét és ismét a kérdés. Átgondolva a huszonnégy napos út minden részletét, az a válasz: a szovjet emberek felülmúlhatatlan emberszeretete és békevágya. Ezt megérkezésünk első percétől tapasztaltuk. Vendéglátóink oly elvtársias szeretettel fogadtak bennünket, hogy szinte egy csapásra elmúlott az a szorongásunk, amit az októberi események miatt éreztünk EZT AZ EMBERSZERETETET láttuk és éreztük a Szovjetunióban, ott tartózkodásunk egész ideje alatt. Ezt éreztük az Úttörő Palotában, mikor elvegyültünk a vidám gyermeksereg között, ezt éreztük Sztálingrádban, ahol nem győztünk válaszolni a hozzánk intézett kérdésekre. Számtalan történetet mondhatnék arról, hogy kisebb ajándéktárgyak átadásánál, egy-egy pohár koccintásánál, milyen megható módon adták tanújelét, a szovjet emberek irántunk érzett szeretetüknek. Ennek a szorgalmas, emberszerető, békére vágyó hatalmas népnek közvetlen megismerése volt legnagyobb élményünk. Csak ismételni tudom azokat a szavakat, melyekkel — mi tagadás, környek között — búcsúztunk a moszkvai repülőtéren: „Viszontlátásra drága elvtársaink, igaz barátaink”. MESKÓ KÁROLY, az Orvostovábbképző Intézet SZB-elnöke A cím egy egyszerű szó, mely megtelik tartalommal, megdobogtatja a szívet, s igazán csak az érzi át, aki ette az emigráció keserű kenyerét, érezte az idegen emberek hideg nemtörődömségét, közönyét. Kanadából jöttem vissza, ahová a ■magyar menekültek egy csoportjával érkeztem meg, s ahol a szerzett tapasztalatok után nem kívántam élni. A könnyebb megélhetési lehetőségek csábító varázsa nem tudja ellensúlyozni az ember megalázásának sok formáját, amivel állandóan találkozott. Az első élmények Egy olyan országban, ahol az egyén értékét bankbetétjének nagysága szabja meg, üres tarsollyal nem vesznek emberszámba senkit. Hallottam sokszor, mikor vagyonos emberekről beszéltek, milyen tisztességtelen úton szerezték azok pénzüket, azonban a vagyon megóvta őket az esetleges vizsgálatok kellemetlenségétől. Az egész társadalom a pénzimádatra és a pénzszerzésre van beállítva. Nem vesznek tekintetbe semmi erkölcsi szempontot, ha arról van szó, hogy jövedelmüket egy centtel növeljék. Embertársaik iránt teljes közönyösséget mutatnak, látókörűik, egyéni kis világukon kívül nem terjed ki semmire. A világpolitika kérdéseit egy pár, azzal foglalkozó, ember magánügyének tekintik, a helyzetismeretük ilyen téren a legfelületesebb. Beszélgetéseik legnagyobb részét a jobb fizetéssel járó álláslehetőség, s a leghihetetlenebb ábrándképek szövögetése teszi ki arról, hogyan érhetnék el az emberi fejlődés, számukra legmagasabb fokát jelentő, milliomosságot. Kulturális igényük úgyszólván nincs. A televízió és mozi jelentik a művelődési lehetőségeket. A műsorokban azonban ritkán akad olyan, ami művészeti szempontból értéket jelentene. Opera- és koncertegyüttes nem található az 1 800 000 lakosú Montrealban. Színházuk csupán egy-kettő van. Vannak sportklubjaik, ezekbe azonban csak bizonyos társadalmi körökbe tartozók léphetnek be. Hosszan lehetne a hasonló élményeket sorolni, de szeretnénk más jellegű tapasztalatokról is beszámolni. Az elhelyezkedés nehézségeivel már az első napokban találkoztam. A táborban munkahivatal működött, mely a kivándorlók elhelyezkedését volt hivatva előmozdítani. A tisztviselő kellemetlen fintort vágott, amikor megtudta, hogy orvos vagyok. Még azután is, hogy meggyőződött: beszélek angolul és franciául, egyre csak azt hajtogatta, mennyire nehéz lesz elhelyezkednie. Megígérte, hogy mindent megtesz, ami tőle telik. De azt is megkérdezte azért egyúttal: milyen egyéb munkát tudnék még végezni? Pár szóval kifejtettem, hogy mennyire szeretem hivatásomat, s kértem: igyekezzen bármilyen orvosi munkát találni számomra. * Műtős, küldönt, éjjeliőr... Nyugodtan várakoztam pár napig, s nagyon meglepődtem, mikor ugyanez a hivatalnok a folyosón megkérdezte: miért vagyok még a táborban? Kénytelen voltam a kérdést megfordítani és azt kérdezni: szerinte hol kellene lennem. Erre közölte: legjobb, ha magam nézek a dolgok után. Járjam végig az egészségügyi intézményeket, menjek be a központi munkahivatalba, majd csak találok valami munkalehetőséget. Kölcsönkaptam egy várostérképet, s egyik kórháztól a másikig gyalogoltam, mert pénzem nem volt, hogy járműre szálljak. A kórházak személyzeti igazgatói igen figyelmesen hallgattak végig, de mindegyik kijelentette: nincs módjukban alkalmazni, s megadta a következő kórház címét. Először csak orvosi, később már laboratóriumi asszisztensi, végül betegápoló műtős és küldönci állások után is kérdezősködtem. A legtöbb helyen az állások elnyeréséhez állampolgárság kellett. Végül egyik kórházban egy küldönc, egy másikban pedig műtési állás akadt, amelyek között választhattam. Közben a munkahivatal sem maradt tétlen. Többek között felajánlottak egy éjjeliőr állást, 170 dollár fizetéssel. Még ezt találtam a legelfogadhatóbbnak. A kezeimet nem akartam durva munkával tönkretenni. Reménykedtem, hogy egyszer ismét lehet majd belőlem sebész. Ez a munkahely azonban nagyon messze volt a várostól, s lakásról, ellátásról nekem kellett volna gondoskodnom. Ezért inkább a műtősiállást foglaltam el. Ez 125 dollár havi keresetet jelentett, mert nem volt műtősvizsgám. A szakműtős 160 dollár fizetést kap ugyanis. Az orvosi diploma és kétéves műtő tapasztalat nem volt elég ahhoz, hogy szakműtősként alkalmazzanak. Egyébként még ehhez az álláshoz is kikötötték az angol nyelvtudást. „Eggyel kevesebb a vetélytársak száma" Csupán egy-két orvoskolléga sajnálkozott, hogy ilyen munkakörbe kerültem. A többség hidegen napirendre tért a dolog fölött, az orvosi szolidaritás igen gyenge lábon állt, örültek, hogy eggyel kevesebb a vetélytársak száma. (A táborvezetőség türelmetlensége miatt viszont kénytelen voltam munkába állni.) A helyi orvosi kamara tanácsára igen sok kórházba írtam, választ azonban csak két helyről kaptam. Az egyik állás betöltéséhez az illető provinciának előzetes engedélyét kellett volna megszerezni, a másik kórházban egy évig dolgozhattam volna, de a kórház kicsi volt s emiatt nem szerepelt azok között az intézetek között, ahol a bevándorló orvosok egy vagy kétéves kötelező gyakorlatukat végezhetik. A bevándorló orvosok egy vagy két évet kötelesek kórházban különböző osztályokon eltölteni. Ezután angol nyelvvizsgát kell tenniük. Provinciánként változik a vizsgakövetelmény. Egyes helyeken majdnem minden szigorlatot meg kell ismételni, máshol csak szülészet, sebészet, bel-, gyermekgyógyászat a vizsga tárgyai. A vizsga egy szakaszban, írásban történik. Azonban ez még nem elég a működéshez. Az egyes provinciák orvosi testületének külön engedélye is kell ahhoz, hogy a bevándorolt mint orvos dolgozhassék. Ha valaki sikerrel leteszi a vizsgát, az egyik provinciában, nem biztos, hogy ott működési engedélyt kap. A vizsgakövetelményeket általában földrajzi és orvos-ellátottsági szempontok szabályozzák. A mostohább területeken, ahova belföldiek nem szívesen mennek, könnyebb a vizsgarend. Lépten-nyomon olyan jelekkel találkoztam, ami azt a benyomást keltette, hogy az orvosok elszántan védelmezik érdekterületüket a betolakodókkal szemben. Egyik napilap első oldalán vastag címet olvastam egyszer: Egy kisfiú veleszületett szívbetegségben szenved. A műtétért 3000 dollárt kér a sebész. A szülők nem rendelkeznek ennyi pénzzel. Felszólítják az olvasókat, adakozzanak. Pár nap múlva megjelent egy újabb tudósítás arról, hogy a pénz összegyűlt, a kisfiút megoperálják. Várjon mi lett volna, ha a pénz nem gyűlik össze? A műtétre nem került volna sor. Egyetlen műtétet sem láttam Mint műtős egy nagy kórházban dolgoztam, műtét közben azonban nem tartózkodhattunk a műtőben. Egyszer szerettem volna egy műtétet megnézni. Ehhez külön engedélyt kértem a kórházigazgatótól, aki tudta, hogy orvos vagyok. Az engedélyt nem kaphattam meg, mert a kórházban betöltött munkaköröm miatt erre nem volt lehetőség a szabályzat értelmében. Ennek következtében Kanadában egyetlen műtétet sem láttam. Sokszor eszembe jutott az itthon tapasztalt megbecsülés, betegeim szeretetének sokfajta megnyilvánulása, azok a lelki kapcsolatok, amelyek elképzelhetetlenek a teljesen anyagiakon nyugvó orvosi működésben. Megerősödött az a meggyőződésem, hogy a szocialista alapokon nyugvó egészségügy magsabbrendű a másiknál, s döntöttem. Remélem sok embertársamnak tudom még visszaadni egészségét, ahogyan azt az orvosi hivatás megköveteli. Úgy érzem, ennél szebb életcélt nem lehet kitűzni, s ha ezt maradéktalanul végrehajtom, teljesítem kötelességemet szocializmust építő társadalmunkkal szemben. IRTA: LOBLOVICS IVAN DR. EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ 1937. július 1. ÉLNI JOBB Fan egy orvos-őrnagy barátom, aki így mondta el: Éppen befejeztem a reggeli vizitet, és a szobámba mentem. Egyszeresak mintha villámfény hasított volna be az ablakon — pedig derült volt az ég. Hatalmas robbanást hallottam. Az ablakhoz ugrottam és kinéztem. Az égen egyetlen repülőgépet láttam csak. Azt gondoltam, hogy a bomba, amit ledobott, bizonyára lőszerraktárt talált, ezért volt a nagy robbanás. Az órámra néztem, negyed kilenc volt. Néhány perc múlva riadóztattak bennünket, és valamennyien a közeli Hiroshimába mentünk. Rémülettől tágra nyílt szemünk elé eddig sosem látott, elképzelhetetlen iszonyat tárult. A többszázezer lakosú város: romhalmaz. Az utcákon ezrével hevernek a borzalmasan megcsonkított, összeégetett hullák. Jóformán nem is tudtunk mihez kezdeni, mert valamennyi kórház elpusztult az egészségügyi személyzet nagy részével együtt... így kezdte előadását, a szakszervezet székházában Yosikhi Nishiwaki professzor, a nosakai egyetem biofizika tanára, aki a szakszervezet vendégeként néhány napot Budapesten töltött. „Másnap — mondotta — a nagaszaki egyetem egyik orvosprofesszora Oszakából Nagaszakiba vezető útján átutazott Hiroshimán. Nagaszakiba érkezve azonnal összehívta a kari ülést, hogy megtanácskozzák: hogyan lehetne védekezni az atombomba ellen. Az oktatás nyáron is folyt a gyorsított háborús orvosképzés miatt. És két nap múlva, amikor a második atombomba Nagaszakira hullott, az egyetem egész oktató személyzete, valamennyi orvostanhallgató, a klinikák összes orvosa, ápolószemélyzete és betege meghalt. Nishiwaki professzor diapozitív képekkel illusztrálta előadását, végül pedig egy Japánban összeállított filmet vetített a két város szörnyű pusztulásáról és a túlélők sorsáról, a túlélők sorsáról. A távoli Japán küldötte figyelmeztet, és óv bennünket a fenyegető világkatasztrófától. Az ő országa megismerte, az ő népe megszenvedte már. Megszenvedte? Szenvedi most is, ma is. Tízezrével váltak nyomorékká, vakultak meg, égtek össze akkor az emberek. Még ma is, tizenkét évvel a tragédia után folynak plasztikai műtétek; a felnövekvő vak és nyomorék gyermekeket mesterségre kell tanítani és gondoskodni kell az elárvultakéról. Ha csak az történt volna, ott, abban a két városban — azt sem felejtenék el a japánok. De a tragédia folytatódik. A Csendes-óceán az amerikai és angol H-bomba robbantások színtere. Japán a tengerből él. A halak rádióaktív fertőzése egyre terjed, pedig a hal a japánok fő tápláléka. A légkörből aláhulló rádióaktív stroncium — ami a legnagyobb veszélyt jelenti — már jelentős mértékben fertőzi Japán termőtalaját. A legutóbbi japán tiltakozásra az angol kormány azt felelte: „A robbantások semmi veszélyt nem jelentenek“. Miért nem robbantják akkor H-bombáikat a saját partjaik közelében? — kérdik erre joggal a japánok. A felelet nyilvánvaló, mert mindenki tudja — de elsősorban a japánok —, hogy a H-bomba robbantások nagy veszélyt jelentenek az egész emberiségre, főképpen a közvetlen környezetre. Ezért érzik a japán tudósok kötelességüknek, hogy missziót teljesítsenek — az emberek felvilágosításának, a lelkiismeret felébresztésének, a humanizmus elterjesztésének a misszióját. Ezért jött Európába Nishiwaki professzor ez a szerény, halkszavú tudós, hogy feltárja előttünk az emberiséget fenyegető halálos veszedelmet. Értsünk belőle: Élni jobb! Szn