Egészségügyi Dolgozó, 1966 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
4 EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ A művészet kárpótol a betegség és a halál igazságtalan aratásáért Gondolatok Magyar Imre professzor előadásából Művészi tevékenység-e a gyógyító munka, művészi szintre emelhető-e? Ezzel a kérdéssel kezdte Magyar Imre professzor a művészet- és orvostudomány kapcsolatáról szóló előadását, amelyet a Budapesti Orvostudományi Egyetem KISZ-fiataljainak tartott. A görög mitológiában Apollon, a „Múzsák atyja" ugyanakkor „farkasölő” és „egérölő”, tehát a művészet istene egyben a halál istene, de gyógyító istenség is, akinek egy intésére megszűnnek a betegségek. Fia, Aszklepiosz a halandók gyógyítója. Platón leírja, hogy Szokrátész utolsó óráiban így szólt: „Ne feledkezzünk meg az Aszklepiosznak áldozandó kakasról.” A kakasáldozatot gyógyuláskor mutatták be Aszklepiosznak, és Szokrátész gyógyulásnak tekintette a halált. A művészet és a gyógyítás összefonódását továbbvezethetjük, de rá kell világítani a köztük levő ellentétekre is. A jó festő végigtanulmányozza hosszú évszázadok kiemelkedő festészeti alkotásait, a ma orvosa azonban nem olvashatja eredetiben Hippokratész, Galénus, vagy Semmelweis műveit. Lényeges különbség az is, hogy a művész személyesen nincs kapcsolatban alkotásának hősével, viszont az orvos betegével sajátos viszonyt alakít ki: a szenvedő és a gyógyító, a veszedelemben levő és a megmentő kapcsolatát. Az orvosi „műalkotás” mindig csak egyetlen beteg számára készül. Az orvosokat vonzza, foglalkoztatja, érdekli a művészet. Számos példa van erre: Csehov, Schweitzer, Maugham, Duhamel, a magyar Hugó Károly, Toldy Ferenc, Németh László, Illés Endre. A nagy orvos-művészek közül sokan teljesen szakítottak az orvostudománnyal, ahogyan ezt Schiller, Berlioz, vagy Maugham tette. Mások — mint például Rabelais, a francia próza nagymestere, vagy Duhamel, a csodálatos Salavin ciklus írója — sokáig orvosként működtek. Ma azonban azt látjuk, hogy az orvosoknak nincs idejük aktívan foglalkozni valamely művészeti ággal. Életvezetésünk inkább úgy helyes, ha az ember kiválaszt egy foglalkozást, amelyért él, és amiből él. Mégis mi hajtja az orvost szinte szükségszerűen a művészetek felé? Az orvos nehéz, felelősségteljes munkát végez és a művészet kárpótol a betegség és a halál igazságtalan aratásáért. Az orvos a szenvedések és az élet sötétségéből menekülve, mint egy tiszta fürdőben úgy fürdik a művészetben. Sok agyműtét végignézése vagy végzése után sem nyerhetünk olyan tiszta képet a beteg szubjektív érzéseiről és a betegség lefolyásáról, mint Karinthy Utazás a koponyám körül elolvasásakor. A tuberkulózis kitűnő ábrázolása Thomas Mann: Varázshegye, a torz alkat pszichéjének remek elemzése a Friedmann úr, a törpe című novellája. Illés Endre A profeszszor című írásában medikus korára tekint vissza, s felidézi Korányi szép és maradandó tanítását: olyan megfigyelőképességre kell törekedni, mint ahogyan Tolsztoj pontosan leírta a francia foglyokon mutatkozó avitaminózis és fehérjehiány kórképét. Simone de Beauvoir a rákról ír kitűnően, a Könnyű halál című írásában, a freudi vágyálom és szorongásos álom leírását pedig megelőzte hű képével Arany János: Álom-való című verse. A festészetben is gyakran jelenik meg a betegség és az orvosi munka ábrázolása. Példaként megemlítem Holbein: Haláltáncát, Rembrandt, Tulpius doktor anatómiáját. Dürer már 1496-ban ábrázolta a syphilist, Rubens a leprát, Breughel a vakokat. Velazquez az idióta arckifejezését örökítette meg. Az akadémikus stílus fiatal aszténiás nőbetegeket ábrázol, akiknek pulzusát rendszerint „tudós” orvos tapintja. Végül Daumier, aki a beteg típusok ábrázolásánál a klasszikus karikatúra formáját választotta. A commedia dell’ arte-tól Donizettin és Rossinin át a modern „Woozreckig” — Alban Berg operája — a színpadon is megjelenik az orvos személye. A hangok, színek és gondolatok élménye által az orvos szilárdabban lehet optimista, a művészetek segítik az orvost az ember igazi megértéséhez, ahhoz, hogy a gyógyítás mesterségében örömet találjon és azt művészi fokon végezze. Ernst Barlach művészete és emlékezete Csaknem száz évvel ezelőtt, 1870. január 2-án született a XX. század Németor szágának egyik legnagyobb és legsokoldalúbb művésze: Ernst Barlach. Kiváló festő, gra fikus, regény- és drámaíró volt, a kultúrtörténet mégis a szobrászatot tartja leginkább számon. Szobrásznak is sokoldalú: agyag, fa, kő vagy fém — minden anyag alkalmas volt művészi gondolatainak kifejezésére és minden anyag híven szolgálta a művész formateremtő tehetségét. Szülővárosából, a mecklenburgi Güstrowból Hamburgiba kerül a felső ipariskolába, itt villan fel benne először a festészet, a szobrászat vágya. Tanítói nem tartják tehetségesnek. 21 éves korában, Dresdenben már jobb kezekbe kerül. Életének további állomásai: 1895 — Párizs, de már a következő évben visszatér Németországba, Friedrichrodaban regényt ír. Ezután ismét Hamburg, majd Berlin következik. 1904-ben rövid ideig tanít egy keramikus-szakiskolában, innen visszatér Berlinbe. Csaknem 20 évig hányódott városok és művészeti ágazatok között, önéletrajzában azt írja: a fordulópontot 1906-ban tett oroszországi utazása jelentette. Ekkor alakult ki művészi egyénisége, amely plasztikusan és nemcsak plasztikusan, hanem a költő és a rajzoló módján is megnyilatkozott. Ettől kezdve vallja önmagát művésznek, ettől kezdve hivatásának is a művészetet tekinti. 1910-ben visszatér Gustrowhba, amelyet most már csak időnként és rövid időre hagy el. Termékeny életének alkotásai most már szülőföldjének, ennek a sok középkori hagyománnyal terhes, sok tekintetben elmaradott gondolkodású kisvárosnak a talajából fakadnak. A weimari Németország jelentős művészévé emelkedik. Drámáit előadják, regényeit díjakkal tüntetik ki, grafikáit mindenütt ismerik. Szobrai, emlékművei a német városokat, tereket és templomokat díszítik. A kifejezésmódjában olykor misztikus elemeikkel dolgozó, de gondolkodásmódjában és magatartásában haladó és demokratikus művész már Hitler hatalomrajutása előtt szembe kerül a náci fasizmus ideológiájával A fasiszták jól érezték: a középkori kifejezésmód — amelyet plasztikájában gyakran használt —, mély humánumot fejez ki. A művész minden művében az elnyomás ellen tett hitet. Megkezdődött a „boszorkányüldözés”, Barlach „elfajult” művészetét tükröző könyveit elégetik, szobrait eltávolítják a terekről, de még a templomokból is, emlékműveit lebontják. A művészt pedig házifogságba kényszerítik, amelyből csak halála előtt távozik, a rostocki klinikán hal meg 1938. október 24-én. A háború után nyomban felelevenítették Barlach emlékét és művészetét, amely ma a kettéosztott Németország antifasiszta művészi hagyományaként nagy szerepet játszik a demokratikus érzelmű németség egyesítésében. Sz. Sándor a szélben (1931) Olvasó papnövendék (1930) . A VÖRÖS SEGÉLY beküldte nekem a „Jean Christophe”-ot, Romain Rolland könyvét Mindig csak anyám sorait vártam. Egyetlen lapján sem volt dorgálás vagy szemrehányás. Korholt amíg baj nem ért de ha már bekövetkezett, lelkével melengetett, hogy kiálljam. Egy nap idegen orosházi lapot kaptam.Az első és második osztály gyermekei írták: , „Kedves jó Tanító Bácsi! Tessék már hazajönni, ne tessék már annyit odamaradni. Várja az I—II. osztály.” Ezután aláírások, kedves nevek... Mayer Kati apja, s a kis Kádár Zsuzsi családja gyűjtötte az aláírásokat a Kiskatona utcán. Folyamodványt írtak az igazságügyminiszter-khez is, amelyben az állt, hogy Sarkadi Jánost alulírottak nemcsak jó embernek tartják, hanem szükséges tanítónak is, s ezért tisztelettel kérik mielőbbi hazaengedését. De a kérvényre nem feleltek, a tárgyalás húzódott, és a karácsony előtti napok is a Pestvidékin találtak. Micsoda karácsonya lesz szegény édesanyámnak? 1932 telén nagy volt a havazás, kocsik, motorok, vonatok akadtak el a hófúvástól. A Tavaszi Lapos mélyen befagyott, a városszéli gyerekek vígan hancúroztak rajta. Lármájuk behatolt anyám kis szobájába is, pedig dumát tett ki az ablakba, hogy ne hallja. Nagyon eszébe jutott egy verekedő, bajkeverő gyerek, akit úgy szeretett, egyetlen reménye, egyetlen öröme. Ő már egy hete megkapta a karácsonyi ajándékot az egyházmegyei elnökségtől. Tele paragrafusokkal és egyetlen kemény mondattal: „Fontos egyházi érdek, hogy ne taníthasson olyan egyén, aki az egyház hitvallásával ellenkező tant hirdet, avagy annak terjesztését elősegíti.” Homályosan érezte az egyszer tőlem hallott igazságot: „Jézus Krisztus is a szegények megváltását akarta” — de ezt most elöntötte a tömérdek kétely és a hazaköltözés feletti bánat. Amikor a tanítói lakásból kitették, és rozzant bútoraival a nagy szekér ismét megállt az apai ház, a téglajárda előtt, nagyanyám ott várta őt a kiskapuban. Segített a rakodásnál, nem szólt, nem ostorozta a lányát, de anyám mégiscsak azt olvasta ki rövidlátó, fátyolos, erős szeméből: „Ugye, megmondtam, ha úr lesz belőle, magadra maradsz...” A MAGÁNY, az egyedüllét mindig átok, de sokszorosan az karácsony estéjén. Karácsony előtt egy nappal így szólt nagyanyám: — Ne fáradj, lányom, ne főzz, inkább segíts nekem, azt a kis farokkocsonyát csak te tudod olyan ízesre csinálni. Azután nem jó magadra maradni, ha már a Jani fiadnak elment az esze... Ezek a szavak éles késként járták át a szívét. Nem tudott volna lenyelni egy falatot sem a disznókocsonyából. Krumplit süt majd, megzsírozza, megsózza... Az illik ilyen kétszeres özvegynek, kétszeres árvának. Kora délelőtt kiment a kertbe, lapáttal hányta el a havat az ajtó elől, utat tört egész a kertkapuig. Hát alig ért a kiskapuhoz, csengő hang köszöntött rá. Mayer Kati jött az apjával. Betessékelte őket. Széket törölt a vendégek alá. Kati szégyenkezve vett ki valamit a kosárból. — Anyám küldte a néninek, egyes kötés tészta. 11 Csak az a kár, hogy a tanító bácsi nem ehet belőle... Azután elmentek. Még ebéd előtt kopogtak az ajtón. Két idegen férfi állt a küszöbön, az egyik öreg volt, ősz és törődött, a másik meg nagyon is fiatal. — Sarkadi Jánosnét keressük ... — Tessék csak beljebb... én vagyok. Az egyik munkáskülsejű ember — a fiatal — tarisznyájában motozott, s egy kis zsákot tett az asztalra, míg a másik, az öreg megfontoltan beszélt: — Tessék csak eltenni, egy kis réteslisztet hoztunk, tíz kiló az egész. — Tíz kiló! — szabadkozott anyám. — De miért hozták, és kicsodák maguk? Most meg a fiatal felelt: — Tessék csak eltenni, jó szívvel hoztuk, mi a kedves fia barátai vagyunk..! — Barátai? — gyanakodott anyám. — De hisz én magukat sohasem láttam. Mikor találkoztak utoljára a fiammal? Az öreg vette át a szót: — Nem találkoztunk mi még vele. És mégis a barátai, jó barátai vagyunk. Büszke lehet a fiára! Ezt üzenik a többiek, ugyanis minket a malomi munkások küldtek... MIKOR SÖTÉTEDETT, ismét kopogtak, pedig akkor már nagy volt a hó és a hideg. Magas, testes úriember volt a látogató. Levette havas keménykalapját, lerázta, azután sokáig a kezében tartotta anyám hideg kezét. — Nem ismer meg, néni, Weil doktor vagyok, a városi kórházból. Aggódik magáért a fia. Azt üzente nekem, hogy rosszalkodik néha a szíve... Nézzem meg. Hát most megnézem ... — azzal bőrtáskájából már szedte elő a sztetoszkópot, a vérnyomásmérőt. Anyám szabadkozott: — Doktor úr, kedves, az igaz, hogy kapkodva szedem a levegőt, de a fiam távol van, nem áll módomban ... Dr. Weil félbeszakította anyámat: — Nem akarok én pénzt magától. Én a fia miatt jöttem, jó barátja vagyok a kedves fiának. — Mikor találkozott doktor úr a fiammal? — Egyszer hallottam őt a Negyvennyolcas Kör vitáján. . Bátor beszéd volt... — Talán, ha visszajön, többször is találkoznak majd. Weil doktor megvizsgálta az anyámat, gyógyszert is adott neki, és a zsebéből egy borítékot tett az asztalra, ötven pengő volt benne. — Tegye el, és vigyázzon magára! Ne köszönjön semmit. A fia küldi. De erre már kitört az anyám: — De doktor úr... Reggel óta jönnek a fiam barátai, aztán kiderül, hogy egy se látta, vagy ha látta is, még sosem beszélt vele. Hát micsoda barátok maguk? .Weil doktor megtörölte párás szemüvegét, és anyám csak akkor látta, hogy milyen szelíd szeme van az orvosnak. — Úgy van, ahogy mondja, Sarkadi néni. Valóban furcsa, és mégis igaz, mi nem ismerjük a maga fiát, és mégis szeretjük. Nagy az ő családja, nagy és összetartó... Bezárhatták a fiát, és ő mégis szabad. Nem tudott eljönni magához, és mégis itt van. Nem csoda ez, néni, nem, nem az. De mennem kell. Szebb karácsonyt kívánok maguknak... BARABÁS TIBOR 3 Karácsonyi történet 1966. JANUÁR 1.