Egészségügyi Dolgozó, 1957 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1957-07-01 / 1. szám

7 Terror az algériai orvosok és egészségügyiek ellen Algéria népe évtizedek óta kemény küzdelmet vív a fran­cia gyarmatosítók ellen. A harc most már fegyveres erők­kel folyik. A hazafias érzésű orvosok és egészségügyiek tá­mogatják az igazságos mozgal­mat, ellátják a sebesülteket, ápolják a betegeket. A francia megszállók az or­vosok és egészségügyiek elret­tentésére véres megtorlást al­kalmaznak. A csendőrök, ret­tenetes kínzások után megöl­ték többek­­között dr. Bendjel­­loul gyógyszerészt és dr. Ben­­zerga gyakorló orvost. Több or­vost és gyógyszerészt 15—20 évi fegy­házra ítéltek, sokakat rö­­videbb börtönbüntetésre. Az elítéltek között vannak fran­cia és olasz orvosok is, de túl­nyomó többségük arab. A hatóságok megtiltották az egészségügyieknek, hogy a Nemzeti Felszabadító Arcvo­nal tagjainak orvosi segítséget nyújtsanak és valamennyi mo­hamedán orvost eltiltottak az orvosi gyakorlattól. Az európai orvosok közül is csak azok foly­tathatják gyakorlatukat, akik a francia kormányzatot támo­gatják. A megszállóik lábbal tapossák az emberiesség leg­elemibb megnyilvánulásait is. Szakszervezetünk Elnöksége tiltakozott a véres megtorlá­sok ellen, hiszen „az algériai hatóságoknak ez a tette a leg­mélyebben sérti az orvosi hi­vatás igazi emberiességét és azt az évezredes esküt, amely minden orvost arra kötelez, hogy a legjobb tudása szerint nyújtson elsősegélyt és ellátást az arra rászorulóknak”. A magyar orvosok követelik a nukleáris kísérletek beszüntetését „Vigyázzatok az atom­bombára, vigyázzatok az emberiségre’’. (Einstein) Az emberiség létét és jövő­jét féltő nagy tudós kiáltot­ta világgá e megrázó szava­kat. A világ tudósai, egy­szerű dolgozói, becsületes em­berei a Szovjetuniótól , az Egyesült Államokig, Kínától, Indiáig megálljt követelnek, élni akarnak, egészséges, bol­dog, vidám gyermekeket akarnak nevelni. Biztonságban óhajtják látni az emberiség jövőjét. Ezért tiltakoztak a magyar orvosi társadalom nevében a pusztítás, a rombolás, a nuk­leáris fegyverek használata ellen a szakszervezet és a Bé­ketanács által meghívott ma­gyar orvosok is. Az értekezleten dr. Szabó Zoltán bevezető szavai után dr. Törő Imre professzor, aka­démikus tartott előadást. El­mondotta, hogy 1955—1957 között 67 atomrobbantási kí­sérlet történt. Tragédia fe­nyegeti az emberiséget, ha a nukleáris fegyver­kísérletek megszüntetését nem sikerül elérni. Éppen az orvosok szá­mára megrázó, hogy míg a tudomány a prevenció töké­letesítésén munkálkodik, ad­dig a technika e nagyszerű vívmányát az országok, a né­pek, a földi élet elpusztításá­nak szolgálatába akarják ál­lítani. Dr. Gegesi Kiss Pál pro­fesszor, akadémikus, a gyer­mekgyógyászok nevében csat­lakozott ahhoz a javaslathoz, hogy a magyar orvosi társa­dalom egésze tiltakozzék a kísérletek ellen. Ceylon küldötte, dr. Th­an­­dassena gyermekorvos, és Szasena indiai professzor a parlament, és az Indiai Szak­­szervezeti Kongresszus tagja a nemzetközi összefogás nagy jelentőségéről beszélve, üd­vözölte a tiltakozó gyűlést. Dr. Végh Antal profeszor, a magyar gyógyszerészek ne­vében emelte fel tiltakozó szavát a tömegpusztulást ho­zó nukleáris kísérletek ellen. A tiltakozó ülés részve­vői egyhangú határozattal elfogadták azt a memorandu­mot, melyet dr. Straub F. Bruno professzor, akadémikus terjesztett elő. A memoran­dumban a magyar orvosok tiltakoznak az újabb kísérleti hidrogénbomba robbantások ellen és követelik: szüntessék be a háborús célokat szolgá­ló kísérleteket és az atom­energia felhasználását há­borús célra. Az értekezlet megbízta az ülés elnökségét: határozatát juttassa el a Ma­gyar Béketanácshoz és annak közvetítésével a Béke-Világ­­tanácshoz. IGAZ BARÁTAINK A Szovjet Szakszervezeti Tanács a „VCSZPSZ” Elnök­ségének meghívására a Szak­szervezetek Országos Szövet­sége tíz tagú küldöttséget kül­dött 1957. május 1-re Moszk­vába. Engem ért az a meg­tiszteltetés, hogy a magyar egészségügyi dolgozók het­­venezres táborát ezen az ün­nepségen képviseljem, majd Leningrádban, Rosztovban azokon a szakszervezeti meg­nyilvánulásokon, melyeken a külföldi küldöttek és e váro­sok szakszervezeti vezetői, ak­tívái és meghívott dolgozói vettek részt. Rendkívül nehéz a Szovjet­unióban eltöltött huszonnégy napról úgy beszámolni, hogy ne érezzem a bőség zavarát. Nem az a gond, mit írjak e rövid cikk keretében, hanem az, hogy mit hagyjak el a lá­tottakból és tapasztaltakból. A MOSZKVAI VÖRÖS TÉ­TIEN látott pompás katonai felvonulás oly magas fokú ka­tonai és anyagi erőt mutatott, amely nemcsak a moszkvai dolgozók millióit, hanem va­lamennyi külföldi vendéget is meggyőzött arról, hogy a szo­cialista haza védelme tovább erősödött A nemzetközi bé­ke, a nemzetközi proletariá­tus érdekeinek legfőbb védel­mezője, a szovjet hadsereg rendelkezik olyan harci esz­közökkel, melyekkel képes minden provokációt, minden támadást eredményesen vis­­­szautasítani. Feledhetetlenül szép volt a moszkvai dolgozók millióinak felvonulása. A fiatalok részvé­tele, a sportolók mozgalmas, színes csoportjai külön él­ményt jelentettek számunkra. MÁJUS ELSEJE UTÁN meglátogattuk — többi között­­— a moszkvai Ordzsonski automatizált szerszámgépgyá­rat, a leningrádi csokoládé­gyárat, a történelmi neveze­tességű sztálingrádi traktor­gyárat, a Rosztov melletti vil­lany mozdony gyárat stb. Lát­tunk már működő és még ké­szülőben levő hatalmas vízi erőműveket és a Donbusz­­vidék szénbányáit. Áthajóz­­tunk­, a Volgát és a Dont ösz­­szekötő csatornán, jártunk milliomos kolhozban, utaztunk robogó express vonaton a mérhetetlenül nagy és termé­keny síkságon, a Kubány vi­dékén. Láttuk a szovjet ipar óriási kapacitását és szinte kimeríthetetlen erőforrásait, a szovjet mezőgazdaság hatal­mas eredményeit — láttuk a forrását annak a nagy értékű támogatásnak, amelyben a Szovjetunió hazánkat része­sítette és részesíti. Már a Szovjetunióban, de főleg itthon sokan feltették a kérdést, mi gyakorolta reám a legnagyobb hatást a megtett út során? A válasz nem­­köny­­nyű. Hiszen a felsoroltakon kívül jártunk a Kremlben, utaztunk a Metró vonalain, voltunk a moszkvai nagyszín­házban, napokat töltöttünk a Fekete-tenger partján, a vi­lághírű szocsi­i üdülőtelepen, jártunk Sztálingrádban. A hős városban éppen a győzelem évfordulóját ünnepelték. Meg­tekintettük Leningrádban a történelmi nevezetességű he­lyeket: a Szmolnijt, Lenin elvtárs dolgozószobáját, a hí­res páncélautót, láttuk az Aurórát, voltunk a Téli-palo­tában, melynek sikeres ostro­ma, világformáló esemény kezdetét jelentette. Megláto­gattuk Razsivban azt a helyet, ahol Lenin elvtárs egy kuny­hóban élt illegalitásban. Ko­szorút helyeztünk el a Vörös­téren levő mauzóleumban, ahol elvonultunk a világ pro­letariátusának tanítómeste­rei: Lenin elvtárs és Sztálin elvtárs előtt. Mi tette mégis a legnagyobb hatást, hangzott ismét és is­mét a kérdés. Átgondolva a huszonnégy napos út minden részletét, az a válasz: a szov­jet emberek felülmúlhatatlan emberszeretete és békevágya. Ezt megérkezésünk első per­cétől tapasztaltuk. Vendéglá­tóink oly elvtársias szeretet­tel fogadtak bennünket, hogy szinte egy csapásra elmúlott az a szorongásunk, amit az októberi események miatt éreztünk EZT AZ EMBERSZERETE­­TET láttuk és éreztük a Szov­jetunióban, ott tartózkodásunk egész ideje alatt. Ezt éreztük az Úttörő Palotában, mikor elvegyültünk a vidám gyer­meksereg között, ezt éreztük Sztálingrádban, ahol nem győztünk válaszolni a hoz­zánk intézett kérdésekre. Számtalan történetet mond­hatnék arról, hogy kisebb ajándéktárgyak átadásánál, egy-egy pohár koccintásánál, milyen megható módon ad­ták tanújelét, a szovjet em­berek irántunk érzett szere­­tetü­knek. Ennek a szorgal­mas, emberszerető, békére vá­gyó hatalmas népnek köz­vetlen megismerése volt leg­nagyobb élményünk. Csak is­mételni tudom azokat a sza­vakat, melyekkel — mi taga­dás, környek között — bú­csúztunk a moszkvai repülő­téren: „Viszontlátásra drága elvtársaink, igaz barátaink”. MESKÓ KÁROLY, az Orvostovábbképző Intézet SZB-elnöke A cím egy egyszerű szó, mely meg­telik tartalommal, megdobogtatja a szívet, s igazán csak az érzi át, aki ette az emigráció keserű kenyerét, érezte az idegen emberek hideg nemtörő­dömségét, közönyét. Kanadából jöttem vissza, ahová a ■magyar menekültek egy csoportjával érkeztem meg, s ahol a szerzett ta­pasztalatok után nem kívántam élni. A könnyebb megélhetési lehetőségek csábító varázsa nem tudja ellensú­lyozni az ember megalázásának sok formáját, amivel állandóan találko­zott. Az első élmények Egy olyan országban, ahol az egyén értékét bankbetétjének nagysága szabja meg, üres tarsollyal nem vesz­nek emberszámba senkit. Hallottam sokszor, mikor vagyonos emberekről beszéltek, milyen tisztességtelen úton szerezték azok pénzüket, azonban a vagyon megóvta őket az esetleges vizs­gálatok kellemetlenségétől. Az egész társadalom a pénzimádat­ra és a pénzszerzésre van beállítva. Nem vesznek tekintetbe semmi erköl­csi szempontot, ha arról van szó, hogy jövedelmüket egy centtel növeljék. Embertársaik iránt teljes közönyössé­get mutatnak, látókörűik, egyéni kis világukon kívül nem terjed ki sem­mire. A világpolitika kérdéseit egy pár, azzal foglalkozó, ember magán­ügyének tekintik, a helyzetismeretük ilyen téren a legfelületesebb. Beszélgetéseik legnagyobb részét a jobb fizetéssel járó álláslehetőség, s a leghihetetlenebb ábrándképek szövö­getése teszi ki arról, hogyan érhetnék el az emberi fejlődés, számukra leg­magasabb fokát jelentő, milliomos­­ságot. Kulturális igényük úgyszólván nincs. A televízió és mozi jelentik a művelődési lehetőségeket. A műso­rokban azonban ritkán akad olyan, ami művészeti szempontból értéket jelentene. Opera- és koncertegyüttes nem ta­lálható az 1 800 000 lakosú Montre­alban. Színházuk csupán egy-kettő van. Vannak sportklubjaik, ezekbe azonban csak bizonyos társadalmi körökbe tartozók léphetnek be. Hosszan lehetne a hasonló élmé­nyeket sorolni, de szeretnénk más jellegű tapasztalatokról is beszámolni. Az elhelyezkedés nehézségeivel már­­ az első napokban találkoztam. A tá­borban munkahivatal működött, mely a kivándorlók elhelyezkedését volt hivatva előmozdítani. A tisztviselő kellemetlen fintort vágott, amikor megtudta, hogy orvos vagyok. Még azután is, hogy meggyőződött: beszé­lek angolul és franciául, egyre csak azt hajtogatta, mennyire nehéz lesz elhelyezkednie. Megígérte, hogy min­dent megtesz, ami tőle telik. De azt is megkérdezte azért egyúttal: mi­lyen egyéb munkát tudnék még vé­gezni? Pár szóval kifejtettem, hogy mennyire szeretem hivatásomat, s kértem: igyekezzen bármilyen orvosi munkát találni számomra. * Műtős, küldönt, éjjeliőr... Nyugodtan várakoztam pár napig, s nagyon meglepődtem, mikor ugyan­ez a hivatalnok a folyosón megkér­dezte: miért vagyok még a tábor­ban? Kénytelen voltam a kérdést megfordítani és azt kérdezni: szerinte hol kellene lennem. Erre közölte: legjobb, ha magam nézek a dolgok után. Járjam végig az egészségügyi intézményeket, menjek be a központi munkahivatalba, majd csak találok valami munkalehetőséget. Kölcsönkaptam egy várostérképet, s egyik kórháztól a másikig gyalogol­tam, mert pénzem nem volt, hogy járműre szálljak. A kórházak sze­mélyzeti igazgatói igen figyelmesen hallgattak végig, de mindegyik kije­lentette: nincs módjukban alkalmazni, s megadta a következő kórház címét. Először csak orvosi, később már labo­ratóriumi asszisztensi, végül beteg­ápoló műtős és küldönci állások után is kérdezősködtem. A legtöbb helyen az állások elnyeréséhez állampolgár­ság kellett. Végül egyik kórházban egy küldönc, egy másikban pedig mű­­tési állás akadt, amelyek között vá­laszthattam. Közben a munkahivatal sem maradt tétlen. Többek között felajánlottak egy éjjeliőr állást, 170 dollár fize­téssel. Még ezt találtam a legelfogad­hatóbbnak. A kezeimet nem akartam durva munkával tönkretenni. Re­ménykedtem, hogy egyszer ismét lehet majd belőlem sebész. Ez a munkahely azonban nagyon messze volt a város­tól, s lakásról, ellátásról nekem kel­lett volna gondoskodnom. Ezért in­kább a műtősi­állást foglaltam el. Ez 125 dollár havi keresetet jelentett, mert nem volt műtősvizsgám. A szak­műtős 160 dollár fizetést kap ugyan­is. Az orvosi diploma és kétéves műtő tapasztalat nem volt elég ahhoz, hogy szakműtősként alkalmazzanak. Egyéb­ként még ehhez az álláshoz is kikö­tötték az angol nyelvtudást. „Eggyel kevesebb a vetélytársak száma" Csupán egy-két orvoskolléga saj­nálkozott, hogy ilyen munkakörbe ke­rültem. A többség hidegen napirendre tért a dolog fölött, az orvosi szolida­ritás igen gyenge lábon állt, örül­tek, hogy eggyel kevesebb a vetély­társak száma. (A táborvezetőség tü­relmetlensége miatt viszont kényte­len voltam munkába állni.) A helyi orvosi kamara tanácsára igen sok kórházba írtam, választ azonban csak két helyről kaptam. Az egyik állás betöltéséhez az illető provinciának előzetes engedélyét kel­lett volna megszerezni, a másik kór­házban egy évig dolgozhattam volna, de a kórház kicsi volt s emiatt nem szerepelt azok között az intézetek között, ahol a bevándorló orvosok egy vagy kétéves kötelező gyakorla­tukat végezhetik. A bevándorló orvosok egy vagy két évet kötelesek kórházban különböző osztályokon eltölteni. Ezután angol nyelv­vizsgát kell tenniük. Provin­ciánként változik a vizsgakövetel­mény. Egyes helyeken majdnem minden szigorlatot meg kell ismétel­ni, máshol csak szülészet, sebészet, bel-, gyermekgyógyászat a vizsga tárgyai. A vizsga egy szakaszban, írásban történik. Azonban ez még nem elég a működéshez. Az egyes pro­vinciák orvosi testületének külön engedélye is kell ahhoz, hogy a be­vándorolt mint orvos dolgozhassék. Ha valaki sikerrel leteszi a vizsgát, az egyik provinciában, nem biztos, hogy ott működési engedélyt kap. A vizs­gakövetelményeket általában föld­rajzi és orvos-ellátottsági szempontok szabályozzák. A mostohább területe­ken, ahova belföldiek nem szívesen mennek, könnyebb a vizsgarend. Lépten-nyomon olyan jelekkel ta­lálkoztam, ami azt a benyomást kel­tette, hogy az orvosok elszántan vé­delmezik érdekterületüket a beto­lakodókkal szemben. Egyik napilap első oldalán vastag címet olvastam egyszer: Egy kisfiú veleszületett szívbetegségben szen­ved. A műtétért 3000 dollárt kér a sebész. A szülők nem rendelkeznek ennyi pénzzel. Felszólítják az olva­sókat, adakozzanak. Pár nap múlva megjelent egy újabb tudósítás arról, hogy a pénz összegyűlt, a kisfiút megoperálják. Várjon mi lett volna, ha a pénz nem gyűlik össze? A műtétre nem került volna sor. Egyetlen műtétet sem láttam Mint műtős egy nagy kórházban dol­goztam, műtét közben azonban nem tartózkodhattunk a műtőben. Egyszer szerettem volna egy műtétet meg­nézni. Ehhez külön engedélyt kértem a kórházigazgatótól, aki tudta, hogy orvos vagyok. Az engedélyt nem kap­hattam meg, mert a kórházban betöl­tött munkaköröm miatt erre nem volt lehetőség a szabályzat értelmében. Ennek következtében Kanadában egyetlen műtétet sem láttam. Sokszor eszembe jutott az itthon ta­pasztalt megbecsülés, betegeim sze­­retetének sokfajta megnyilvánulása, azok a lelki kapcsolatok, amelyek el­képzelhetetlenek a teljesen anyagiakon nyugvó orvosi működésben. Megerő­södött az a meggyőződésem, hogy a szocialista alapokon nyugvó egész­ségügy magsabbrendű a másiknál, s döntöttem. Remélem sok embertársamnak tu­dom még visszaadni egészségét, aho­gyan azt az orvosi hivatás megköve­teli. Úgy érzem, ennél szebb életcélt nem lehet kitűzni, s ha ezt maradék­talanul végrehajtom, teljesítem kö­telességemet szocializmust építő tár­sadalmunkkal szemben. IRTA: LOBLOVICS IVAN DR. EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ 1937. július 1. ÉLNI JOBB Fan egy orvos-őrnagy barátom, aki így mondta el: Éppen befejeztem a reggeli vizitet, és a szobámba mentem. Egyszeresak mintha villámfény hasított volna be az ablakon — pedig derült volt az ég. Hatalmas robbanást hal­lottam. Az ablakhoz ugrottam és kinéztem. Az égen egyetlen repülőgépet láttam csak. Azt gondoltam, hogy a bomba, amit ledobott, bizonyára lőszerraktárt talált, ezért volt a nagy rob­banás. Az órámra néztem, negyed kilenc volt. Néhány perc múlva riadóztattak bennünket, és valamennyien a közeli Hiroshimába mentünk. Rémülettől tágra nyílt szemünk elé eddig sosem látott, elképzelhetetlen iszonyat tárult. A több­­százezer lakosú város: romhalmaz. Az utcákon ezrével hever­nek a borzalmasan megcsonkított, összeégetett hullák. Jó­formán nem is tudtunk mihez kezdeni, mert valamennyi kór­ház elpusztult az egészségügyi személyzet nagy részével együtt... így kezdte előadását, a szakszervezet székházában Yosikhi Nishiwaki professzor, a nosakai egyetem biofizika tanára, aki a szakszervezet vendégeként néhány napot Budapesten töltött. „Másnap — mondotta — a nagaszaki egyetem egyik orvos­professzora Oszakából Nagaszakiba vezető útján átutazott Hiroshimán. Nagaszakiba érkezve azonnal összehívta a kari ülést, hogy megtanácskozzák: hogyan lehetne védekezni az atombomba ellen. Az oktatás nyáron is folyt a gyorsított háborús orvos­képzés miatt. És két nap múlva, amikor a második atombomba Nagaszakira hullott, az egyetem egész oktató személyzete, vala­mennyi orvostanhallgató, a klinikák összes orvosa, ápoló­­személyzete és betege meghalt.­ Nishiwaki professzor diapozitív képekkel illusztrálta elő­adását, végül pedig egy Japánban összeállított filmet vetített a két város szörnyű pusztulásáról és a túlélők sorsáról, a túlélők sorsáról. A távoli Japán küldötte figyelmeztet, és óv bennünket a fenyegető világkatasztrófától. Az ő országa megismerte, az ő népe megszenvedte már. Megszenvedte? Szenvedi most is, ma is. Tízezrével váltak nyomorékká, vakultak meg, égtek össze akkor az emberek. Még ma is, tizenkét évvel a tragédia után folynak plasztikai műtétek; a felnövekvő vak és nyomorék gyermekeket mesterségre kell tanítani és gondoskodni kell az elárvultakéról. Ha csak az történt volna, ott, abban a két város­ban — azt sem felejtenék el a japánok. De a tragédia folytatódik. A Csendes-óceán az amerikai és angol H-bomba robbantások színtere. Japán a tengerből él. A halak rádióaktív fertőzése egyre terjed, pedig a hal a japá­nok fő tápláléka. A légkörből aláhulló rádióaktív stroncium — ami a legnagyobb veszélyt jelenti — már jelentős mértékben fertőzi Japán termőtalaját. A legutóbbi japán tiltakozásra az angol kormány azt felelte: „A robbantások semmi veszélyt nem jelentenek“. Miért nem robbantják akkor H-bombáikat a saját partjaik közelében? — kérdik erre joggal a japánok. A felelet nyilván­való, mert mindenki tudja — de elsősorban a japánok —, hogy a H-bomba robbantások nagy veszélyt jelentenek az egész emberiségre, főképpen a közvetlen környezetre. Ezért érzik a japán tudósok kötelességüknek, hogy missziót teljesítsenek — az emberek felvilágosításának, a lelkiismeret felébresztésének, a humanizmus elterjesztésének a misszióját. Ezért jött Európába Nishiwaki professzor ez a szerény, halk­­szavú tudós, hogy feltárja előttünk az emberiséget fenyegető halálos veszedelmet. Értsünk belőle: Élni jobb! Szn

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék