Egészségügyi Dolgozó, 1958 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

4 WEIL EMIL EMLÉKÉREM A szakszervezet elnöksége Weil Emil elvtársnak, a szakszervezet alapító elnökének emlékére Weil Emil emlékérmet létesített, amelyet a szakszervezet kongresszusain adnak át a legkiemelkedőbb folyamatos mozgalmi tevékenységet végzőknek. Most első alkalommal a II. országos küldöttközgyűlésen az elnökség nagyobb számban tüntetett ki elvtársakat. A további küldöttközgyűléseken ennél jóval kisebb számban adja majd ki az emlékérmet, ezzel is dokumentálva Weil elvtárs áldozatos munkájának kiemelkedő értékét, valamint azt, hogy a kitüntetettek — túl azon, hogy kiváló munkájuk elismerésének tekintik a plakettet — legyenek büszkék arra, hogy ama kevesek közé tartoznak, akik az elévülhetetlen érdemeket szerzett Weil elvtársiról elnevezett emlékéremnek a tulajdonosai. Az emlékérem első példányát özvegy dr. Weil Emilné, dr. Leichner Zsuzsa főorvos asszonynak ítélte, mint Weil elvtárs legközvetlenebb harcos munkatársának, hitvesének. A Weil Emil emlékérem további kitüntettei: dr. Babics Antal, dr. Balassa Sándor, dr. Bene Zoltán, dr. Bencze József, dr. Deák Imre, dr. Erdélyi László, dr. Farkas Ernő, dr. Gárdonyi Béla, dr. Gegesi Kiss Pál, B. Herczeg Judit, Jacobi Endréné, Koczkás István, Koncsek Aranka,, Kucsera Ernő, dr. Lendvai József, Mészáros Sándor, Meskó Károly, Pintér Erzsébet, dr. Rostás Oszkár, Sárfi Rózsi, dr. Sárkány Jenő, dr. Simonovits István, dr. Surányi Gyula, dr. Steinmetz Endre, dr. Szabó Zoltán, dr. Szántó Rózsa, dr. Torbágyi Emil, Totka Bálint, dr. Vérth Antal. Az egészségügy kiváló dolgozói Az egészségügyi miniszter elvtárs szakszervezetünk II. országos küldöttközgyűlésén, az egészségügy területén kifejtett kiváló szakmai és szakszervezeti munkájuk elismeréséül az ,,Egészségügy Kiváló Dolgozója” kitüntetésben részesítette a következő egészségügyi dolgozókat: Bakó Imre, a Tolna megyei Tanács Gyógyszertári Központja dolgozója, szakszervezeti bizottság elnöke. Bata János. Szeged Városi Tanács Kórháza gazdasági igazgatója. T. B. tag. özv. Benkő Gyuláné, a pétervásári járás vezető védőnője, járási Sz. .B. elnök. Bérczes Józsefné, a Pécsi Orvostudományi Egyetem szakszervezeti bizottságának titkára. Dr. Czeredi Sándorné, a Bpesti Orvostudományi Egyetem szakszervezeti bizottságának titkára. Csák Mária, a Kútvölgyi úti kórház vezető diétás nővére, szakszervezeti bizottsági titkár. dr. Dokupil Dezsőné, a szigetvári rendelőintézet fogszakorvosa. Sz. B. tag. Fazekas Vilma, szakszervezetünk Nógrád megyei területi bizottságának titkára. Fábián Ferencné, a Debreceni Orvostudományi Egyetem szakszervezeti bizottságának titkára. Gebauer József, a kalocsai járás egészségőre, a járási szakszervezeti bizottság elnöke. dr. Heintz Erzsébet, a fővárosi XIII. kerületi Bőr-, Nemibeteggondozó Intézet szakorvosa. Sz B. elnök, dr. Herepey Ernő, a fővárosi III. kerületi rendelőintézet felülvizsgáló orvosa,. Sz. B. elnök. Héri István szakszervezetünk Szabolcs-Szatmár megyei területi bizottságának titkára. Horváth Rozália, szakszervezetünk Szolnok megyei területi bizottságának titkára. Jaczkó Ilona, a Borsod megyei Gyógyszertári Központ gyógyszertári technikája. T. B. tag. Kalocsa Józsefné, szakszervezetünk Borsod—Abaúj—Zemplén megyei területi bizottságának titkára. Kormos Ilona, szakszervezetünk Budapesti Bizottságának szervező titkára. Madaras László, a Komárom megyei Tanács Gyógyszertári Központ raktárvezetője. Sz. B. elnök. Magos Lászlóné, a fővárosi m. kerületi rendelőintézet asszisztensnője. Sz. B. tag. dr. Malinszky László, az Egészségügyi Minisztérium főelőadója, osztálybizottsági tag. Mészáros Gizella, a Somogy megyei Tanács Kórháza felvételi iroda vezetője. Sz. B. tag. Németh Ilona, szakszervezetünk országos központi szervezési osztályának főinstruktora. Ostoros György, a Veszprém megyei Gyógyszertári Központ igazgatója, területi bizottsági tag. Papp Gyula, a fővárosi János-kórház telepfelügyelője, szakszervezeti bizottsági tag. dr Réthy Aladár, Bács-Kiskun megyei Tanács Kórháza igazgatóhelyettese, orvoszenekar vezetője. Sintár Mária, Monor járás tbc. gondozóintézet asszisztensnője. Sz. B. tag. Szabó János, a fővárosi László-kórház dolgozója, szakszervezeti bizottsági tag. Szuh Piroska, Fejér megyei vezető védőnő, területi bizottsági tag. Tóth Béláné, szakszervezetünk Hajdú megyei területi bizottságának titkára. Tömörül Béla, a fővárosi Korányi kórház, laboratóriumi asszisztense. Sz. B. elnök. Weiland Margit, a Győr megyei Tanács Rendelőintézet asszisztensnője, területi bizottsági tag. A számvizsgáló bizottság jelentéséből A számvizsgáló bizottság úgy látja, hogy a főkönyvelőség helyesen irányítja az elnökség megbízásából a pénzügyi munkát, különösen a központban. A közép- és alsóbb szerveknél azonban fokozni kell a megelőző, segítő ellenőrzést, s ezzel a pénzügyek rendjét és fegyelmét a területeken is meg kell szilárdítani. A számvizsgáló bizottság úgy látja — és ezt ülésén több esetben sokoldalúan megvitatta — hogy a szakszervezet vagyoni helyzete az elmúlt öt év alatt jelentősen megjavult. Ez egyrészt a szakszervezet elnökségének helyes pénzügyi politikáját igazolja, másrészt a pénzügyi fegyelem megszilárdulását. A szakszervezeti gazdasági munkának egyik fontos célkitűzése, hogy csökkentse az ügyviteli költségeket, mind nagyobb összegeket fordítson mozgalmi feladatokra, kulturális, szociális és sport célokra. Bár ebben a vonatkozásban a kiadások megoszlása fejlődést mutat, mégis — különösen a kulturális kiadások lemaradása *- komoly hiba. Helyes fejlődés, hogy a tagdíjbevételekből míg 1952-ben 30,9%, addig 1957-ben 54,7% maradt az alapszervezeteknél a segélyezéssel együtt. A segélyezés forint összege 1952-ben: 953.000 forint, 1956-ban: 2.289 000 Ft, 1957-ben: 1.163 000 forintot tett ki. A számvizsgáló bizottság több alkalommal tett észrevételeket arra vonatkozólag, hogy a leltározás jelenlegi rendszere nem eléggé megnyugtató. Különösen vonatkozik ez a jóléti pénzekből vásárolt kultúr- és sportfelszerelésekre, melyek részben az intézmények leltárában, részben a szakszervezet leltárában szerepelnek, és ez a kettősség nem ad kellő áttekintést és nehezíti az ellenőrzést. Javasoljuk, hogy az elnökség szorgalmazza a Szaktanács útján olyan rendelkezés kiadását, mely tiszta helyzetet teremt ebben, hogy ne fordulhasson elő pl. az, hogy egy zongora vásárlása felerészben jóléti pénzből, felerészben szakszervezeti pénzből történt és ennek leltári hovatartozása tisztázatlan. A szakszervezeti vagyon számbavételére (épületek, berendezés, felszerelés) 1956-ban általános leltározást végeztek. A leltározás szerint a vagyontárgyak értéke kb. hétmillió forint. Az ellenforradalom ezekben az értékekben viszonylag kevés kárt tett felszerelések hiánya, bélyegek vesztek el összesen kb. 25.000 forint értékben. A számvizsgáló bizottság rendszeresen és meglepetésszerűen vizsgálta felül a szakszervezet központjának pénztárát, tagdíjbélyeg elszámolását és ellenőrizte a bélyegek megmaradt részének megsemmisítését. E téren nem tapasztaltunk hiányosságot, a bizonylatok megfelelően elszámolásokkal és számlákkal alá voltak támasztva, a főkönyvelő azokat minden esetben ellenőrizte. A pénztár napi záróállománya nem haladta meg az előírásokat. Megjegyezni kívánjuk, hogy az ellenforradalom óta a tagdíjbélyegek nincsenek ellátva havi felülnyomással, s ez visszaélésekre adhat alkalmat és nem utolsó sorban nem ösztönzi a tagságot a pontos tagdíjfizetésre. Javasoljuk a havi felülnyomású bélyegek újbóli bevezetését. Az üdültetés gazdasági lebonyolítását helyesnek tartja, ugyanekkor azonban észrevételezi, hogy a gyermeküdültetésnél nem elégséges az üdültetett gyermekek számának nyilvántartása, szociális körülményeiket is fel kell tüntetni. A számvizsgáló bizottság több esetben megvizsgálta az idős, nyugdíjas, a szakszervezeti mozgalomban érdemeket szerzett dolgozókat, illetve azok özvegyét és árváit segélyező intézkedéseket és megállapította, hogy a jelenlegi időszakban ilyen rendszeres segélyjuttatás, illetve nyugdíj kiegészítésben 49 fő részesül átlagban egyenként havi 100 forint összegben. A számvizsgáló bizottság javasolja, hogy ezt továbbra is tartsák fenn, sőt — egyik-másik idős dolgozó szociális körülményeit megvizsgálva —esetenként nagyobb juttatást is biztosítsanak. Az elmúlt évek során a szakszervezet jelentősebb beruházásai a következők voltak: a székház tatarozása, a kultúrterem, központi könyvtár és vendégszobák létesítése, valamint a Semmelweis-ház felújítása és tatarozása. A Semmelweis-házban 1955-ben 419 rendezvény volt. 1956. októberéig is hasonló volt az igénybevétel, és a folyó évben is megélénkült már az élet mind a Semmelweis-ház mind a szakszervezeti székház kultúrhelyiségeiben. Ugyanezt mondhatjuk el a székházban levő vendégszobák igénybevételéről is . További terv, hogy a székház harmadik emeletén 25 férőhelyes leányszállást létesítenek, ennek előmunkálatai már folyamatban vannak. Az elmúlt öt év során ellenőrzések alapján 34 esetben fedtek fel visszaéléseket, a kár összege kb. 85 000 forint volt és ebből megtérült 40 000 forint. A felelősségrevonás szakszervezeti fegyelmin keresztül, súlyosabb esetekben bírósági úton történt. A számvizsgáló bizottságnak az a véleménye, hogy fokozottabb gondot kell fordítani az alsóbb szervek gazdasági funkcionáriusainak és választott számvizsgáló bizottságainak oktatására, nevelésére. Folytatás a 3. oldalról az orvosok, gyógyszerészek, ápolónők, összes egészségügyi dolgozók politikai átnevelésére, ezzel úgy hiszem nem mondok semmi meglepőt, s azzal sem, ha 1957-ben ennek fontosságát újból hangoztatom. Ezt a feladatot a pártnak, az államvezetésnek és a szakszervezetnek feltétlenül meg kell oldania, a marxizmus—leninizmus számára az egészségügyi dolgozóknak, különösen az értelmiséghez tartozó részeit meg kell nyernie. Ez nem kilátástalan feladat, ez a természettudományokkal foglalkozó értelmiség számára természetes, majdnem magától adódó. A másik kérdés, amely véleményem szerint ebbe a legfontosabb szakszervezeti feladatba tartozik, a magánpraxis kérdése. Hogy kapcsolódik ez ide? Előrebocsátom, hogy addig, amíg az ország lakosságának tekintélyes része nem biztosított, tehát nem jogosult az ingyenes orvosi ellátásra, addig szó sem lehet a magánpraxis megszüntetéséről. A magánpraxissal való visszaélést azonban nevelő, oktató és egyéb munkával is feltétlenül meg kell szüntetni. Teljes egészében tisztában lehetünk mindannyian azzal, hogy a magánpraxis területén uralkodó jelenlegi helyzet maradványa a tavaly őszi eseményeknek, annak az általános erkölcsi fellazulásnak, amelyet az ellenforradalom maga után vont. Egy dolog biztos, ahogy Ügyvédi Kamara van, úgy Orvosi Kamara nincs és nem is lesz. Kinek, melyik szervnek kell tehát ezt a feladatot elvégeznie, a kamarának ezt a fegyelmező hatáskörét? Abban az esetben, ha nem az ügyészségre tartozó ügy, akkor a szakszervezetnek kell vállalnia. Beleillik-e ez a szakszervezet munkájába? Engedjék meg, hogy egy lenini idézetet citáljak, amit Lenin a NÉP idejében mondott. „A szakszervezetek különböző feladatai között számos ellentmondás van. Egyfelől fő munkamódszerük a meggyőzés és a nevelés, másfelől mint az államhatalom részesei, arról sem mondhatnak le, hogy részt vegyenek a kényszer alkalmazásában. Egyfelől fő feladatuk a dolgozó tömegek érdekeinek védelme a szó legközvetlenebb és legszorosabb értelmében, másfelől, mint az államhatalom részesei és az egész népgazdaság építői, nem zárkózhatnak el az elől, hogy nyomást gyakoroljanak. Egyfelől katonai módszerekkel kell dolgozniok, mert a proletariátus diktatúrája az osztályok legkönyörtelenebb, legkeményebb, legelkeseredettebb háborúja. Másfelől éppen a szakszervezetekben alkalmazhatók legkevésbé a különleges katonai munkamódszerek. Egyfelől tudniok ,kell alkalmazkodniok a tömegekhez, adott színvonalukhoz, másfelől semmi esetre sem szabad elnézőnek lenniök a tömeg előítéletével és elmaradottságával szemben, hanem egyre magasabb színvonalra kell emelniök a tömegeket... stb. Ezek az ellentmondások nem véletlenek és évtizedeken át nem lesznek kiküszöbölhetők.” Tehát, ha tudomásul veszszük, hogy a szakszervezetnek egyfelől feladata az érdekvédelem, tehát meg kell védenie azt az orvost, aki jogosan, mindenféle etikai hiba nélkül űzi a szükséges és el nem kerülhető magánpraxist, az erkölcstelen úgynevezett illegális magánpraxis ellen a legkeményebben fel kell lépnie. Megteheti ezt a szakszervezet ma, holnap, vagy holnapután? Nem. Itt komoly előkészületre van szükség, először az ideológiai oktatás keretében meg kell magyarázni a kérdéseket, azután — és ez nagyon fontos dolog — pontosan meg kell határozni, hogy mi az, amit szabad és mi az, amit nem szabad. Hogy egy inspekciós kórházi orvos nem küldhet el egy felvételre jelentkező súlyos beteget és 5 perc múlva nem vehet fel egy könnyebb beteget, aki egy ötvenest vagy százast csúsztat a zsebébe, ez világos. Az illegális praxis megszüntetésének mufiját, jól átgondolt, széleskörű megbeszéléseken ki kell dolgozni. Azután jön a társadalmi bíróság, vagy más úton-módon való likvidálása a kérdésnek. Vajon sikerrel jár-e majd a két nagy feladat a politikai, ideológiai átnevelés és mondhatnám az erkölcsi átnevelés? Hogy valaki átnevelhető-e, vagy sem, azt akkor lehet megmondani, több vagy nagyobb valószínűséggel, az igent, vagy a nemet rámondani, ha ismerjük az illetőt és munkáját. Milyen a magyar egészségügyi dolgozóknak, orvosoknak, gyógyszerészeknek, ápolónőknek és mindenkinek a munkája? Jó vagy nem jó? Erre mindenki megadhatja a választ, ami tetszik. Én egy példát szeretnék erre válaszként felhozni. Nem akarok beszélni azokról a veszélyekről, amelyek 1944— 45-ben, vagy 1956. végén fenyegették az ország egészségügyét, sem a gyemekbénulási járványról, hanem az őszön ránk köszöntött ismeretlen, úgynevezett ázsiai influenzáról kívánok néhány szót szólni. Mit tudtunk mi erről? Egy nagy ázsiai államból — ha jól emlékszem India volt — érkezett az a jelentés, hogy a lakosság fele megbetegedett, a megbetegedés aránylag jóindulatú volt, a halálozás 1 ezrelék. Mi volt nálunk? Pontos számok még nem állnak rendelkezésünkre. Azt lehet mondani, hogy a lakosságnak egyharmad része esett át a megbetegedésen. Hogy nem a fele, az nem az egészségügynek, hanem a vírusnak köszönhető. Kerek számban 3 millió ember betegedett meg, a várható mortalitás 1 ezrelék volt, ez 3000 ember. Meghalt nálunk 3000 ember influenzában? Meghalt néhány csecsemő, néhány öreg ember, olyanok is, akik látszólag a legegészségesebbek voltak, de 3000 ember nem halt meg. A halálozás országszerte az influenzajárvány alatt nem volt magasabb, mint 1953—54 hasonló időszakában. Minek köszönhetjük azt, hogy 3000 ember nem halt meg? 2000-et ajándékozunk a vírusnak, de legalább ezer embernek életét a magyar egészségügyi dolgozók, az orvosok, az ápolónők, a védőnők, a gyógyszerészek, az oltóanyagtermelők stb. együttes, közös munkája mentette meg, akik fáradságot, álmatlan éjszakákat, a megbetegedési lehetőséget is vállalva, emberfeletti erővel leküzdötték a járványt. Kórházban kellett rengeteg embert elhelyezni. Budapesten egyetlen súlyos beteg sem volt, aki nem jutott volna idejében kórházba. Ha a legközelebbi múltban láthattuk azt, hogy a magyar egészségügy dolgozói, ápolónők, gyógyszerészek, orvosok együttvéve milyen komoly, nagy munkát tudnak végezni, aminek eredménye körülbelüli becslés szerint 1000 emberi élet, ezektől az emberektől nyugodtan várhatjuk, hogy mind ideológiailag, mind etikailag a helyes irányban átnevelhetők lesznek fejezte be hozzászólását Doleschall Frigyes. Hallgassák meg a szakcsoportok véleményét Újházi Ilona, a Somogy megyei területi bizottság titkára elmondotta, hogy a területi bizottság megvitatta a küldöttközgyűlés elé terjesztett határozati javaslatot, általában egyet is értett annak tartalmával. Néhány kiegészítést javasolnak mindössze. Javasolják, hogy a vezető orvosállások betöltésénél hallgassák meg a szakcsoportok véleményét. Ugyanakkor, amikor nagy ipari- és bányavidékek egészségügyi ellátásának megjavítására törekednek, ne feledkezzenek meg illetékesek, a mezőgazdasági megyék egészségügyi ellátásának javításáról sem. Hangsúlyozta, hogy a megyei kórházak csak akkor oldhatják meg eredményesen területi funkciójukat, ha orvosi létszámukat nem a kórház ágylétszámához, hanem a területi munkát is figyelembe véve állapítják meg. A területi bizottság nem tartja helyesnek az „egészségügyi nap“ kifejezést, hanem javasolja, hogy „egészségügyi dolgozók napja" megfogalmazást fogadja el a küldöttközgyűlés. Dr. Toldi György, a buda pesti bizottság tagja szorgalmazta a sportorvosok SZTK vényírási jogának megadását, majd kijelentette, hogy sem ő, sem a szakcsoport vezetősége nem ért egyet a határozati javaslatban felvetett tudományos koordináló szerv létrehozásával. Ezután a szakorvosképzés kiterjesztésével foglalkozott, majd javasolta a kórház-rendelőintézeti egység jelenlegi rendszerének megvizsgálását. Az ágyszaporítás nem ronthatja az ellátást Dr. Strasser László, a Bács megyei kórház igazgató főorvosa a kórházfejlesztés eredményeiről, problémáiról szólott. Hangsúlyozta, hogy ma országos átlagban tízezer lakosra kb. 66 ágy jut, s ez nemzetközi méretekben is komoly eredmény. Ez az ellátottság azonban sokkal nagyobb eredményt jelentene, ha egyenletes elosztásról lehetne beszélni. 1952—1957 között kb. nyolcezer új ágyat létesítettünk. Ugyanakkor, amikor ennek pozitív oldalát leszögezzük látnunk kell, hogy igen gyakran, meglévő kórtermekbe helyeztünk be több ágyat, vagy működő pótágyakat legalizáltunk szervezett ágyaknak. Ezért nem egy helyen az ágyszaporítás a meglevő ellátást jelentős mértékben rontotta. Példának hozta fel a kecskeméti kórházat, ahol a szükséges hat négyzetméter helyett 3 és fél négyzetméter területre jut már egy ágy. Az ágyfejlesztésnek ez az üteme rászorított bennünket arra, hogy nem egy helyen kultúrtermek, folyosók stb. estek áldozatul a fejlesztésnek. Ki kell használni a helyi lehetőségeket, hogy a kórházi munka megjavításának további feltételeit megjavítsuk — mondotta. — Pl. a kecskeméti kórháznak szüksége lenne egy olyan pavilonra, amelynek kb. 120—150 ágy a befogadó képessége. Ehhez 15—20 millió forintra lenne szükség. Nyilvánvaló, hogy a mai gazdasági helyzetben ez megoldhatatlan. A helyi adottságok és lehetőségek figyelembevételével olyan javaslatot késztettünk azonban, amely átmenetileg kb. 4 millió forinttal megoldja a kérdést és erre a fedezetet a megye részéről megkapta-k. Felszólalásának további részében az illegális magánpraxis felszámolásávak szükségességével foglalkozott. EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ január 1. Az orvosok és egészségügyi dolgozók etikai magatartásáról Dr. Pál Ferenc elvtárs, a szakszervezet főtitkára a következőket mondotta: „Mi az utóbbi időben sokat beszéltünk arról, hogy az egészségügynek általában, de az egészségügyi dolgozóknak is lényegesen nagyobb ma az erkölcsi és anyagi megbecsülése, mint a múltban volt. Ugyanakkor különböző értekezleteken, itt a II. küldöttközgyűlésünkön, annak referátumában, de a hozzászóló elvtársak beszédeiben is mindenütt nagyon élesen vetődött fel az orvosok és az egészségügyi dolgozók etikai magatartásának kérdése. Olyan eseteket hoznak fel az elvtársak, melyeket a múltban sem tűrtek meg becsületes orvosok, egészségügyi dolgozók. Ha meg akarjuk őrizni a felénk forduló megbecsülést, akkor néhány — állítom, hogy az egészségügyi dolgozóknak csak igen kis százalékáról van szó — telhetetlen, pénzsóvár ember kedvéért nem szabad eltűrni, hogy az egészségügy újra hátul kullogjon, hogy amikor bizonyos területeken egyes elmaradt kategóriáknak fizetésrendezést kérünk, akkor legyintsenek, arra hivatkozva, hogy nálunk él és virul a borravaló, a magángyakorlat, legális és illegális formája. Mi nem vagyunk általában a magánpraxis ellen. Hiszen az ország lakosságának 40 százaléka még ma sem biztosított. De nem szabad eltűrnünk azt, hogy az illegális magánpraxis egyre szélesebben növekedjék. Ez a probléma szorosan összefügg az általános társadalmi morál fellazulásával, a betegek helytelen törekvésével, akik úgy érzik, ha nem adnak borravalót, akkor lényegesen rosszabb az egészségügyi ellátásuk. Összefügg ez bizonyos bérproblémákkal is, azzal, hogy egyes orvosi kategóriák mostani fizetése egyáltalán nem biztosítja az orvosi életszínvonalat. Mindennek ellenére fel kell vennünk a harcot az erkölcsillegális magánpraxis ellen, mint amilyen például az agyvásár, a solvencia ellenében adott „jobb” gyógyszer, vagy a táppénzbehelyezés körüli visszásságok. Márpedig ide vezet, ha mi nagyon hoszszú ideig tűrjük ezt a helyzetet. Ezen a fronton rendet kell teremtenünk. A szakszervezetnek küzdenie kell ellene, védve az egészségügyi dolgozók döntő többségének érdekeit, és ezen túlmenően valamennyi dolgozó elemi érdekeit. Tudjuk, hogy a kérdés rendezésének a feltételeit meg kell teremteni. Feltétele például a fizetések rendezése is. Nem fogadhatunk el azonban olyan nézeteket, hogy az illegális magángyakorlat felszámolásának egyetlen és elsősorban a feltétele a bérrendezés. Szükség van arra továbbá, hogy neveljük a betegeket abból a szempontból, hogy nem kell a már egyébként is megfizetett egészségügyi ellátásért borravalót adni a dolgozóknak. Pontosan körvonalazni kell, hogy tulajdonképpen melyek a legális magánpraxis keretei, hogy kiirthassuk annak vadhajtásait. Ez is egyik feltéte, úgy gondolom azonban, hogy a szakszervezetnek máris vállalnia kell bizonyos fegyelmező funkciót, az erkölcsi megítélés funkcióját. A most megalakult orvosi szakosztály hozhatna elvi döntéseket, a területen létesíthetnének társadalmi bíróság-féléket, amelyek egy-egy ügyet megtárgyalnának, erkölcsileg megbélyegezhetnének bizonyos antimorális egyéneket, sőt súlyosabb esetekben javaslatot tehetnének az elnökségnek arra, hogy ezeket zárja ki a szakszervezet tagjai sorából. Úgy vélem, ez sokkal jobban segítene a dolgon, mintha ölhetett kezekkel várnánk, hogy létrejöjjenek előbb az összes feltételek és csak azután fogunk hozzá a kérdés rendezéséhez. Ezért javaslom a küldöttközgyűlésnek: hozzon olyan határozatot, amelyben utasítja a megválasztandó központi vezetőséget és elnökséget, hogy ezeknek a kérdéseknek a megoldásával foglalkozzék, a most megalakult orvosi szakosztálynak tűzze ki első feladatául a legális magánpraxis kereteinek kidolgozását, az orvosetika kérdését, azt, hogy az eddiginél sokkal hatékonyabban foglalkozzék az ideológiai nevelésen túl általában a morális neveléssel is — fejezte be szavait dr. Pál Ferenc. Az ápolónők fluktuációjáról Dr. Katona István, az István Kórház főorvosa elemezte az ápolónők nagymérvű fluktuációjának okait. Véleménye szerint igen sok mindent kell figyelembe venni, amikor azt vizsgálják, hogy miért nem tudják a rendelkezésre álló igen alacsony létszámot sem betölteni szakképzett ápolónőkkel. Rámutatott ez ápolószemélyzet súlyos lakásviszonyaira, s arra, hogy csak papíron van 8 órai munkaidő. Igen nagymérvű a túlóráztatás. Foglalkozott a középkáder-szakképzés hiányosságaival is. Elmondotta, hogy a szakiskolákban gyakran változnak az előadók, nem kielégítő az iskolák felszerelése sem. Véleménye szerint a nővéri pályát vonzóbbá tehetnék azzal is, hogy olyan bérskálát állapítanak meg részükre, amely lehetővé teszi, hogy különbséget tegyenek a fizetéseknél a munka minősége, szakképzettség szerint. Dr. Csokor József, a dorogi rendelőintézet főorvosa elmondotta, hogy a biztosítottak száma a felszabadulás óta megháromszorozódott Dorog községben. Ugyanakkor jelentékenyen nőtt a falvak biztosítottjainak létszáma is. Ezzel az egészségügyi ellátás tárgyi feltételei nem tartottak lépést. Rámutatott, hogy a Bányatárs- pénztár idejében az orvosok és az egészségügyi dolgozók anyagi ellátása kedvezőbb volt, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezt a problémát nem a Bányatárspénztár visszaállításával kell megoldani, hanem a bányavidékek kórházainak bővítésével, korszerű rendelőti- Folytatás az 5. oldalon.