Egészségügyi Dolgozó, 1966 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

4 EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ A művészet kárpótol a betegség és a halál igazságtalan aratásáért Gondolatok Magyar Imre professzor előadásából M­űvészi tevékenység-e a gyógyító munka, művészi szintre emelhe­tő-e? Ezzel a kérdéssel kezdte Ma­gyar Imre professzor a művészet- és orvos­­tudomány kapcsolatáról szóló előadását, ame­lyet a Budapesti Orvostudományi Egyetem KISZ-fiataljainak tartott. A görög mitológiában Apollon, a „Mú­zsák atyja" ugyanakkor „farkasölő” és „egér­ölő”, tehát a művészet istene egyben a halál istene, de gyógyító istenség is, akinek egy intésére megszűnnek a betegségek. Fia, Aszklepiosz a halandók gyógyítója. Platón le­írja, hogy Szokrátész utolsó óráiban így szólt: „Ne feledkezzünk meg az Aszklepiosznak ál­dozandó kakasról.” A kakasáldozatot gyógyu­láskor mutatták be Aszklepiosznak, és Szok­­rátész gyógyulásnak tekintette a halált. A művészet és a gyógyítás összefonódá­sát továbbvezethetjük, de rá kell világítani a köztük levő ellentétekre is. A jó festő vé­gigtanulmányozza hosszú évszázadok kiemel­kedő festészeti alkotásait, a ma orvosa azon­ban nem olvashatja eredetiben Hippokratész, Galénus, vagy Semmelweis műveit. Lényeges különbség az is, hogy a művész személyesen nincs kapcsolatban alkotásának hősével, vi­szont az orvos betegével sajátos viszonyt ala­kít ki: a szenvedő és a gyógyító, a veszede­lemben levő és a megmentő kapcsolatát. Az orvosi „műalkotás” mindig csak egyetlen beteg számára készül.­­ Az orvosokat vonzza, foglalkoztatja, ér­dekli a művészet. Számos példa van erre: Csehov, Schweitzer, Maugham, Duhamel, a magyar Hugó Károly, Toldy Ferenc, Németh László, Illés Endre. A nagy orvos-művészek közül sokan teljesen szakítottak az orvostudo­mánnyal, ahogyan ezt Schiller, Berlioz, vagy Maugham tette. Mások — mint például Ra­belais, a francia próza nagymestere, vagy Duhamel, a csodálatos Salavin ciklus írója — sokáig orvosként működtek. Ma azonban azt látjuk, hogy az orvosoknak nincs idejük aktí­van foglalkozni valamely művészeti ággal. Életvezetésünk inkább úgy helyes, ha az em­ber kiválaszt egy foglalkozást, amelyért él, és amiből él. Mégis mi hajtja az orvost szinte szük­ségszerűen a művészetek felé? Az orvos ne­héz, felelősségteljes munkát végez és a mű­vészet kárpótol a betegség és a halál igaz­ságtalan aratásáért. Az orvos a szenvedések és az élet sötétségéből menekülve, mint egy tiszta fürdőben úgy fürdik a művészetben. S­ok agyműtét végignézése vagy vég­zése után sem nyerhetünk olyan tiszta képet a beteg szubjektív ér­zéseiről és a betegség lefolyásáról, mint Ka­rinthy Utazás a koponyám körül elolvasása­kor. A tuberkulózis kitűnő ábrázolása Tho­mas Mann: Varázshegy­e, a torz alkat pszi­chéjének remek elemzése a Friedmann úr, a törpe című novellája. Illés Endre A profesz­­szor című írásában medikus korára tekint vissza, s felidézi Korányi szép és maradandó tanítását: olyan megfigyelőképességre kell tö­rekedni, mint ahogyan Tolsztoj pontosan le­írta a francia foglyokon mutatkozó avitami­­nózis és fehérjehiány kórképét. Simone de Beauvoir a rákról ír kitűnően, a Könnyű ha­lál című írásában, a freudi vágyálom és szo­rongásos álom leírását pedig megelőzte hű képével Arany János: Álom-való című verse. A festészetben is gyakran jelenik meg a betegség és az orvosi munka ábrázolása. Pél­daként megemlítem Holbein: Haláltáncát, Rembrandt, Tulpius doktor anatómiáját. Dürer már 1496-ban ábrázolta a syphilist, Rubens a leprát, Breughel a vakokat. Velaz­quez az idióta arckifejezését örökítette meg. Az akadémikus stílus fiatal aszténiás nőbete­geket ábrázol, akiknek pulzusát rendszerint „tudós” orvos tapintja. Végül Daumier, aki a beteg típusok ábrázolásánál a klasszikus karikatúra formáját választotta. A commedia dell’ arte-tól Donizettin és Rossinin át a modern „Woozreckig” — Alban Berg operája — a színpadon is megjelenik az orvos személye. A hangok, színek és gondo­latok élménye által az orvos szilárdabban lehet optimista, a művészetek segítik az or­vost az ember igazi megértéséhez, ahhoz, hogy­ a gyógyítás mesterségében örömet talál­jon és azt művészi fokon végezze. Ernst Barlach művészete és emlékezete Csaknem száz évvel ez­előtt, 1870. január 2-án szüle­tett a XX. század Németor­­ szágának egyik legnagyobb és legso­koldalúbb művésze: Ernst Barlach. Kiváló festő, gra­­ fikus, regény- és drámaíró volt, a kultúrtörténet mégis a szobrászatot tartja leginkább számon. Szobrásznak is sok­oldalú: agyag, fa, kő vagy fém — minden anyag alkal­mas volt művészi gondolatai­nak kifejezésére és minden anyag híven szolgálta a mű­vész formateremtő tehetségét. Szülővárosából, a mecklen­­burgi Güstrowból Hamburgiba kerül a felső ipariskolába, itt villan fel benne először a fes­tészet, a szobrászat vágya. Ta­nítói nem tartják tehetséges­nek. 21 éves korában, Dres­­denben már jobb kezekbe ke­rül. Életének további állomá­sai: 1895 — Párizs, de már a következő évben visszatér Né­metországba, Friedrichroda­­ban regényt ír. Ezután ismét Hamburg, majd Berlin követ­kezik. 1904-ben rövid ideig ta­nít egy keramikus-szakiskolá­ban, innen visszatér Berlinbe. Csaknem 20 évig hányódott városok és művészeti ágaza­tok között, önéletrajzában azt írja: a fordulópontot 1906-ban tett oroszországi utazása jelentette. Ekkor alakult ki művészi egyénisége, amely plasztiku­san és nemcsak plasztikusan, hanem a költő és a rajzoló módján is megnyilatkozott. Ettől kezdve vallja önmagát művésznek, ettől kezdve hiva­tásának is a művészetet te­kinti. 1910-ben visszatér Gust­­rowhba, amelyet most már csak időnként és rövid időre hagy­­ el. Termékeny életének alko­­­­tásai most már szülőföldjéne­k,­­ ennek a sok középkori hagyo­mánnyal terhes, sok tekintet­ben elmaradott gondolkodású kisvárosnak a talajából fakad­nak. A weimari Németország je­lentős művészévé emelkedik. Drámáit előadják, regényeit díjakkal tüntetik ki, grafikáit mindenütt ismerik. Szobrai, emlékművei a német városo­kat, tereket és templomokat díszítik. A kifejezésmódjában olykor misztikus elemeikkel dolgozó, de gondolkodásmódjában és magatartásában haladó és de­mokratikus művész már Hit­ler hatalomrajutása előtt szembe kerül a náci fasizmus ideológiájával A fasiszták jól érezték: a középkori kifejezés­­mód — amelyet plasztikájá­ban gyakran használt —, mély humánumot fejez ki. A mű­vész minden művében az el­nyomás ellen tett hitet. Meg­kezdődött a „boszorkányüldö­zés”, Barlach „elfajult” művé­szetét tükröző könyveit elége­tik, szobrait eltávolítják a te­rekről, de még a templomok­ból is, emlékműveit lebontják. A művészt pedig házifogságba kényszerítik, amelyből csak halála előtt távozik, a rostocki klinikán hal meg 1938. ok­tóber 24-én. A háború­ után nyomban felelevenítették Barlach emlé­­két és művészetét, amely ma a kettéosztott Németország anti­fasiszta művészi hagyománya­ként nagy szerepet játszik a demokratikus érzelmű német­ség egyesítésében. Sz. Sándor a szélben (1931) Olvasó papnövendék (1930) . A VÖRÖS SEGÉLY be­küldte nekem a „Jean Chris­­tophe”-ot, Romain Rolland könyvét Mindig csak anyám sorait vártam. Egyetlen lap­ján sem volt dorgálás vagy szemrehányás. Korholt amíg baj nem ért de ha már bekö­vetkezett, lelkével melenge­tett, hogy kiálljam. Egy nap idegen orosházi lapot kaptam.­­Az első és második osztály gyermekei írták: , „Kedves jó Tanító Bácsi! Tessék már hazajönni, ne tes­sék már annyit odamaradni. Várja az I—II. osztály.” Ezután aláírások, kedves nevek... Mayer Kati apja, s a kis Kádár Zsuzsi családja gyűjtötte az aláírásokat a Kis­­katona utcán. Folyamodványt írtak az igazságügyminiszter-­khez is, amelyben az állt, hogy Sarkadi Jánost alulírottak nemcsak jó embernek tartják, hanem szükséges tanítónak is, s ezért tisztelettel kérik mi­előbbi hazaengedését. De a kérvényre nem feleltek, a tárgyalás húzódott, és a kará­csony előtti napok is a Pestvi­­dékin találtak. Micsoda kará­csonya lesz szegény édes­anyámnak? 1932 telén nagy volt a ha­vazás, kocsik, motorok, vona­­­tok akadtak el a hófúvástól. A Tavaszi Lapos mélyen befa­gyott, a városszéli gyerekek vígan hancúroztak rajta. Lár­májuk behatolt anyám kis szobájába is, pedig dum­át tett ki az ablakba, hogy ne hallja. Nagyon eszébe jutott egy ve­rekedő, bajkeverő gyerek, akit úgy szeretett, egyetlen reménye, egyetlen öröme. Ő már egy hete megkapta a karácsonyi ajándékot az egy­házmegyei elnökségtől. Tele paragrafusokkal és egyetlen kemény mondattal: „Fontos egyházi érdek, hogy ne tanít­hasson olyan egyén, aki az egyház hitvallásával ellenke­ző tant hirdet, avagy annak terjesztését elősegíti.” Homályosan érezte az egy­szer tőlem hallott igazságot: „Jézus Krisztus is a szegé­nyek megváltását akarta” — de ezt most elöntötte a tö­mérdek kétely és a hazaköltö­zés feletti bánat. Amikor a tanítói lakásból kitették, és rozzant bútoraival a nagy sze­kér ismét megállt az apai ház, a téglajárda előtt, nagyanyám ott várta őt a kiskapuban. Segített a rakodásnál, nem szólt, nem ostorozta a lányát, de anyám mégiscsak azt ol­vasta ki rövidlátó, fátyolos, erős szeméből: „Ugye, meg­mondtam, ha úr lesz belőle, magadra maradsz...” A MAGÁNY, az egyedüllét mindig átok, de sokszorosan az karácsony estéjén. Karácsony előtt egy nappal így szólt nagyanyám: — Ne fáradj, lányom, ne főzz, inkább segíts nekem, azt a kis farokkocsonyát csak te tudod olyan ízesre csinálni. Azután nem jó magadra ma­radni, ha már a Jani fiadnak elment az esze... Ezek a szavak éles késként járták át a szívét. Nem tudott volna lenyelni egy falatot sem a disznókocsonyából. Krumplit süt majd, megzsí­rozza, megsózza... Az illik ilyen kétszeres özvegynek, kétszeres árvának. Kora dél­előtt kiment a kertbe, lapát­tal hányta el a havat az ajtó elől, utat tört egész a kertka­puig. Hát alig ért a kiskapu­hoz, csengő hang köszöntött rá. Mayer Kati jött az apjával. Betessékelte őket. Széket tö­rölt a vendégek alá. Kati szé­gyenkezve vett ki valamit a kosárból. — Anyám küldte a néninek, egy­es kötés tészta. 11 Csak az a kár, hogy a tanító bácsi nem ehet belőle... Azután elmentek. Még ebéd előtt kopogtak az ajtón. Két idegen férfi állt a küszöbön, az egyik öreg volt, ősz és törődött, a másik meg nagyon is fiatal. — Sarkadi Jánosnét keres­sük ... — Tessék csak beljebb... én vagyok. Az egyik munkáskülsejű ember — a fiatal — tarisznyá­jában motozott, s egy kis zsá­kot tett az asztalra, míg a másik, az öreg megfontoltan beszélt: — Tessék csak eltenni, egy kis réteslisztet hoztunk, tíz kiló az egész. — Tíz kiló! — szabadkozott anyám. — De miért hozták, és kicsodák maguk? Most meg a fiatal felelt: — Tessék csak eltenni, jó szívvel hoztuk, mi a kedves fia barátai vagyunk..! — Barátai? — gyanakodott anyám. —­ De hisz én magu­kat sohasem láttam. Mikor ta­lálkoztak utoljára a fiammal? Az öreg vette át a szót: — Nem találkoztunk mi még vele. És mégis a barátai, jó barátai vagyunk. Büszke lehet a fiára! Ezt üzenik a többiek, ugyanis minket a malomi munkások küldtek... MIKOR SÖTÉTEDETT, is­mét kopogtak, pedig akkor már nagy volt a hó és a hi­deg. Magas, testes úriember volt a látogató. Levette ha­vas keménykalapját, lerázta, azután sokáig a kezében tar­totta anyám hideg kezét. — Nem ismer meg, néni, Weil doktor vagyok, a városi kórházból. Aggódik magáért a fia. Azt üzente nekem, hogy rosszalkodik néha a szíve... Nézzem meg. Hát most meg­nézem ... — azzal bőrtáskájá­ból már szedte elő a sztetosz­kópot, a vérnyomásmérőt. Anyám szabadkozott: — Doktor úr, kedves, az igaz, hogy kapkodva szedem a levegőt, de a fiam távol van, nem áll módomban ... Dr. Weil félbeszakította anyámat: — Nem akarok én pénzt magától. Én a fia miatt jöt­tem, jó barátja vagyok a ked­ves fiának. — Mikor találkozott doktor úr a fiammal? — Egyszer hallottam őt a Negyvennyolcas Kör vitáján. . Bátor beszéd volt... — Talán, ha visszajön, több­ször is találkoznak majd. Weil doktor megvizsgálta az anyámat, gyógyszert is adott neki, és a zsebéből egy boríté­kot tett az asztalra, ötven pengő volt benne. — Tegye el, és vigyázzon magára! Ne köszönjön semmit. A fia küldi. De erre már kitört az anyám: — De doktor úr... Reggel óta jönnek a fiam barátai, az­tán kiderül, hogy egy se látta, vagy ha látta is, még sosem beszélt vele. Hát micsoda ba­rátok maguk? .Weil doktor megtörölte pá­rás szemüvegét, és anyám csak akkor látta, hogy milyen sze­líd szeme van az orvosnak. — Úgy van, ahogy mondja, Sarkadi néni. Valóban furcsa, és mégis igaz, mi nem ismer­jük a maga fiát, és mégis sze­retjük. Nagy az ő családja, nagy és összetartó... Bezár­hatták a fiát, és ő mégis sza­bad. Nem tudott eljönni ma­gához, és mégis itt van. Nem csoda ez, néni, nem, nem az. De mennem kell. Szebb kará­csonyt kívánok maguknak... BARABÁS TIBOR 3 Karácsonyi történet 1966. JANUÁR 1.

Next