Egészségügyi Dolgozó, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-02 / 1. szám
1967. JANUÁR 2. EGÉSZSÉGÜGYI DOTÁSOZÓ Változások az orvosi foglalkozás társadalmi struktúrájában Az Orvostovábbképző Intézet egészségügyi szervezési tanszékén, Kádár Tibor professzor vezetésével, néhány vonatkozásban szociográfiai módszerekkel megvizsgálták, hogyan jelentkezik a társadalmunk minden rétegére kiterjedő strukturális változás az orvosi foglalkozásban. A vizsgálódás során az 1950-ig terjedő időszakot állították szembe az azóta a múlt év végéig bekövetkezett fejlődéssel. Mindenekelőtt a szocialista egészségügy irányvonalának megfelelően jelentősen nőtt az orvosok száma, s ennek nyomán javult a lakosság orvosellátottsága. 1950-ben még 10 229 orvosunk volt, a múlt évben már 19 521 orvost tartottak nyilván. Tízezer lakosra tehát az egykori 10 helyett most 19 orvos jut. Származás A társadalmi fejlődés általános iránya világosan mutatkozik az orvosok származás szerinti megoszlásában is. A munkás-paraszt származásúak aránya több mint 100 százalékkal nőtt, pedig a kiindulópontig, az 1950. évig terjedő időszak utolsó éveiben már nem érvényesült a kapitalista Magyarország elzárkózó, kirekesztő tendenciája. 1950-ben az orvosok 17,1, 1965-ben már 35,9 százaléka volt munkásparaszt szülők gyermeke. A többi kategóriák — mint diplomás, tisztviselő, iparos, kereskedő, egyéb — csökkenést mutatnak, kivéve az orvosszármazásúakat, akiknek aránya, kisebb mértékben, de emelkedett, 7,7-ről 10,8 százalékra. A kor és nem szerinti megoszlást vizsgálva, a fiatalabb korcsoportok felé haladva, növekszik a nők számaránya. A 60 éven felüli orvosok között, akik az összes orvosok 20,1 százalékát teszik ki, 8 férfira jut egy nő. A következő, 51— 60 éves korcsoportban, amely az orvostársadalom 17,5 százalékát képviseli, alig néhány tizeddel jobb a nők részesedése, lényegében az arány itt is 31. 41—50 éves korban van az orvosok 21,7 százaléka. Ebből a csoportból 21 százalékot tesznek ki a nők. A legnépesebb a 31—40 éves korcsoport, amely az orvosok több mint 40 százalékát foglalja magában. Itt a férfi-nő arány kereken 2:1. Itt mutatkozik annak a jó néhány éves folyamatnak eredménye, hogy a nők egyre inkább birtokukba veszik az orvosi pályát, sőt, az utóbbi években már számbeli fölénybe is kerültek a Hallgatók között. Nők vezető állásban A vezető állásban levő nők száma messze elmarad az öszszes orvosok közötti arányuktól. Az idős, 60 éven felüli orvosok a jelenlegi vezetőknek csaknem egynegyedét adják, és, bár ebben a csoportban 8:1 a férfiak és nők aránya, a vezetésben az arány körülbelül 1:18. A vezető állásúak majdnem 30 százaléka 51 és 60 év között van, de itt is csak minden tizedik vezető beosztás jut nőknek, holott számarányuk megközelítően 1:8. A 41—50 éves korú vezetők az összes vezetőknek ugyancsak megközelítően 30 százalékát alkotják. Az ilyen korú vezetők között a nők részaránya alig egytized, holott ennek a korcsoportnak már több mint egyötödét teszik ki. A 31—40 éves korúak adják a vezető beosztású orvosok 18,2 százalékát. Itt a kétszer annyi férfi mintegy nyolcszor annyi vezető állást tölt be, vagyis, amíg a nők térhódítása a fiatalabb korosztályokban igen erősen érzékelhető, ez a vezetésben korántsem jelentkezik. Párválasztás A vizsgálat a párválasztásra is kiterjedt. Az orvosnők ma is legszívesebben orvoshoz mennek feleségül, az orvos férjek számaránya az 1950-es 55,9 százalékról 59,1-re nőtt Sorrendben a diplomás férjek következnek, számuk 24,3 százalékról 26,9 százalékra emelkedett. A munkás foglalkozású férjek arányszáma 1,9 százalékról 3,3 százalékra emelkedett. Az orvosférjek oldaláról nézve 1950-ig az orvosok — részben az orvosnők alacsonyabb száma miatt is — csak 8,8 százalékban házasodtak orvosnőkkel. Tavaly viszont 27,1 százalékuknak volt a felesége is orvos. A társadalmi struktúraváltozás, a házon kívül dolgozó nők számának nagymérvű emelkedése tükröződik abban is, hogy a Towel korábbi 58,9 százalékig 25,3 százalékra esett az úgynevezett nemdolgozó, háztartásban élő orvosfeleségek száma. Viszont csaknem megkétszereződött az orvosfeleségek között az egészségügyi dolgozók aránya, ami a közel álló szakma, munkahely, a szabad idő jobb egyeztetésének lehetősége stb. következménye. Nyelvtudás Mai orvostársadalmunk egyik gyenge pontjára, az idegen nyelvek ismeretének erős visszaesésére is rávilágított a vizsgálat. Különösen nagymérvű ez a vidéki orvosok körében. 1950-ben például az öszszes budapesti orvosok 64,9 százaléka beszélt egy vagy több idegen nyelvet. A felmérés szerint ez az arány 54,9-re romlott. Vidéken már 1950- ben is csak 43,3 százalékot tett ki az idegen nyelvet beszélő orvosok száma, most pedig mindössze 36-ot. A legroszszabbul a körzeti orvosok állnak ebben a tekintetben, majd a rendelőintézeteken át a kórházakig haladva fokozatosan javul a helyzet, de a fővárosiak mindenütt előnyben vannak. A legmagasabb fokot a klinikák képviselik, 81,8 százalékos nyelvtudással, de ez is elmarad az 1950-es 93,9 százalékhoz képest. Az egyes nyelvek között ma is a német dominál, bár Budapesten 59,4- ről 47,2-re, vidéken 40,1-ről 21,8-ra csökkent a németül beszélő orvosok aránya. Az orosz nyelvet viszont a korábbi 3,3 százalék helyett ma már a fővárosi orvosok 8,2 százaléka bírja, vidéken pedig 4,1 százalékról 16 százalékra nőtt az oroszul beszélő orvosok száma. Valamelyes növekedéstapasztalható az angolul, csökkenés a franciául és egyéb nyelveken beszélők számarányában. Kettőnél több idegen nyelven 1950-ben még a klinikai orvosoknak csaknem fele beszélt, ma az ilyenek száma a 20 százalékot sem éri el. Az egyéb munkahelyeken dolgozó orvosok körében sokkal rosszabb a helyzet, pedig felesleges hangsúlyozni, hogy a szakmai fejlődésnek, az önképzésnek egyik legfontosabb eszköze éppen a nyelvismeret. Végül az is kiderül a számokból, hogy míg 1950-ben az összes budapesti orvosok 84,8, a vidékiek 87,3 százaléka csak egy állást töltött be, ma ez az arány 47, illetőleg 59,1 százalékra csökkent. Orvos-szociológia Mint látjuk, már ez a néhány szempontra kiterjedő vizsgálat is több érdekes tanulságot hozott és megszívlelendő problémákra tapintott rá. Pedig ez még csak kezdeti lépésként értékelhető a nemzetközileg már egyre jobban kibontakozó orvosszociológiai, illetőleg orvosi szociológiai kutatásban. A december elején Berlinben lezajlott második nemzetközi orvosi szociológiai szimpozionon — amelyen hazánkat Kádár, Simonovits és Fülöp professzor képviselte —, az elméleti kérdéseken túlmenően már olyan közvetlen gyakorlati jelentőségű problémákkal is foglalkoztak, mint az orvos és a beteg kapcsolatának elemzése, a rák, a közlekedési balesetek epidemiológiája, a magas vérnyomásos állapot szociológiája, stb. Ezek a kutatások és sok más vizsgálat a száraz statisztikai mutatókon túlmenően igyekszik megközelíteni az orvosi működés, az egészségügyi helyzet, az egészségi állapot tartalmát, lényegét. Dr. Majercsik Sándor BAJOR NAGY ERNŐ: A lelkek új mechanizmusáról MAGYARÁZKODÁSSAL KEZDEM: isten ments, hogy a címből bárki is arra gondoljon, hogy én most valamiféle pszichológiai reform lehetőségeit vázolom föl. Sem olyan tudós, sem olyan nagyképű nem vagyok, hogy ilyesmire vállalkozzam. Csak éppen az jutott eszembe, hogy az ígéretes új mechanizmusra való átállás idején is óhatatlanul olyan jelenségek sokaságába ütközünk, melyektől gyakran megecetesedik a legédesebb jó szándék. De locsogó általánosságok helyett beszéljenek a példák! Néhány esztendeje szívinfarktus gyanújával kórházba szállítottak a mentők. Szirénázva száguldottak át velem a városon. A kórház felvételi irodáján csaknem harminc percet töltöttem hordágyon fekve, míg végre foglalkoztak elhelyezésemmel. Más: Fogat húzattam egyik rendelőintézetben. Hogy hogy nem, a fogam koronája letörött. Az orvos vésőt és kalapácsot kért, úgy folytatta a gyötrelmes beavatkozást. Nem tudom, hányadikat üthette a vésőre, de elfogyott az erőm, és megkérdeztem: nem tarthatná-e az asszisztensnek valamelyike az államot, mert addig magam csináltam ezt, s nem tudom, az erőfeszítéstől vagy az idegességtől elzsibbadt a karom. Az orvos láthatóan neheztelt felhőket karcoló kívánságom miatt, de azért csak „reszeltetett" ebben a „kedvezésben”. Más: Gyakran járok egy négyemeletes ház legfölső emeletére — természetesen lifttel. Így: csöngetek — a házfelügyelő ingerülten megjelenik, átadok neki egy forintot, kinyitja a lfzajtót, se a villanyt nem gyújtja föl, sem a megfelelő gombot nem nyomja meg — köszönés nélkül visszarohan a lakásába. Más: Az Emke-aluljáró egyik följárója a Corvin Áruház közelében van. A környéket parkírozták. Ez olyan módon történt, hogy a Corvin kapujához nem vezet egyenes út a följárótól, hanem 10—15 métert kell kerülni a park gyepszőnyege miatt. Azóta a vadonatúj parkon át szabályszerű utat tiportak maguknak a Corvin látogatói, és mindmáig sok százan lépnek rá a csecsemő korú parkra. KI TUDNÁ MEGMONDANI, MIKOR FERTŐZŐDTÜNK MEG azzal a gondolattal, hogy ami nem ütközik törvénybe, az már elfogadható? Mert minduntalan találkozunk ennek a fölfogásnak a jelenlétével. Pedig mindannyian tudjuk, teszem attól kezdve, hogy a vendég elé hajítjuk a kávéscsészét addig, hogy a vendéghez vágjuk, fokozatok egész sora különböztethető meg. Az új mechanizmus nemcsak az értéktörvényt helyezi vissza jogaiba, hanem egyáltalán véget kíván vetni annak a szellemi tótágasnak, melyet lépten-nyomon tapasztalunk. Ilyen jelenség az is, hogy az imént említett házfelügyelő, jóllehet az előírt liftpénz dupláját adom neki, rendeletekben rögzített kötelességének a felét sem teljesíti. (Megfigyeltem, az udvariatlan pincér ugyanúgy borravalót kap nálunk, mint aki igyekezetével rászolgált erre.) Egy fél emberöltő során hallgatólagosan törvénnyé vált nálunk: olyan olcsó a közlekedés, hogy nem is csodálkozhatunk a villamos- és autóbuszkalauzok őrmesteri modorán; olyan kedvezményeket nyújt az SZTK, hogy a rendelőintézetek folyosóin a föliratok egy része már parancsot tartalmaz. GYAKRAN HALLANI KÜLFÖLDIEKTŐL, Magyarország varázsa főként abban van, ahogy a vendéggel bánni tudunk. Sajnos, ebből a varázsból belső használatra már nem jut elég. Pedig az életszínvonal a hús, a közlekedés, a tüzelő, a lakbér árán kívül a társadalom közérzetétől is függ. Botorság volna lebecsülni az árak és a bérek, az adók és a jövedelmek, a haszonkulcsok és az akkumuláció roppant jelentőségét. De a lelkek mechanizmusa, bármennyire is függ az előbbiektől, tudatos beavatkozásra szorul. Napjainkban az átlagember olykor jobban ismeri a Hold-felszínt, mint, mondjuk, gyermekének gondolkodásmódját. Egy faluban járva, a nemrég odakerült tanácselnök felől érdeklődtem a helybeliektől. Néhány se hús, se hal felelet után egy aggász-nyugdíjas (valaha az agrárszocialista mozgalom helyi főembere) ezzel a válasszal lepett meg: „Nem keresi kedvünket.” Később a forrás megnevezése nélkül elmondtam az érintett funkcionáriusnak. Nem lepődött meg: „Engem nem azért küldtek ide, hogy udvaroljak a községnek, hanem hogy vezessek” — mondta. Lehet erre a válaszra felelni? Ha valaki ennyire nem érti, hogy miért és kinek a jóvoltából tölt be egy választás alapján betöltendő tisztséget? Gyakran módosítják az emberek mindennapi gondjaira alkalmazva Montecuccoli híres mondását: A békéhez három dolog kell: pénz, pénz és újra csak pénz. Szentül hiszem, hogy problémáink jó fele pénz nélkül is megoldható. Az emberséghiány talán több bajt okoz, mint a minduntalan emlegetett anyag- és alkatrészhiány. A KRESZ-t lassan már az óvodásgyermek is megtanulja. A társadalmon belüli közlekedés KRESZ-je kevésbé közismert. Ismeretségi körömön belül is fölsorolhatnék hamarjában tucatnyi olyan vezető állású embert, aki képtelen megkülönböztetni beosztottjainak állandó tulajdonságait azoknak egy-egy váratlan szituációban tanúsított esetleges magatartásától. Mindezek azt a gondolatot keltik bennem: a gazdasági mechanizmus reformja megköveteli, hogy az eddiginél hatékonyabb, széles körű és személyhez szólóbb nevelőmunka kezdődjék országszerte. Ez — az én értelmezésemben — azt is jelenti, hogy nagyobb lehetőség nyílik arra, hogy az eddiginél jobban a körmére nézzünk azoknak, akik a közvagyont vagy a közbizalmat elherdálják. Úgy vélem, ez az új légkör kevésbé tűri el azt a már-már cinkosságba hajló passzivitást, ahogy sokan eltűrtük sokaknak a társadalom és az egyén érdekét, méltóságát sértő magatartását vagy gyatra munkáját. Évezredek sem koptatták meg a latin közmondás igazát, amely szerint: a szavak tanítanak, a példák hatnak. Társadalmunk ma sem nélkülözheti a személyes példák tömegét. Hiszen nemcsak a nagykohók építésének lehet forradalmi pátosza, hanem annak is, ha valaki egy rendelőintézetben az injekció mellett egy emberséges szót is ad a gyógyszerre és a jó szóra egyaránt rászoruló kortársának. „Gondozásban az első helyen állunk“ — mondotta dr. Vedrődi Károly főorvos, a XIX. kerületi szakorvosi rendelőintézet párttitkára, a kerület pártértekezletén — olvasom az Egészségügyi Dolgozó legutóbbi számában. Nem tudom, vajon mindenkinek, de nekem nagyon sokat mond ez a megállapítás. Az utóbbi időben mintha látomások kísértenének, így például annak a kispesti proletárasszonynak a képe, akit — miután férje, Tóth Gáspár, a munkanélküliek éhségfelvonulásán csendőrszuronytól találva, kórházba került — kilakoltattak három gyermekével. Így aztán a negyediket — ma Galambos Sándorné szövőnőt — a Büdösárok partján, a hóban szülte meg harminchárom évvel ezelőtt, karácsony napján. Véletlenül történt? A tények mást mondanak. Kispest, a nagy kiterjedésű, 65 ezer lakosú város jeleskedett azzal, amije volt, országosan is a legnagyobb népsűrűséggel, meg azzal is amije nem volt. Nem volt kövezete, csatornázása, szemétfuvarozása, vízvezetéke, nem volt népfürdője, iskolaorvosa, játszótere. Abba is hagyom a hosszú hiánylistát, még elunhatná valaki az egyhangú felsorolást. Akkortájt nem annyira egyhangúnak, inkább lázítónak találták a város urai, amikor a nép bizalmából képviselővé választott fiatal orvos, a petíciók pergőtüzével lavarta fel a városháza dohos levegőjét. Ingyenes tüdőszűrést, csecsemővédelmet, bölcsődét, terhesgondozást követelt dr. Jahn Ferenc — legalább a téglagyári házak gyermekeinek, hogy ne kelljen naphosszat a Büdösárok (ma Malinovszkij fasor) szennyvizében hemperegniük. Ma is emlékszem a viharra, amit az a kijelentése kavart, hogy egy hét hónapos terhesnél, akit az OTI-ban négyszer is megvizsgáltak és rendben találtak, vérbajt állapított meg. A viharos tiltakozást nem az váltotta ki, hogy a terheseken nem végeznek vérvizsgálatot, hanem, hogy ezt merte valaki a képviselő testület közgyűlése elé vinni. Mint ahogy az elégedett honatyák azon sem háborodtak fel, hogy kilencezer polgárista kislány hatvan százalékát a tüdőszűrésen betegnek találták, 22 százalékánál pedig megállapították, hogy feltűnően rosszul tápláltak. Nagy utat tett meg Kispest azóta, és Vedrődi főorvos szavai ennek az útnak egyik jellemző és fontos állomását jelentik. Elintéződött Két ízben is írtunk arról, hogy a váci szakorvosz rendelőintézet dolgozóinak magasabb ebédtérítést kell fizetniük, mint a kórházi dolgozóknak, bár e két intézmény egységben működik és így a rendelkezések szerint őket is az alacsonyabb térítési összeg illeti meg. Akivel „perlekedtünk”, a Pest megyei Tanács pénzügyi osztálya, értesítette szerkesztőségünket, az ügy lezárult, közölték az érintettekkel, hogy a kórházi dolgozókkal azonos összegért ebédelhetnek a kórházban. Szerkesztőség Jáhn Anna VISSZHANG: Segédápolónők a debreceni kórházban Lapunk szeptemberi számában cikk jelent meg „A segédápolónői állások betöltésének első tapasztalatai” címmel. Hogyan váltják be a hozzájuk fűzött reményeket a segédápolónők a Hajdú-Bihar megyei Tanács debreceni kórházában — erről számol be Tóth Zoltánnénak, az intézet főnővérének tudósítása. A segédápolónői óraszámokból 107 jutott intézetünknek. Örömmel fogadtuk a régen sürgetett, szükséges munkakör megszervezését, és most — három hónap tapasztalatai alapján — igazoltnak látjuk elképzeléseinket. 19 ötórás és 3 négyórás munkakört szerveztünk. A segédápolónőket — akik beváltották a hozzájuk fűzött reményeket — a belgyógyászati, sebészeti és gyermekosztályokon helyeztük el. Reggel hatkor kezdik meg munkájukat, ami mentesíti a szakképzett ápolónőket a reggeli mosdatástól, ágyazástól, a betegek etetésétől, ágytálazásától, az éjjeliszekrények elrendezésétől, az ápolási munkának attól a részétől, ami nem igényel különösebb szakképzettséget. Több idejük, energiájuk és — nem utolsósorban —, türelmük marad az intenzív betegápolásra, a betegekkel való egyéni foglalkozásra. De ezzel a munkabeosztással a betegek éjszakai pihenését is meghosszabbítottuk. Lehetővé vált, hogy az eddig szokásos túl korai időpont helyett, 6:27-kor ébresszék őket. És még egy örvendetes megállapítás: az utóbbi időben lényegesen csökkent a szakképzett ápolónők fluktuációja, ami — véleményünk szerint — nemcsak a fizetésrendezésnek, de a segédápolónők munkába állításának is köszönhető. Az új feladatkör betöltésére jelentkezőket felvételükkor levizsgáztattuk a legalapvetőbb ápolási feladatokat tartalmazó, számukra összeállított kis brosúrából. Ez a vizsga lett tehát alkalmasságuk megállapításának egyik kritériuma, de hasznos volt abból a szempontból is, hogy közelebbről megismerkedhettünk a jelentkezőkkel. A vizsgára ugyanis előkészítettük őket, körülbelül hat-nyolc alkalommal foglalkoztunk velük. Az újonnan szervezett állásokat lehetőleg olyan nyolc általános iskolát végzett asszonyokkal töltöttünk be, akik amellett, hogy kedvet éreznek az egészségügyi munkához, napi négy-öt óránál többet nem szívesen töltenek távol családjuktól, háztartásuk ellátásától. A kórházban dolgozó fiatalkorú, de 17. életévüket már betöltött kisegítő dolgozók közül nyolcat találtunk alkalmasnak segédápolónői állásra. Az Egészségügyi Minisztérium tematikája alapján összeállított háromhónapos segédápolónői tanfolyamunk a részvevőknek — akiknek felkeltette érdeklődését — kellő felkészültséget nyújt, mégis szükség lenne néhány gyermekápolási, belgyógyászati óra beiktatására. Mindent összegezve: a segédápolónők máris szépen beletanultak feladataikba, tehermentesítik a szakképzetteket a kvalifikációt nem igénylő munkától, és ez további perspektívákat nyit meg az ápolás minőségi fejlődésének.