Egészségügyi Dolgozó, 1965 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! ORVOS EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETE LAPJA 1965. JANUÁR 1. IX. ÉVFOLYAM. 1. SZÁM.ÁRA 10 FILLÉR Az egészségügy irányításáról Dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter nyilatkozata Röviddel ezelőtt, a Népszava karácsonyi számában cikk jelent meg az egészségügyi miniszter tollából. A cikkben az egészségügyi ellátás eredményeiről és jelenlegi helyzetéről volt szó. Az új esztendő alkalmából — kapcsolódva az említett cikkben foglaltakhoz —, az előttünk álló feladatokról intéztünk néhány kérdést a miniszter elvtárshoz. — Tudomásunk szerint az Egészségügyi Minisztérium egyik fő feladatának tekinti, hogy kidolgozza a magyar egészségügyi ellátás egészségpolitikai irányelveit. Mi a lényege, célja, tartalma ennek a munkának? — A szocialista egészségügy alapelvei, amelyek a kapitalista egészségügy helyébe léptek, változatlanul érvényesek ma, és a jövőben is. Ilyen értelemben az egészségpolitikai irányelvek valami gyökeresen újat nem hoznak. De a szocialista egészségügyi ellátás alapelveinek megvalósítása nem történhet véglegesen megmerevedett, kialakult formákban. Az egészségügyi szervezés fejlődik, új tapasztalatokkal, kezdeményezésekkel gazdagodik, amelyeket a gyakorlati élet, az orvostudomány előrehaladása nyújt és megkövetel. Időszakonként meg kell vizsgálni, sőt, összefoglalóan fel is kell dolgozni, hogy mindez milyen új teendők elé állítja az egészségügyi szakszolgálatot. Néhány példával illusztrálom az elmondottakat. — A körzeti orvosi munkában — mint ismeretes — mindinkább előtérbe kerül a felnőtt lakosság gondozása, az a törekvés, hogy a körzeti orvos nyilvántartsa krónikus megbetegedésben szenvedő betegeit, rendszeresen ellenőrizze állapotukat, irányítsa kezelésüket, életmódjukat. Ehhez azonban az elmúlt esztendők intézkedéseinek eredményeként, több feltételnek kellett megvalósulnia. Csökkenteni kellett az egy körzetre jutó lélekszámot. (Ma már a fővárosban 2150, a városokban 2500, a falvakban 3000 lakost ölel fel átlagosan egy körzet.) A körzeti orvosokat orvosírák, a körzetek több mint 80 százalékában körzeti ápolónő, és védőnő segíti munkájukban. Rendszeres továbbképzés gazdagítja ismereteiket, tudásukat. A körzeti orvosi képesítés és a belgyógyász szakképesítés lehetőségeit megteremtő rendelkezés szakképzésüket segíti elő. Természetesen a körzeti orvosi munkának ez az új vonása szerepelni fog az irányelvekben. Ez egyébként példa arra is, hogy az irányelveket csírájukban gyakran az élet, a gyakorlat formálja ki. A mi feladatunk azután az, hogy megfogalmazzuk őket, gondoskodjunk róla, hogy általánossá váljanak, és ehhez megteremtsük a feltételeket. Tekintetbe kell vennünk, hogy az alapellátás egyre inkább szakosodik. Ma már a fővárosban 162, a vidéki városokban 151 körzeti gyermekszakorvos ellenőrzi, gondozza, gyógyítja elsősorban a leginkább veszélyeztetett és ellátásra szoruló, 0—3 éves korú gyermekeket. A körzeti szülész-nőgyógyász szolgálat i gaz, még csak Budapesten —, 86 szakorvossal működik. Gondos mérlegelést kíván, hogyan határozhatják meg az irányelvek az alapellátás további szakosodását, mennyire kiterjedjen, és ehhez is milyen feltételeket kell biztosítani. Mindez további kérdéseket von maga után: hogyan lépjünk továbbá szakorvosi rendelőintézetek tervezésében, célszerűbb-e nagy, valamennyi szakmát magába foglaló szakorvosi rendelőintézetet építeni, vagy négyet szakmát kiszolgáló, de a lakosság számára könnyebben megközelíthető rendelőket. Tisztázásra vár, mi a helyesebb, ha kevesebb, de nagy befogadóképességű kórházakat létesítünk, vagy a kis járási kórházak felelnek meg jobban a korszerű betegellátásnak. E néhány példa talán megmutatja, hogy milyen kérdésekre kell — egyebek között — majd választ adnunk az egészségpolitika irányelveiben, mi lesz azok lényege, főbb tartalma. Céljukat röviden így foglalhatnám össze: kíséreljünk meg azonos nyelven beszélni az egészségügyi ellátás fejlesztését jelentő alapvető kérdésekben. Az egészségügyi ellátás állami feladat, kórházigazgatók, járási főorvosok, megyei főorvosok és főorvosok egyszemélyben felelősek az intézmény vagy járás, megye, vagy kórház munkájáért. Mindez nem jelenti azt, hogy nincs meg a feltétele a demokratikus vezetésnek. Hogyan vélekedik erről miniszter elvtárs? — Valóban, az egyszemélyi felelősséget, amely a jövőben még nagyobb jelentőséget kap, nem csökkenti, hanem éppen erősítheti a vezetés helyesen értelmezett demokratizmusa. Az egészségügyi miniszter mellett kollégium működik. Az Egészségügyi Tudományos Tanács ugyancsak a miniszter tanácsadó szerve. A minisztérium főosztályai társadalmi szakbizottságokat szerveztek, és munkájukban azokra is támaszkodnak. Ez a szervezeti feltétele, adottsága — egyebek mellett —, hogy magában a minisztériumiban is érvényesüljön a „több szem többet lát” elve. — Gyakran szóváteszik, hogy meg kellene változtatni a kinevezések rendszerét. Szeretnék ezzel kapcsolatosan utalni arra, hogy valamennyi orvosi állást pályázat útján kell jelenleg betölteni. A pályázók alkalmasságának elbírálásában több kollektív testület is részt vesz: a szakfőorvosi kar, az Egészségügyi Tudományos Tanács albizottságai, maga a tanács plénuma. Megvan tehát a lehetősége annak, hogy a véleményezés valóban sokoldalú, tárgyilagos legyen. Mindezen szervek munkáját, mind a kinevező szervek döntését nagyban segítené azonban, ha a pályázókról az eddiginél körültekintőbb, sokoldalúbb, valóban meglevő tulajdonságaikat, képességeiket és magatartásukat tükröző véleményt készítenének munkahelyükön, illetve a munkahely arra illetékes szervei. Az újonnan végzett orvosok ugyancsak pályázat útján kerülnek állásba. Van, aki szóváteszi helyesebb lenne, ha a kórházigazgató nevezhetné ki, illetve választhatná ki, hogy az egyetemről kikerülő orvosok közül ki kerüljön kórházába. Ez az út azonban nem járható. Az elhelyező bizottságok munkájának tapasztalatai is ezt példázzák. Legutóbb a főváros 30 üres állást hirdetett meg Budapesten az 1964-ben végzett fiatal orvosok számára, és erre 113-an pályáztak. Ugyanakkor nem egy megyei, vagy városi kórház által meghirdetett állásra egyetlen pályázó sem akadt. Az egészségügyi ellátás előrehaladását másként, mint bizonyos tervszerű orvoselosztással, nem lehet biztosítani. Ezt jelenleg az elosztó bizottságok végzik. A vezetés demokratizmusának emelője az állami szervek és a szakszervezeti szervek gyümölcsöző együttműködése. Szükségesnek és helyesnek tartja-e miniszter elvtárs, hogy a szakszervezet munkájáról szólva, nem kevés szó esik az egészségügyi ellátás — sokszor nagyon is közvetlen — állami feladatairól? — Szükséges, helyes, sőt, elkerülhetetlen. A szakszervezet, ha a maga módján és eszközeivel az egészségügyi ellátás állami feladataival foglalkozik, elősegíti annak fejlesztését, úgy tágabb értelemben klaszszikus érdekvédelmi tevékenységet fejt ki. A szakszervezet központi vezetősége sok példáját mutatta annak az elmúlt időszakban, sőt, legutóbb is, miképpen kell valóban aktuális kérdéseket megragadni, és azokkal foglalkozni. Az Egészségügyi Minisztérium is jól ismeri a középfokú képesítésű egészségügyi dolgozók képzésének, utánpótlásának, munkájának különböző problémáit. Jól látja annak következményeit, hogy a nővérképzés rendszere nem illeszkedik bele az általános és szakmunkásképzési rendszerünkbe. Mégis nagy segítséget jelent, hogy a szakszervezet központi vezetőségének legutóbbi ülése behatóan elemezte ezeket a kérdéseket, és figyelemre méltó javaslatokat tett az előrehaladás érdekében. De utalhatnék egyéb példákra is. Ahhoz, hogy az egészségügy számára biztosítandó anyagi lehetőségek — amelyek aránya a népgazdaság alakulásának függvénye, és nem lehet korlátlan, — valóban a legcélravezetőbben kerüljenek felhasználásra, az szükséges, hogy az egészségügyi dolgozók, orvosok, gyógyszerészek, nővérek, adminisztratív, vagy kisegítő munkakörben dolgozók munkahelyükön, intézményükben ellenőrizzék és segítsék ezeknek az összegeknek a legésszerűbb és leglelkiismeretesebb hasznosítását. Hihez a szervezeti formát és keretet a szakszervezet nyújtja. Hangsúlyozni szeretném azonban, sok még a tennivaló annak érdekében, hogy mind az egészségügyi ellátás, mind a szakszervezeti tagok érdekében is, szoros, érdemben, elvtársi együttműködés jellemezze az állami vezetők és a szakszervezetek kapcsolatát minden szinten.• Az egészségügyi ellátás minden eddigi eredményét az orvosok, gyógyszerészek, egészségügyi dolgozók túlnyomó többségének, gyakran valóban áldozatos helytállása segítette elő. Erre számítunk és szilárdan építünk az új esztendőben is, amikor nem kevés gonddal, nehézséggel kell még megküzdenünk. Távlati fejlesztési lehetőségeink biztosítékai azonban annak, hogy a nehézségeket elhárítjuk, és feladatainkat eredményesen megoldjuk majd. Szó Boldog új 'esztendőt Az Orvos Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének elnöksége ezúton kíván boldog, sikerekben gazdag új esztendőt a szakszervezet valamenynyi tagjának és tisztségviselőjének, a kórházakban, a rendelőintézetekben, a csecsemőotthonokban, a kutatóintézetekben, az egyetemeken, a szociális otthonokban dolgozó orvosoknak, nővéreknek, asszisztenseknek, műszakiaknak, tisztviselőknek, konyhai-mosodai munkásoknak. Jó egészséget, eredményes munkát kíván a gyógyszertárak dolgozóinak, a falvakban élő orvosoknak, védőnőknek, szülésznőknek, körzeti ápolónőknek, a magyar nép egészségvédelmét szolgáló 127 ezer egészségügyi dolgozónak. Az elmúlt esztendő is bebizonyította, hogy az egészségügyi dolgozók túlnyomó többsége világosan látja a reája háruló feladatok jelentőségét, és hazánk szocialista jelene és jövője érdekében vállalja, hogy sokszor hősi helytállással sikeresen megoldja azokat. Az elnökség szilárdan bízik abban, hogy a párt és a munkásosztály vezetésével, a dolgozó nép támogatásával munkánk 1965- ben is eredményes lesz, az egészségügyi dolgozók is hasznosan szolgálják a béke, a szocializmus, a társadalmi fejlődés nagy ügyét. Rettyűs Ferenc rajza ÚTNAK INDULÁS Gondolatok szakszervezetünk megalakulásának 20. évfordulóján AZ EMLÉKEZÉS tiszteletadás és kötelesség. Tiszteletadás azok iránt, akik a felszabadulást követő felejthetetlen hónapokban gyakran a lehetetlent is vállalták, éhes és éhező emberek előtt, akiknek álmaiban több is szerepelt, mint egy kiadós ebéd vagy vacsora, akik számára a béke, a felszabadulás a szebb, emberibb életnek a lehetősége szárnyakat, hallatlan akaraterőt adott. . Fényképek, dokumentumfilmek hűségesen szemléltetik, milyen volt a romokban hevert ország, de arról nem beszélnek, mi adott erőt a leromlott, legyengült emberek tízezreinek a még füstölgő romok eltakarításához, az élet meghódításához. Húsz esztendővel ezelőtt, 1945 januárjában alakult meg az orvos szakszervezet és az egészségügyi alkalmazottak szakszervezete. A szovjet hadsereg győzelmes harcai nyomán felszabadult városokban, még a központot megelőzően, több helyütt létrejöttek a szakszervezet helyi csoportjai. Szegeden 1944. október 22-én jött létre a Szegedi Orvostudományi Egyetem sebészeti klinikáján az orvosok és gyógyszerészek szakszervezete. Miskolcon, Békéscsabán, Pécsett, Nagykanizsán, Kaposvárott röviddel a felszabadulás után megalakultak az egészségügyi intézményekben az üzemi bizottságok. Debrecenben 1944 decemberében az egyetem gyógyszertári dolgozóinak javaslatára, megalakult a gyógyszertári és vegyipari dolgozók szakszervezete. És még folytak a harcok Buda felszabadulásáért, amikor a párt megbízásából Weil Emil elvtárs irányításával és vezetésével, a Bangha Béla utca egyik szürke épületében megalakult a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezetének és az Egészségügyi Alkalmazottak Szabad Szakszervezetének országos központja. MIND TÖBB ORVOS, egészségügyi dolgozó kereste fel a szakszervezet központját, hogy részt kérjen a feladatokból. Tennivaló pedig bőségesen volt. Megindítani az oltóanyagtermelést, megkezdeni a tömeges oltásokat, nem egyszerű intézkedést jelentett, hanem bátor, alkotó, fáradhatatlan munkát. Az éhezés, a járványveszély, az ijesztő méretekben fellépő tífusz, dizentéria, a betegek elkülönítése, ápolása, gyógyítása hősies erőfeszítést követelt az orvosoktól, egészségügyi dolgozóktól. A háború megritkította soraikat: az orvosok egyharmadát, a szülésznők egyötödét vesztette el a polgári lakosság. 1945. február elsejére a csecsemőhalálozás 36 százalékra növekedett. Az országban egyetlen ép mentőkocsi sem volt, az amúgy is kevés kórházi ágyak fele elpusztult a háborúban. Ilyen körülmények között a szakszervezetben tömörült orvosok, egészségügyi dolgozók nem azt vizsgálgatták és kutatták, hogy ki az illetékes ilyen vagy olyan intézkedésre, hanem mindenki tette azt, amit tennie kellett. Professzorok, védőnők, fiatal orvosok a Duna jegén át hordták a tejet a csecsemőknek a rögtönzött tejkonyhákba. A szakszervezet és a Közegészségügyi Tanács életre hívta a tömborvosi szolgálatot. A tömborvos irányított, szervezett, gyakran maga végezte el a házi fertőtlenítéseket. EGY EGÉSZ VÁROS takarította el a járványt okádó szeméthegyeket. A klinikák, kórházak romeltakarítása elsősorban az egészségügyi dolgozókra várt. Vállalták és elvégezték ezt a munkát is. Rendkívül szegényes volt a gyógyszerellátás. Ma már anekdotába illik, de akkor szomorú valóság, életkérdés volt: a szakszervezet felfedezett és elfoglalt egy gyógyszerraktárt, amit a fasiszták raboltak öszsze, de elszállításához már nem jutott idejük. Ez a készlet lett a fővárosi lakosság egészségügyi ellátásának egyik jelentős alapja. E nagy munkák közepette a szakszervezet következetesen harcolt azért, hogy meghatározzák az egészségügyi dolgozók és a fenntartó részlegek dolgozóinak munkaidejét, hogy számukra is biztosítsanak drágasági segélyt. Elérte, hogy a pénzügyminiszter utasításba adta: az egészségügyi intézmények csak a szakszervezet útján vehetnek fel alkalmazottakat. A szakszervezet javaslatot dolgozott ki az egészségügyi intézmények szénellátására, maradandó érdemeket szerzett azzal, hogy már a felszabadulást követő hetekben, hónapokban kidolgozta az orvosképzés és -továbbképzés reformját. Úgy tűnik, ezekben a napokban és hetekben a kommunista orvosok, egészségügyi dolgozók és velük együtt mindazok, akik a haladásért küzdöttek, 25 esztendő elteltével átvették a stafétabotot elődeiktől, akik a Tanácsköztársaság leverése miatt nem valósíthatták meg terveiket, a szocialista egészségügyet. A Bangha Béla utcai helyiség kiürült. De mindenki, aki azokban a hónapokban akárcsak egy órát is ott töltött — bárhol, bármilyen beosztásban is dolgozzék az országban —, nem feledheti a hősies időszak nagyszerű lobogását, az útnak indulás hitet és meggyőződést adó első perceit.