Egészségügyi Dolgozó, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-02 / 1. szám

1967. JANUÁR 2. EGÉSZSÉGÜGYI DOTÁSOZÓ Változások az orvosi foglalkozás társadalmi struktúrájában Az Orvos­továbbképző Inté­zet egészségügyi szervezési tanszékén, Kádár Tibor pro­fesszor vezetésével, néhány vonatkozásban szociográfiai módszerekkel megvizsgálták, hogyan jelentkezik a társadal­munk minden rétegére kiter­jedő strukturális változás az orvosi foglalkozásban. A vizs­gálódás során az 1950-ig ter­jedő időszakot állították szem­be az azóta a múlt év végéig bekövetkezett fejlődéssel. Mindenekelőtt a szocialista egészségügy irányvonalának megfelelően jelentősen nőtt az orvosok száma, s ennek nyo­mán javult a lakosság orvos­ellátottsága. 1950-ben még 10 229 orvosunk volt, a múlt évben már 19 521 orvost tar­tottak nyilván. Tízezer lakos­ra tehát az egykori 10 helyett most 19 orvos jut. Származás A társadalmi fejlődés álta­lános iránya világosan mutat­kozik az orvosok származás szerinti megoszlásában is. A munkás-paraszt származásúak aránya több mint 100 száza­lékkal nőtt, pedig a kiinduló­pontig, az 1950. évig terjedő időszak utolsó éveiben már nem érvényesült a kapitalista Magyarország elzárkózó, kire­kesztő tendenciája. 1950-ben az orvosok 17,1, 1965-ben már 35,9 százaléka volt munkás­paraszt szülők gyermeke. A többi kategóriák — mint dip­lomás, tisztviselő, iparos, ke­reskedő, egyéb — csökkenést mutatnak, kivéve az orvos­­származásúakat, akiknek ará­nya, kisebb mértékben, de emelkedett, 7,7-ről 10,8 száza­lékra. A kor és nem szerinti meg­oszlást vizsgálva, a fiatalabb korcsoportok felé haladva, nö­vekszik a nők számaránya. A 60 éven felüli orvosok között, akik az összes orvosok 20,1 százalékát teszik ki, 8 férfira jut egy nő. A következő, 51— 60 éves korcsoportban, amely az orvostársadalom 17,5 szá­zalékát képviseli, alig néhány tizeddel jobb a nők részesedé­se, lényegében az arány itt is 3­1. 41—50 éves korban van az orvosok 21,7 százaléka. Ebből a csoportból 21 százalékot tesz­nek ki a nők. A legnépesebb a 31—40 éves korcsoport, amely az orvosok több mint 40 százalékát foglalja magá­ban. Itt a férfi-nő arány ke­reken 2:1. Itt mutatkozik an­nak a jó néhány éves folya­matnak eredménye, hogy a nők egyre inkább birtokukba veszik az orvosi pályát, sőt, az utóbbi években már szám­beli fölénybe is kerültek a Hallgatók között. Nők vezető állásban A vezető állásban levő nők száma messze elmarad az ösz­­szes orvosok közötti arányuk­tól. Az idős, 60 éven felüli or­vosok a jelenlegi vezetőknek csaknem egynegyedét adják, és, bár ebben a csoportban 8:1 a férfiak és nők aránya, a vezetésben az arány körülbelül 1:18. A vezető állá­súak majdnem 30 százaléka 51 és 60 év között van, de itt is csak minden tizedik vezető beosztás jut nőknek, holott számarányuk megközelítően 1:8. A 41—50 éves korú veze­tők az összes vezetőknek ugyancsak megközelítően 30 százalékát alkotják. Az ilyen korú vezetők között a nők részaránya alig egytized, hol­ott ennek a korcsoportnak már több mint egyötödét te­szik ki. A 31—40 éves korúak adják a vezető beosztású or­vosok 18,2 százalékát. Itt a kétszer annyi férfi mintegy nyolcszor annyi vezető állást tölt be, vagyis, amíg a nők térhódítása a fiatalabb kor­osztályokban igen erősen ér­zékelhető, ez a vezetésben ko­rántsem jelentkezik. Párválasztás A vizsgálat a párválasztás­ra is kiterjedt. Az orvosnők ma is legszívesebben orvoshoz mennek feleségül, az orvos férjek számaránya az 1950-es 55,9 százalékról 59,1-re nőtt Sorrendben a diplo­más férjek következnek, számuk 24,3 százalékról 26,9 százalékra emelkedett. A munkás foglalkozású férjek arányszáma 1,9 százalékról 3,3 százalékra emelkedett. Az orvosférjek oldaláról nézve 1950-ig az orvosok — részben az orvosnők alacsonyabb szá­ma miatt is — csak 8,8 száza­lékban házasodtak orvosnők­kel. Tavaly viszont 27,1 száza­lékuknak volt a felesége is orvos. A társadalmi struktúra­­változás, a házon kívül dolgo­zó nők számának nagymérvű emelkedése tükröződik abban is, hogy a T­owel korábbi 58,9 százalékig­ 25,3 százalék­ra esett az úgynevezett nem­dolgozó, háztartásban élő or­vosfeleségek száma. Viszont csaknem megkétszereződött az orvosfeleségek között az egész­ségügyi dolgozók aránya, ami a közel álló szakma, munka­hely, a szabad idő jobb egyez­tetésének lehetősége stb. kö­vetkezménye. Nyelvtudás Mai orvostársadalmunk egyik gyenge pontjára, az ide­gen nyelvek ismeretének erős visszaesésére is rávilágított a vizsgálat. Különösen nagymér­vű ez a vidéki orvosok köré­ben. 1950-ben például az ösz­­szes budapesti orvosok 64,9 százaléka beszélt egy vagy több idegen nyelvet. A felmé­­r­és szerint ez az arány 54,9-re romlott. Vidéken már 1950- ben is csak 43,3 százalékot tett ki az idegen nyelvet be­szélő orvosok száma, most pe­dig mindössze 36-ot. A legrosz­­szabbul a körzeti orvosok áll­nak ebben a tekintetben, majd a rendelőintézeteken át a kór­házakig haladva fokozatosan javul a helyzet, de a főváro­siak mindenütt előnyben van­nak. A legmagasabb fokot a klinikák képviselik, 81,8 szá­zalékos nyelvtudással, de ez is elmarad az 1950-es 93,9 szá­zalékhoz képest. Az egyes nyelvek között ma is a német dominál, bár Budapesten 59,4- ről 47,2-re, vidéken 40,1-ről 21,8-ra csökkent a németül beszélő orvosok aránya. Az orosz nyelvet viszont a koráb­bi 3,3 százalék helyett ma már a fővárosi orvosok 8,2 százaléka bírja, vidéken pedig 4,1 százalékról 16 százalékra nőtt az oroszul beszélő orvo­sok száma. Valamelyes növe­kedés­­tapasztalható az ango­lul, csökkenés a franciául és egyéb nyelveken beszélők számarányában. Kettőnél több idegen nyelven 1950-ben még a klinikai orvosoknak csak­nem fele beszélt, ma az ilye­nek száma a 20 százalékot sem éri el. Az egyéb munkahelye­ken dolgozó orvosok körében sokkal rosszabb a helyzet, pe­dig felesleges hangsúlyozni, hogy a szakmai fejlődésnek, az önképzésnek egyik legfon­tosabb eszköze éppen a nyelv­­ismeret. Végül az is kiderül a szá­mokból, hogy míg 1950-ben az összes budapesti orvosok 84,8, a vidékiek 87,3 százaléka csak egy állást töltött be, ma ez az arány 47, illetőleg 59,1 száza­lékra csökkent. Orvos-szociológia Mint látjuk, már ez a né­hány szempontra kiterjedő vizsgálat is több érdekes ta­nulságot hozott és megszívle­lendő problémákra tapintott rá. Pedig ez még csak kezde­ti lépésként értékelhető a nemzetközileg már egyre job­ban kibontakozó orvosszocio­lógiai, illetőleg orvosi szocio­lógiai kutatásban. A decem­ber elején Berlinben lezajlott második nemzetközi orvosi szociológiai szimpozionon — amelyen hazánkat Kádár, Si­­monovits és Fülöp professzor képviselte —, az elméleti kér­déseken túlmenően már olyan közvetlen gyakorlati jelentősé­gű problémákkal is foglalkoz­tak, mint az orvos és a beteg kapcsolatának elemzése, a rák, a közlekedési balesetek epidemiológiája, a magas vér­nyomásos állapot szociológiá­ja, stb. Ezek a kutatások és sok más vizsgálat a száraz sta­tisztikai mutatókon túlmenő­en igyekszik megközelíteni az orvosi működés, az egészség­­ügyi helyzet, az egészségi ál­lapot tartalmát, lényegét. Dr. Majercsik Sándor BAJOR NAGY ERNŐ: A lelkek új mechanizmusáról MAGYARÁZKODÁSSAL KEZDEM: isten ments, hogy a címből bárki is arra gondol­jon, hogy én most valamiféle pszichológiai reform lehetősé­geit vázolom föl. Sem olyan tudós, sem olyan nagyképű nem vagyok, hogy ilyesmire vállalkozzam. Csak éppen az jutott eszembe, hogy az ígére­tes új mechanizmusra való át­állás idején is óhatatlanul olyan jelenségek sokaságába ütközünk, melyektől gyakran megecetesedik a legédesebb jó szándék. De locsogó általánosságok helyett beszéljenek a példák! Néhány esztendeje szívin­farktus gyanújával kórházba szállítottak a mentők. Sziré­názva száguldottak át velem a városon. A kórház felvételi irodáján csaknem harminc percet töltöttem hordágyon fekve, míg végre foglalkoztak elhelyezésemmel. Más: Fogat húzattam egyik ren­delőintézetben. Hogy hogy nem, a fogam koronája letö­rött. Az orvos vésőt és kalapá­csot kért, úgy folytatta a gyöt­­relmes beavatkozást. Nem tu­dom, hányadikat üthette a vé­sőre, de elfogyott az erőm, és megkérdeztem: nem tarthat­ná-e az asszisztensnek vala­melyike az államot, mert ad­dig magam csináltam ezt, s nem tudom, az erőfeszítéstől vagy az idegességtől elzsibbadt a karom. Az orvos láthatóan neheztelt felhőket karcoló kí­vánságom miatt, de azért csak „reszeltetett" ebben a „ked­vezésben”. Más: Gyakran járok egy négy­­emeletes ház legfölső emeleté­re — természetesen lifttel. Így: csöngetek — a házfelügyelő in­gerülten megjelenik, átadok neki egy forintot, kinyitja a lfzajtót, se a villanyt nem gyújtja föl, sem a megfelelő gombot nem nyomja meg — köszönés nélkül visszarohan a lakásába. Más: Az Emke-aluljáró egyik föl­járója a Corvin Áruház köze­lében van. A környéket par­kírozták. Ez olyan módon tör­tént, hogy a Corvin kapujá­hoz nem vezet egyenes út a följárótól, hanem 10—15 mé­tert kell kerülni a park gyep­szőnyege miatt. Azóta a va­donatúj parkon át szabálysze­rű utat tiportak maguknak a Corvin látogatói, és mindmáig sok százan lépnek rá a csecse­mő korú parkra. KI TUDNÁ MEGMONDANI, MIKOR FERTŐZŐDTÜNK MEG azzal a gondolattal, hogy ami nem ütközik törvénybe, az már elfogadható? Mert mind­untalan találkozunk ennek a fölfogásnak a jelenlétével. Pe­dig mindannyian tudjuk, te­szem attól kezdve, hogy a ven­dég elé hajítjuk a kávéscsé­szét addig, hogy a vendéghez vágjuk, fokozatok egész sora különböztethető meg. Az új mechanizmus nem­csak az értéktörvényt helyezi vissza jogaiba, hanem egyál­talán véget kíván vetni annak a szellemi tótágasnak, melyet lépten-nyomon tapasztalunk. Ilyen jelenség az is, hogy az imént említett házfelügyelő, jóllehet az előírt liftpénz dup­láját adom neki, rendeletek­ben rögzített kötelességének a felét sem teljesíti. (Megfigyel­tem, az udvariatlan pincér ugyanúgy borravalót kap ná­lunk, mint aki igyekezetével rászolgált erre.) Egy fél em­beröltő során hallgatólagosan törvénnyé vált nálunk: olyan olcsó a közlekedés, hogy nem is csodálkozhatunk a villamos- és autóbuszkalauzok őrmesteri modorán; olyan kedvezménye­ket nyújt az SZTK, hogy a rendelőintézetek folyosóin a föliratok egy része már pa­rancsot tartalmaz. GYAKRAN HALLANI KÜL­FÖLDIEKTŐL, Magyarország varázsa főként abban van, ahogy a vendéggel bánni tu­dunk. Sajnos, ebből a varázs­ból belső használatra már nem jut elég. Pedig az életszínvo­nal a hús, a közlekedés, a tü­zelő, a lakbér árán kívül a társadalom közérzetétől is függ. Botorság volna lebecsül­ni az árak és a bérek, az adók és a jövedelmek, a haszonkul­csok és az akkumuláció rop­pant jelentőségét. De a lelkek mechanizmusa, bármennyire is függ az előbbiektől, tudatos beavatkozásra szorul. Nap­jainkban az átlagember oly­kor jobban ismeri a Hold-fel­színt, mint, mondjuk, gyerme­kének gondolkodásmódját. Egy faluban járva, a nemrég oda­került tanácselnök felől érdek­lődtem a helybeliektől. Né­hány se hús, se hal felelet után egy agg­ász-nyugdíjas (valaha az agrárszocialista mozgalom helyi főembere) ez­zel a válasszal lepett meg: „Nem keresi kedvünket.” Ké­sőbb a forrás megnevezése nél­kül elmondtam az érintett funkcionáriusnak. Nem lepő­dött meg: „Engem nem azért küldtek ide, hogy udvaroljak a községnek, hanem hogy ve­zessek” — mondta. Lehet erre a válaszra felelni? Ha valaki ennyire nem érti, hogy miért és kinek a jóvoltából tölt be egy választás alapján betölten­dő tisztséget? Gyakran módosítják az em­berek mindennapi gondjaira alkalmazva Montecuccoli hí­res mondását: A békéhez há­rom dolog kell: pénz, pénz és újra csak pénz. Szentül hi­szem, hogy problémáink jó fe­le pénz nélkül is megoldható. Az emberséghiány talán több bajt okoz, mint a minduntalan emlegetett anyag- és alkat­részhiány. A KRESZ-t lassan már az óvodásgyermek is meg­tanulja. A társadalmon belüli közlekedés KRESZ-je kevésbé közismert. Ismeretségi körö­mön belül is fölsorolhatnék hamarjában tucatnyi olyan ve­zető állású embert, aki képte­len megkülönböztetni beosz­tottjainak állandó tulajdonsá­gait azoknak egy-egy váratlan szituációban tanúsított esetle­ges magatartásától. Mindezek azt a gondolatot keltik ben­nem: a gazdasági mechaniz­mus reformja megköveteli, hogy az eddiginél hatéko­nyabb, széles körű és személy­hez szólóbb nevelőmunka kez­dődjék országszerte. Ez — az én értelmezésemben — azt is jelenti, hogy nagyobb lehető­ség nyílik arra, hogy az eddi­ginél jobban a körmére néz­zünk azoknak, akik a közva­gyont vagy a közbizalmat el­herdálják. Úgy vélem, ez az új légkör kevésbé tűri el azt a már-már cinkosságba hajló passzivitást, ahogy sokan el­tűrtük sokaknak a társadalom és az egyén érdekét, méltósá­gát sértő magatartását vagy gyatra munkáját. Évezredek sem koptat­ták meg a latin közmondás igazát, amely szerint: a szavak tanítanak, a példák hatnak. Társadalmunk ma sem nélkü­lözheti a személyes példák tömegét. Hiszen nemcsak a nagykohók építésének lehet forradalmi pátosza, hanem an­nak is, ha valaki egy rendelő­­intézetben az injekció mellett egy emberséges szót is ad a gyógyszerre és a jó szóra egy­aránt rászoruló kortársának. „Gondozásban az első helyen állunk“ — mondotta dr. Vedrődi Károly főorvos, a XIX. kerü­leti szakorvosi rendelőintézet párttitkára, a kerület pártértekezletén — olvasom az Egészségügyi Dolgozó legutóbbi számában. Nem tudom, vajon mindenkinek, de nekem nagyon sokat mond ez a megállapítás. Az utóbbi időben mintha látomások kísértenének, így pél­dául annak a kispesti proletárasszonynak a képe, akit — miután férje, Tóth Gáspár, a munkanélküliek éhség­felvonulásán csendőrszuronytól találva, kórházba került — kilakoltattak három gyermekével. Így aztán a ne­gyediket — ma Galambos Sándorné szövőnőt — a Bü­dösárok partján, a hóban szülte meg harminchárom év­vel ezelőtt, karácsony napján. Véletlenül történt? A tények mást mondanak. Kispest, a nagy kiterjedésű, 65 ezer lakosú város jeleskedett azzal, amije volt, országosan is a legna­gyobb népsűrűséggel, meg azzal is amije nem volt. Nem volt kövezete, csatornázása, szemétfuvarozása, víz­vezetéke, nem volt népfürdője, iskolaorvosa, játszótere. Abba is hagyom a hosszú hiánylistát, még elunhatná valaki az egyhangú felsorolást. Akkortájt nem annyi­ra egyhangúnak, inkább lázítónak találták a város urai, amikor a nép bizalmából képviselővé választott fiatal orvos, a petíciók pergőtüzével lavarta fel a vá­rosháza dohos levegőjét. Ingyenes tüdőszűrést, csecse­mővédelmet, bölcsődét, terhesgondozást követelt dr. Jahn Ferenc — legalább a téglagyári házak gyermekei­nek, hogy ne kelljen naphosszat a Büdösárok (ma Ma­­linovszkij fasor) szennyvizében hemperegniük. Ma is emlékszem a viharra, amit az a kijelentése kavart, hogy egy hét hónapos terhesnél, akit az OTI-ban négy­szer is megvizsgáltak és rendben találtak, vérbajt ál­lapított meg. A viharos tiltakozást nem az váltotta ki, hogy a terheseken nem végeznek vérvizsgálatot, ha­nem, hogy ezt merte valaki a képviselő testület köz­gyűlése elé vinni. Mint ahogy az elégedett honatyák azon sem háborodtak fel, hogy kilencezer polgárista kis­lány hatvan százalékát a tüdőszűrésen betegnek talál­ták, 22 százalékánál pedig megállapították, hogy feltű­nően rosszul tápláltak. Nagy utat tett meg Kispest azóta, és Vedrődi fő­orvos szavai ennek az útnak egyik jellemző és fontos állomását jelentik. Elintéződött Két ízben is írtunk arról, hogy a váci szakorvosz rendelőintézet dolgozóinak magasabb ebédtérítést kell fizetniük, mint a kórházi dolgozóknak, bár e két in­tézmény egységben működik és így a rendelkezések szerint őket is az alacsonyabb térítési összeg illeti meg. Akivel „perlekedtünk”, a Pest megyei Tanács pénz­ügyi osztálya, értesítette szerkesztőségünket, az ügy le­zárult, közölték az érintettekkel, hogy a kórházi dol­gozókkal azonos összegért ebédelhetnek a kórházban. Szerkesztőség Jáhn Anna­ ­ VISSZHANG: Segédápolónők a debreceni kórházban Lapunk szeptemberi számában cikk jelent meg „A segédápolónői állások betöltésének első tapasztalatai” címmel. Hogyan váltják be a hozzájuk fűzött reménye­ket a segédápolónők a Hajdú-Bihar megyei Tanács debreceni kórházában — erről számol be Tóth Zoltán­­nénak, az intézet főnővérének tudósítása. A segédápolónői óraszámokból 107 jutott intéze­tünknek. Örömmel fogadtuk a régen sürgetett, szüksé­ges munkakör megszervezését, és most — három hónap tapasztalatai alapján — igazoltnak látjuk elképzelésein­ket. 19 ötórás és 3 négyórás munkakört szerveztünk. A segédápolónőket — akik beváltották a hozzájuk fűzött reményeket — a belgyógyászati, sebészeti és gyermek­­osztályokon helyeztük el. Reggel hatkor kezdik meg munkájukat, ami mentesíti a szakképzett ápolónőket a reggeli mosdatástól, ágyazástól, a betegek etetésétől, ágytálazásától, az éjjeliszekrények elrendezésétől, az ápolási munkának attól a részétől, ami nem igényel különösebb szakképzettséget. Több idejük, energiájuk és — nem utolsósorban —, türelmük marad az inten­zív betegápolásra, a betegekkel való egyéni foglalko­zásra. De ezzel a munkabeosztással a betegek éjszakai pihenését is meghosszabbítottuk. Lehetővé vált, hogy az eddig szokásos túl korai időpont helyett, 6­:27-kor ébresszék őket. És még egy örvendetes megállapítás: az utóbbi időben lényegesen csökkent a szakképzett ápolónők fluktuációja, ami — véleményünk szerint — nemcsak a fizetésrendezésnek, de a segédápolónők munkába állításának is köszönhető. Az új feladatkör betöltésére jelentkezőket felvéte­lükkor levizsgáztattuk a legalapvetőbb ápolási felada­tokat tartalmazó, számukra összeállított kis brosúrá­ból. Ez a vizsga lett tehát alkalmasságuk megállapítá­sának egyik kritériuma, de hasznos volt abból a szem­pontból is, hogy közelebbről megismerkedhettünk a je­lentkezőkkel. A vizsgára ugyanis előkészítettük őket, körülbelül hat-nyolc alkalommal foglalkoztunk velük. Az újonnan szervezett állásokat lehetőleg olyan nyolc általános iskolát végzett asszonyokkal töltöttünk be, akik amellett, hogy kedvet éreznek az egészségügyi munká­hoz, napi négy-öt óránál többet nem szívesen töltenek távol családjuktól, háztartásuk ellátásától. A kórház­ban dolgozó fiatalkorú, de 17. életévüket már betöl­tött kisegítő dolgozók közül nyolcat találtunk alkalmas­nak segédápolónői állásra. Az Egészségügyi Minisztérium tematikája alapján összeállított háromhónapos segédápolónői tanfolya­munk a részvevőknek — akiknek felkeltette érdeklő­dését — kellő felkészültséget nyújt, mégis szükség len­ne néhány gyermekápolási, belgyógyászati óra beikta­tására. Mindent összegezve: a segédápolónők máris szépen beletanultak feladataikba, tehermentesítik a szakkép­zetteket a kvalifikációt nem igénylő munkától, és ez további perspektívákat nyit meg az ápolás minőségi fejlődésének.

Next