Egészségügyi Dolgozó, 1965 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1965-01-01 / 1. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! ORVOS EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETE LAPJA 1965. JANUÁR 1. IX. ÉVFOLYAM. 1. SZÁM.­ÁRA 10 FILLÉR Az egészségügy irányításáról Dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter nyilatkozata Röviddel ezelőtt, a Népszava karácsonyi számában cikk jelent meg az egészségügyi miniszter tollából. A cikkben az egészségügyi ellátás eredményeiről és jelen­legi helyzetéről volt szó. Az új esztendő alkalmából — kapcso­lódva az említett cikkben foglaltakhoz —, az előttünk álló feladatokról intéztünk néhány kérdést a miniszter elvtárshoz. — Tudomásunk sze­rint az Egészségügyi Mi­nisztérium egyik fő fel­adatának tekinti, hogy kidolgozza a magyar egészségügyi ellátás egészségpolitikai irány­elveit. Mi a lényege, cél­ja, tartalma ennek a munkának? — A szocialista egészségügy alapelvei, amelyek a kapitalis­ta egészségügy helyébe léptek, változatlanul érvényesek ma, és a jövőben is. Ilyen értelem­ben az egészségpolitikai irány­elvek valami gyökeresen újat nem hoznak. De a szocialista egészségügyi ellátás alapelvei­nek megvalósítása nem történ­het véglegesen megmerevedett, kialakult formákban. Az egész­ségügyi szervezés fejlődik, új tapasztalatokkal, kezdeménye­zésekkel gazdagodik, amelye­ket a gyakorlati élet, az orvos­tudomány előrehaladása nyújt és megkövetel. Időszakonként meg kell vizsgálni, sőt, össze­foglalóan fel is kell dolgozni, hogy mindez milyen új teen­dők elé állítja az egészségügyi szakszolgálatot. Néhány példá­val illusztrálom az elmondot­takat. — A körzeti orvosi munká­ban — mint ismeretes —­ mindinkább előtérbe kerül a felnőtt lakosság gondozása, az a törekvés, hogy a körzeti or­vos nyilvántartsa krónikus megbetegedésben szenvedő be­tegeit, rendszeresen ellenőriz­ze állapotukat, irányítsa keze­lésüket, életmódjukat. Ehhez azonban az elmúlt esztendők intézkedéseinek eredménye­ként, több feltételnek kellett megvalósulnia. Csökkenteni kellett az egy körzetre jutó lé­­lekszámot. (Ma már a főváros­ban 2150, a városokban 2500, a falvakban 3000 lakost ölel fel átlagosa­n egy körzet.) A körze­ti orvosokat orvosírák, a kör­zetek több mint 80 százaléká­ban körzeti ápolónő, és védőnő segíti munkájukban. Rendsze­res továbbképzés gazdagítja is­mereteiket, tudásukat. A kör­zeti orvosi képesítés és a bel­gyógyász szakképesítés lehető­ségeit megteremtő rendelkezés szakképzésüket segíti elő. Ter­mészetesen a körzeti orvosi munkának ez az új vonása sze­repelni fog az irányelvekben. Ez egyébként példa arra is, hogy az irányelveket csírájuk­ban gyakran az élet, a gyakor­lat formálja ki. A mi felada­tunk azután az, hogy megfo­galmazzuk őket, gondoskod­junk róla, hogy általánossá váljanak, és ehhez megteremt­sük a feltételeket.­­ Tekintetbe kell vennünk, hogy az alapellátás egyre in­kább szakosodik. Ma már a fővárosban 162, a vidéki váro­sokban 151 körzeti gyermek­szakorvos ellenőrzi, gondozza, gyógyítja elsősorban a legin­kább veszélyeztetett és ellátás­ra szoruló, 0—3 éves korú gyermekeket. A körzeti szü­lész-nőgyógyász szolgálat i gaz, még csak Budapesten —, 86 szakorvossal működik. Gon­dos mérlegelést kíván, hogyan határozhatják meg az irányel­vek az alapellátás további sza­kosodását, mennyire kiterjed­jen, és ehhez is milyen feltéte­leket kell biztosítani. Mindez további kérdéseket von maga után: hogyan lépjünk továbbá szakorvosi rendelőintézetek tervezésében, célszerűbb-e nagy, valamennyi szakmát ma­gába foglaló szakorvosi rende­lőintézetet építeni, vagy négy­et szakmát kiszolgáló, de a la­kosság számára könnyebben megközelíthető rendelőket. Tisztázásra vár, mi a helye­sebb, ha kevesebb, de nagy be­fogadóképességű kórházakat létesítünk, vagy a kis járási kórházak felelnek meg jobban a korszerű betegellátásnak. E néhány példa talán megmu­tatja, hogy milyen kérdésekre kell — egyebek között — majd választ adnunk az egészségpo­litika irányelveiben, mi lesz azok lényege, főbb tartalma. Céljukat röviden így foglalhat­nám össze: kíséreljünk meg azonos nyelven beszélni az egészségügyi ellátás fejleszté­sét jelentő alapvető kérdések­ben.­­ Az egészségügyi el­látás állami feladat, kór­házigazgatók, járási fő­orvosok, megyei főorvo­sok és főorvosok egysze­mélyben felelősek az in­tézmény vagy járás, me­gye, vagy kórház mun­kájáért. Mindez nem je­lenti azt, hogy nincs meg a feltétele a demok­ratikus vezetésnek. Ho­gyan vélekedik erről mi­niszter elvtárs? — Valóban, az egyszemélyi felelősséget, amely a jövőben még nagyobb jelentőséget kap, nem csökkenti, hanem éppen erősítheti a vezetés helyesen értelmezett demokratizmusa. Az egészségügyi miniszter mel­lett kollégium működik. Az Egészségügyi Tudományos Ta­nács ugyancsak a miniszter tanácsadó szerve. A minisz­térium főosztályai társadalmi szakbizottságokat szerveztek, és munkájukban azokra is támaszkodnak. Ez a szerve­zeti feltétele, adottsága — egyebek mellett —, hogy ma­gában a minisztériumiban is érvényesüljön a „több szem többet lát” elve. — Gyakran szóváteszik, hogy meg kellene változtatni a kine­vezések rendszerét. Szeretnék ezzel kapcsolatosan utalni ar­ra, hogy valamennyi orvosi ál­lást pályázat útján kell jelen­leg betölteni. A pályázók al­kalmasságának elbírálásában több kollektív testület is részt vesz: a szakfőorvosi kar, az Egészségügyi Tudományos Ta­nács albizottságai, maga a ta­nács plénuma. Megvan tehát a lehetősége annak, hogy a vé­leményezés valóban sokoldalú, tárgyilagos legyen. Mindezen szervek munkáját, mind a ki­nevező szervek döntését nagy­ban segítené azonban, ha a pá­lyázókról az eddiginél körülte­kintőbb, sokoldalúbb, valóban meglevő tulajdonságaikat, ké­pességeiket és magatartásukat tükröző véleményt készítené­nek munkahelyükön, illetve a munkahely arra illetékes szer­vei.­­ Az újonnan végzett orvo­sok ugyancsak pályázat útján kerülnek állásba. Van, aki szó­­váteszi helyesebb lenne, ha a kórházigazgató nevezhetné ki, illetve választhatná ki, hogy az egyetemről kikerülő orvosok közül ki kerüljön kórházába. Ez az út azonban nem járható. Az elhelyező bizottságok munká­jának tapasztalatai is ezt pél­dázzák. Legutóbb a főváros 30 üres állást hirdetett meg Bu­dapesten az 1964-ben végzett fiatal orvosok számára, és erre 113-an pályáztak. Ugyanakkor nem egy megyei, vagy városi kórház által meghirdetett ál­lásra egyetlen pályázó sem akadt. Az egészségügyi ellátás előrehaladását másként, mint bizonyos tervszerű orvosel­osztással, nem lehet biztosíta­ni. Ezt jelenleg az elosztó bi­zottságok végzik.­­ A vezetés demokra­tizmusának emelője az állami szervek és a szak­­szervezeti szervek gyü­mölcsöző együttműködé­se. Szükségesnek és he­lyesnek tartja-e minisz­ter elvtárs, hogy a szak­­szervezet munkájáról szólva, nem kevés szó esik az egészségügyi el­látás — sokszor nagyon is közvetlen — állami feladatairól? — Szükséges, helyes, sőt, el­kerülhetetlen. A szakszervezet, ha a maga módján és eszközei­vel az egészségügyi ellátás ál­lami feladataival foglalkozik, elősegíti annak fejlesztését, úgy tágabb értelemben klasz­­szikus érdekvédelmi tevékeny­séget fejt ki. A szakszervezet központi vezetősége sok példá­ját mutatta annak az elmúlt időszakban, sőt, legutóbb is, miképpen kell valóban aktuá­lis kérdéseket megragadni, és azokkal foglalkozni. Az Egész­ségügyi Minisztérium is jól is­meri a középfokú képesítésű egészségügyi dolgozók képzésé­nek, utánpótlásának, munkájá­nak különböző problémáit. Jól látja annak következményeit, hogy a nővérképzés rendszere nem illeszkedik bele az általá­nos és szakmunkásképzési rendszerünkbe. Mégis nagy se­gítséget jelent, hogy a szak­szervezet központi vezetőségé­nek legutóbbi ülése behatóan elemezte ezeket a kérdéseket, és figyelemre méltó javaslato­kat tett az előrehaladás érde­kében. De utalhatnék egyéb példákra is. Ahhoz, hogy az egészségügy számára biztosí­tandó anyagi lehetőségek — amelyek aránya a népgazdaság alakulásának függvénye, és nem lehet korlátlan, — való­ban a legcélravezetőbben ke­rüljenek felhasználásra, az szükséges, hogy az egészség­ügyi dolgozók, orvosok, gyógy­szerészek, nővérek, adminiszt­ratív, vagy kisegítő munkakör­ben dolgozók munkahelyükön, intézményükben ellenőrizzék és segítsék ezeknek az össze­geknek a legésszerűbb és leg­lelkiismeretesebb hasznosítá­sát. H­ihez a szervezeti formát és keretet a szakszervezet nyújtja. Hangsúlyozni szeretném azonban, sok még a ten­nivaló annak érdekében, hogy mind az egészségügyi ellátás, mind a szakszervezeti tagok ér­dekében is, szoros, érdemben­, elvtársi együttműködés jelle­mezze az állami vezetők és a szakszervezetek kapcsolatát minden szinten.­­• Az egészségügyi ellátás minden eddigi eredményét az orvosok, gyógyszerészek, egész­ségügyi dolgozók túlnyomó többségének, gyakran valóban áldozatos helytállása segítette elő. Erre számítunk és szilár­dan építünk az új esztendőben is, amikor nem kevés gonddal, nehézséggel kell még megküz­­denünk. Távlati fejlesztési le­hetőségeink biztosítékai azon­ban annak, hogy a nehézsége­ket elhárítjuk, és feladatainkat eredményesen megoldjuk majd. Szó Boldog új 'esztendőt Az Orvos Egészségügyi Dol­gozók Szakszervezetének el­nöksége ezúton kíván boldog, sikerekben gazdag új eszten­dőt a szakszervezet valameny­­nyi tagjának és tisztségviselő­jének, a kórházakban, a ren­delőintézetekben, a csecsemő­­otthonokban, a kutatóintéze­tekben, az egyetemeken, a szo­ciális otthonokban dolgozó or­vosoknak, nővéreknek, asszisz­tenseknek, műszakiaknak, tisztviselőknek, konyhai-moso­dai munkásoknak. Jó egészsé­get, eredményes munkát kíván a gyógyszertárak dolgozóinak, a falvakban élő orvosoknak, védőnőknek, szülésznőknek, körzeti ápolónőknek, a magyar nép egészségvédelmét szolgáló 127 ezer egészségügyi dolgozó­nak. Az elmúlt esztendő is bebi­zonyította, hogy az egészség­­ügyi dolgozók túlnyomó több­sége világosan látja a reája há­ruló feladatok jelentőségét, és hazánk szocialista jelene és jö­vője érdekében vállalja, hogy sokszor hősi helytállással sike­resen megoldja azokat. Az el­nökség szilárdan bízik abban, hogy a párt és a munkásosz­tály vezetésével, a dolgozó nép támogatásával munkánk 1965- ben is eredményes lesz, az egészségügyi dolgozók is hasz­nosan szolgálják a béke, a szo­cializmus, a társadalmi fejlő­dés nagy ügyét. Rettyűs Ferenc rajza ÚTNAK INDULÁS Gondolatok szakszervezetünk megalakulásának 20. évfordulóján AZ EMLÉKEZÉS tisztelet­adás és kötelesség. Tisztelet­­adás azok iránt, akik a felsza­badulást követő felejthetetlen hónapokban gyakran a lehe­tetlent is vállalták, éhes és éhező emberek előtt, akiknek álmaiban több is szerepelt, mint egy kiadós ebéd vagy va­csora, akik számára a béke, a felszabadulás a szebb, embe­ribb életnek a lehetősége szár­nyakat, hallatlan akaraterőt adott. . Fényképek, dokumen­tumfilmek hűségesen szemlél­tetik, milyen volt a romokban hevert ország, de arról nem beszélnek, mi adott erőt a le­romlott, legyengült emberek tízezreinek a még füstölgő ro­mok eltakarításához, az élet meghódításához. Húsz esztendővel ezelőtt, 1945 januárjában alakult meg az orvos szakszervezet és az egészségügyi alkalmazottak szakszervezete. A szovjet had­sereg győzelmes harcai nyo­mán felszabadult városokban, még a központot megelőzően, több helyütt létrejöttek a szak­­szervezet helyi csoportjai. Szegeden 1944. október 22-én jött létre a Szegedi Orvostu­dományi Egyetem sebészeti kli­nikáján az orvosok és gyógy­szerészek szakszervezete. Mis­kolcon, Békéscsabán, Pécsett, Nagykanizsán, Kaposvárott rö­viddel a felszabadulás után megalakultak az egészségügyi intézményekben az üzemi bi­zottságok. Debrecenben 1944 decemberében az egyetem gyógyszertári dolgozóinak ja­vaslatára, megalakult a gyógy­szertári és vegyipari dolgozók szakszervezete. És még foly­tak a harcok Buda felszabadu­lásáért, amikor a párt megbí­zásából Weil Emil elvtárs irá­nyításával és vezetésével, a Bangha Béla utca egyik szür­ke épületében megalakult a Magyar Orvosok Szabad Szak­­szervezetének és az Egészség­­ügyi Alkalmazottak Szabad Szakszervezetének országos központja. MIND TÖBB ORVOS, egész­ségügyi dolgozó kereste fel a szakszervezet központját, hogy részt kérjen a feladatokból. Tennivaló pedig bőségesen volt. Megindítani az oltó­anyagtermelést, megkezdeni a tömeges oltásokat, nem egy­szerű intézkedést jelentett, ha­nem bátor, alkotó, fáradhatat­lan munkát. Az éhezés, a jár­ványveszély, az ijesztő mére­tekben fellépő tífusz, dizenté­ria, a betegek elkülönítése, ápolása, gyógyítása hősies erő­feszítést követelt az orvosok­tól, egészségügyi dolgozóktól. A háború megritkította sorai­kat: az orvosok egyharmadát, a szülésznők egyötödét vesz­tette el a polgári lakosság. 1945. február elsejére a cse­csemőhalálozás 36 százalékra növekedett. Az országban egyetlen ép mentőkocsi sem volt, az amúgy is kevés kórhá­zi ágyak fele elpusztult a há­borúban. Ilyen körülmények között a szakszervezetben tö­mörült orvosok, egészségügyi dolgozók nem azt vizsgálgat­­ták és kutatták, hogy ki az il­letékes ilyen vagy olyan intéz­kedésre, hanem mindenki tet­te azt, amit tennie kellett. Pro­fesszorok, védőnők, fiatal or­vosok a Duna jegén át hord­ták a tejet a csecsemőknek a rögtönzött tejkonyhákba. A szakszervezet és a Közegész­ségügyi Tanács életre hívta a tömborvosi szolgálatot. A tömborvos irányított, szerve­zett, gyakran maga végezte el a házi fertőtlenítéseket. EGY EGÉSZ VÁROS taka­rította el a járványt okádó szeméthegyeket. A klinikák, kórházak romeltakarítása el­sősorban az egészségügyi dol­gozókra várt. Vállalták és el­végezték ezt a munkát is. Rendkívül szegényes volt a gyógyszerellátás. Ma már anekdotába illik, de akkor szo­morú valóság, életkérdés volt: a szakszervezet felfedezett és elfoglalt egy gyógyszerraktárt, amit a fasiszták raboltak ösz­­sze, de elszállításához már nem jutott idejük. Ez a kész­let lett a fővárosi lakosság egészségügyi ellátásának egyik jelentős alapja. E nagy munkák közepette a szakszervezet következetesen harcolt azért, hogy meghatá­rozzák az egészségügyi dolgo­zók és a fenntartó részlegek dolgozóinak munkaidejét, hogy számukra is biztosítsanak drá­gasági segélyt. Elérte, hogy a pénzügyminiszter utasításba adta: az egészségügyi intézmé­nyek csak a szakszervezet út­ján vehetnek fel alkalmazotta­kat. A szakszervezet javaslatot dolgozott ki az egészségügyi intézmények szénellátására, maradandó érdemeket szer­zett azzal, hogy már a felsza­badulást követő hetekben, hó­napokban kidolgozta az or­vosképzés és -továbbképzés re­formját. Úgy tűnik, ezekben a napokban és hetekben a kom­munista orvosok, egészségügyi dolgozók és velük együtt mindazok, akik a haladásért küzdöttek, 25 esztendő eltelté­vel átvették a stafétabotot elő­deiktől, akik a Tanácsköztár­saság leverése miatt nem va­lósíthatták meg terveiket, a szocialista egészségügyet. A Bangha Béla utcai helyi­ség kiürült. De mindenki, aki azokban a hónapokban akár­csak egy órát is ott töltött — bárhol, bármilyen beosztásban is dolgozzék az országban —, nem feledheti a hősies időszak nagyszerű lobogását, az útnak indulás hitet és meggyőződést adó első perceit.

Next