Egészségügyi Dolgozó, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám
1968. NOVEMBER 1. Az egészségügy érdemes harcosainak egyike, dr. Flamm Sándor, ezekkel a szavakkal fogadott: „Azért jött el hozzám, mert megöregedtem? Kis ember voltam, nem tettem semmi rendkívülit.” Olyan orvos mondja ezt szerényen, aki majd ötven évig gyógyított. De nemcsak az emberi test fájdalmainak orvoslására vállalkozott, hanem a társadalmi igazságtalanságok elleni küzedelemre is. Az István úti gimnázium szocialista olvasókörében Gyöngyösi Nándor publicista vezette a foglalkozásokat. Ebből a közösségből indult el a korán gondolkodó diák, Flamm Sándor. Már első egyetemi évében tagja a Galilei-körnek, s nemsokára az egyik szekció titkára is. A haladó gondolatok, a humanista eszmék alakították világnézetét, s az első világháború szenvedései benne is megérlelték a cselekvés szükségességét. A Rókus Kórházban lett segédorvos. Ugyanott, ahol évtizedekkel azelőtt apja gyógyított. „Az események közepébe kerültem, azt tettem, amit tennem kellett.” A Visegrádi utcában megalakuló Kommunisták Magyarországi Pártjával egyidőben a város több pontján alakultak pártszervezetek. Ezek közül az egyiket — Aranyosi Pállal, dr. Mándoki Lászlóval — Flamm doktor szervezte meg. Emlékezik. Szellemi példaképeiről, tanítóiról olyan hév SZABÓ ERNŐ: Anaemia perniciosa (II.) Kiszakadni a megszokott mindennapokból, megválni a családtól, letenni nevünket („Normális” meg „ötös” lettem — elvégre mégse lehet egy 185 centis égimeszelőt „Ötöské”-nek titulálni), kollektívává rázódni a betegség önkényéből öszszefektetett embereknek, tudomásul venni a szervezetben munkáló kórt: nehéz. Mindezek után zúdul ránk a vizsgálatdömping. Csodálom az embereket: élvezettel és szenvedélylyel napokig képesek altatásról, műtétről, tükrözésről beszélni. Vagy otthagyom őket, vagy befogom a fülemet. Családomban mindenki rettegett az orvosoktól. Nagyszüleim meggondolatlan hebehurgyasággal még világrajövetelem előtt meghaltak. Nagyapám gyomorrákban halt meg, szomorúan üldögélt egy ablaknál — mesélték nekem. Arról nem beszél a krónika, látta-e orvos. Anyámat, szegénykét telente derékszögbe göryesztette a reuma, sokat kínlódott a fogaival (fokhagymával és pálinkával „kezelte", felkötötte) —, de doktor csak a boncolóasztalon nyúlhatott hozzá. Apám esztendőkig halogatta a hólyagműtétet; pokrócba csavarva üldögélt, mert az állás, járás fájt neki. S én? Hatévesen eltört a lábam; azt a hónapot úgy mesélem, ha mesélem, mint mások a világháborút; a második himlőoltáskor akkor álltam utolsónak — hatszázhuszonhatodiknak — a tű elé, amikor az orvos már szedelődzködött; harmincévesen operálni akartak strumával, ijedtemben meggyógyultam. A fogorvosokkal megbarátkoztam, de ma is úgy fogom a széküket, majd eltörik, mikor berregnek a számban. Nem vagyok izomkolosszus, de ez a 69 kilós rejtélyes masina — lekopogom — remekül működik, mindenféle nagyobb beavatkozás nélkül. Azaz: működött. Mert most már nem vallhatom életelvemet, hogy „okos ember nem betegszik meg” s rá kellett jönnöm, a kórházak, a mentők nemcsak másokat szolgálnak. És most mindent tűrnöm kell, saját érdekemben, meg hogy ne nevessenek — megérdemelném — a többiek. Háborgó gyomorral nyelem a gipszkását, elsápadok vérvételkor, s összeharapott szájjal tartom a faromat injekcióra. A legutálatosabb a szonda. Kivörösödve, krákogva, könnyező szemmel nyelném — de nem megy ... — Nyelni, nyelni, nyelni! — bíztat kérlelhetetlenül és katonásan Ilonka nővér. Ettől még jobban összeszűkül a nyelőcsövem. Végre, végre, végre, lent van! Harapom a fogammal, hogy ki ne csússzon, le akarok dűlni az ágyra, de Ilonkának most jut eszébe számonkérni, mert nem méretkeztem meg. Valóban erre ez a legalkalmasabb perc: a szonda miatt nem tudok visszareplikázni. — Mellém ülteti Marikát, aki kétpercenként szivattyúzza belőlem a gyomorváladékot. Hét fiola, mindegyik tizenöt perc. Egy örökkévalóság. S akkor azt mondja Marika, nagyon halkan: — Tíz centit kicsúszott a szonda. Kellemetlen lesz, de meg kell igazítanom. Egyáltalán nem kellemetlen, megnyugtat a türelmes hang. Marika segédápolónő, érettségizett, nem vették fel az orvosi egyetemre, jövőre is megpróbálja. Mindezt szondával a hasamban tisztázzuk. Végül szomorúan veszem tudomásul, hogy ha jövőre sem veszik fel, nem marad itt, nyelveket tanul most, elmegy a külkereskedelembe. Kár, kitűnő ösztönös érzéke van az emberekhez. Ilonka pontos, gondos, lelkiismeretes, arany keze van. Villámgyorsan vesz vért, fájdalom nélkül ad injekciót, az orvosságot el nem felejti — csak az a türelmetlenség ne volna. Mérséklődött az is. Két nap múlva megint szondázás: leveszem a szemüvegemet, elkészülök rá, hogy megint lesz „nyelni, nyelni”! — és nincs! Ilonka csöndesen dugja a gumikígyót: először nem megy, másodszor nem megy — türelmes, csak egyet sóhajt — harmadszorra sikerül. Egyszerre szerettem őt, ilyennek akartam először is! — Jaj — mondja — rengeteg a dolgom — Marika szabadságon, kit ültetek oda magához szivattyúzni. Nem csinálná egyedül? — Dehogynem, egyszerű az, tessék csak ideadni — ajánlkozom, a szondától kicsit pöszén. El vagyok foglalva, nem érek rá sajnálni majam, gyorsabban el is röpül a két és fél óra. — No lám, egészen beletanul — mosolyog Ilonka. Négy napig nem láttam mosolyogni, csak azt az éles ráncot a szája körül. Az éjszakás nővérrel nem sok dolgunk volt. Egyszer jött egy kis fekete ápolónő, csak a szemével mondta, hogy injekciót ad. Úgy ahogy az csinálta, még az orvos se tudott. Vártam, hogy máskor is jön — soha többet. Sorsom, életem az adjunktus kezébe tétetett le. Alaposan kikérdezett, vizsgálatokat rendelt el, a leletek alapján pontosabban meghatározta a kórképet, s irányította gyógyításomat. Csöndesen, nyugodtan, szavak nélkül, biztonsággal. Amiről annyit írtam riportjaimban, a hivatásérzet, a humanizmus ennek a szemüveges, nálam pár évvel fiatalabb, komoly, de mégis humort kedvelő doktornak a személyében nap mint nap az ágyamhoz hajolt. K körülötte pedig a szervezetten, szisztematikusan dolgozó egészségügyi nagyüzem. A laboratóriumok, az elektrokardiográfia és minden. Azt kaptam tőlük, amit vártam: felfedték a bajt, megindítottak a gyógyulás útján. A többi a kezelőorvosom dolga — meg az enyém. Meg kell-e mindezt hálálni utólagos borítékkal, ahogy a köztudat vallja, s az orvosi rendtartás — nem egészen szocialista etikával! — megengedi? A bánásmód, a légkör, az egész kórház mást éreztetett. Mellém került a sebészetről egy jól töltött, rózsaszínű gyomorműtétes maszek, akinek tavaly 295 hektó bora termett. Ő fizetett nemcsak hivatalosan, de a műtétet végző orvosnak is. Mennyit? Rejtélyesen mosolygott. Akik innen, a kettős belgyógyászatról távoztak, köszönettel elbúcsúztak az éppen szolgálatban levőktől — összehajtogatott bankó nem volt a kezükben, nem várakoztak borítékkal a szolgálati szobák előtt, vidáman, felszabadultan húztak a kapu felé. Mint én két hét múlva. S ha a gyógyítás etikájáról, az orvosi hivatástudatról, a szocialista egészségügyről esik szó, arra a kórházra, arra az adjunktusra, azokra az emberekre gondolok, Ilonkára is. VISSZAPILLANTÁS LÁTOGATÁS DR. FLAMM SÁNDORNÁL vel beszél, mintha most indulna nyomdokaikon: Kende Zsigmond, Polányi Károly, Korach Mór — a Galilei-kör irányítói —, nemcsak vezetői, de barátai is voltak. 1918-ban a munkaügyi és népjóléti minisztérium egészségügyi főosztályán dr. Madzsar József titkára volt. Közvetlen munkatársa Kende Zsigmond, Messer Béla, Dabis László, Polányi Mihály. A főosztály első rendelkezése: minden leszerelt orvos pénzt és segítséget kapott orvosi gyakorlata megindításához. Flamm Sándor részt vett a háború végi járványok megfékezésében, sokszor gyógyszerek nélkül, csak az emberi segítőkészségre támaszkodva gyógyítottak. — A Tanácsköztársaság leverése után nem kapott munkát, nem gyógyíthatott. Később Holló Gyula alkalmazta a „Charité” tüdőosztályán — ideiglenesen. Kezdő magánpraxisa volt, de nélkülözött, mert a szegények orvosa lett, nem pedig vámszedője. A huszas évek közepén a MAHABI (Magyar Hajózási Biztosító) körzeti orvosa, majd rendelőintézeti segédorvosa lett. Húsz esztendeig volt segédorvos ... ★ 1945-ben az Uzsoki utcai kórház főorvosává nevezték ki. Itt gyógyított újabb húsz éven át, innen vonult nyugállományba. A felszabadulástól tagja a Magyar Kommunista Pártnak. 1956 után részt vett a kórházi pártszervezet újjáalakításában. Szakmai cikkei szép számban jelentek meg az Orvosok Lapjában. Ma is eljár a kórház tudományos üléseire, érdeklődik minden új iránt, és ha tanácsát kérik , segít. Volt munkatársai, barátai féltő figyelemmel kísérik öreg napjait. A régi harcostársak közül már kevesen élnek. Egyedül él — de nem magányosan. Szeretetünk kíséri útján... (láng) Dr. Arató Emil kitüntetése A Magyar Sportorvos Társaság dr. Dalmady Zoltán orvosprofesszorról, a modern hazai sportorvoslás 1934-ben elhunyt úttörőjéről elnevezett emlékérmet alapított, melyet évenként adományoz a sport- és testnevelés egészségügyének területén, annak elméleti és gyakorlati fejlesztésében kimagasló munkát folytató orvosoknak. Az első kitüntetett dr. Arató Emil, a Magyar Sportorvos Szövetség örökös, tiszteletbeli elnöke, a Budapesti Testnevelési és Sportegészségügyi Intézet nyugalmazott igazgató főorvosa. Az emlékérmet október 28-án díszközgyűlés keretében nyújtották át. Egészségügyi dolgozó A Kazay-emlékérem tulajdonosa A Magyar Gyógyszerészeti Társaság közgyűlésén a magyar gyógyszerészet érdekében kifejtett sokéves odaadó, eredményes munkásságáért Kazay-emlékéremmel tüntették ki dr. Végh Antal profeszszort, szakszervezetünk alelnökét. DR. MAGYAR IMRE: A belgyógyászat ■ ■■■ ^ ■■■■ A Magyar Belgyógyász Társaság szeptember 28-án ankétot rendezett a belgyógyászat helyzetéről. Miért volt szükség erre az ankétra? Az orvostudomány hihetetlenül gyorsan fejlődik. A szakosodás meggátolhatatlan. A belgyógyászatból kiváló szakmák, az endokrinológia, haematológia, kardiológia, gastroenterológia, angiológia, pulmonológia stb. egyre önállóbbakká válnak. Az őket összefoglaló általános belgyógyászat létjogosultsága, mint a szintézis, az áttekintés, az egyes szervekkel foglalkozó diszciplínák felett az egész ember diszciplínája, elméletileg természetesen megvan, a gyakorlatban azonban egyre inkább háttérbe szorul. Ennek bizonyítéka például az is, hogy a Haematológus Társaság vagy a Gastroenterológiai Társaság rendezvényeinek látogatottsága lényegesen nagyobb, mint a Belgyógyász Társaságé. És noha tudjuk, hogy az egyes szervekkel foglalkozó szakembereknek nem szabadna elszakadni a más szervekkel foglalkozó szakemberektől, és nem szabadna elveszteni az áttekintést a szervezet egésze és ezen egész kóros folyamatai felett, sokan mégis a belgyógyászat, vagyis az áttekintés válságáról szólnak. Az ankétnak elsősorban az volt a célja, hogy bizonyítsa: ez a válság mondvacsinált, a belgyógyászat, az egész ember belső szerveinek megbetegedéseivel foglalkozó szakma nélkülözhetetlen, és a további specializálódás csak növeli nélkülözhetetlenségét. ■■■■ 2 ■■■■ Bevezető előadásában, mely a belgyógyászat általános helyzetével foglalkozott, Magyar Imre arról beszélt, hogy a problémák az egész világon azonosak. Hangsúlyozta, hogy ha egyes világvárosokban lehetséges is a kis részletekkel foglalkozó specialisták csoportja által megfelelően vitt betegellátás, és lehetségesek is egészen kis részletszakmát művelő intézmények; már nagy városokban is keresztülvihetetlen a szakosodás ilyen kialakítása, és föltétlenül szükség van a specialisták adatait szintetizáló, az egész ember ellátásáról gondoskodó orvostípusra. Kis városok és vidékek kórházaiban is nélkülözhetetlen a belgyógyász és az általános belgyógyászati osztály. Még inkább nélkülözhetetlen a nem kórházi betegellátásban az általános belgyógyász, vagyis az ideális értelemben vett gyakorló orvos. Végül az orvosok egyetemi képzésében, mely nem lehet szakorvosképzés, ugyancsak olyan oktatókra van szükség, akik a belgyógyászat egész területének urai. Ha az általános belgyógyász ezen belül valamely részterülettel intenzívebben foglalkozik, az természetesen csupán javára válik. Szólt a referátum a gyakorlati élet követelményei által megszabott betegellátás és a belgyógyászat viszonyáról is. ■■■■ 2 ■■■■ Gömöri Pál arról szólt, milyen a belgyógyászat helyzete a tudományban. Megállapította, hogy a belgyógyászaton logikusan szakmát kell érteni; maga a belgyógyászat nem tudomány, legfeljebb a tudomány gyakorlati alkalmazása. A belgyógyászat kiváló művelői magasfokú szakmai munkájukért elismerést érdemelnek, ez azonban nem lehet tudományos fokozat. Hangsúlyozta a belgyógyászat hagyományokon alapuló experimentális irányának jelentőségét és azt, hogy a belgyógyászati kutatásnak témákban, tudományágakban és nem szakmákban kell történnie. A klinikai eredmények értékelésében ugyanazokat a kritériumokat kell felhasználni, mint az experimentális tudományokban. Kiemelte az előadó azt is, hogy magas szintű klinikai oktató vagy gyógyító munka személyes tudományos kutatás nélkül nem lehetséges. ■■■■ ■■■■ Földi Mihály szubjektív hangú előadása a hazai belgyógyászat helyzetéről szólt; kidomborodott belőle a vidéki belklinikáknak az az ismert és a budapesti belklinikákétól csak kevésben különböző helyzete, mely a belgyógyászat művelésének, oktatásának és más részről a területi betegellátás szükségességének ellentétéből fakad. Az oktatás, képzés, szakmai fejlődés, tudományos munka adta igények a területi ellátás rendszerében nem elégíthetők ki. A helyzet által meghatározott „sávrendszer” klinikai munkára tekintettel nem levő mai helyzetének megváltoztatásával a legtöbben egyetértenek, erre azonban jelenleg lehetőség nincsen. A sávrendszer alól az oktató intézetek ágyai egyelőre nem mentesíthetők. ■■■■ 5 ■■■■ Ugyancsak szubjektív hangú, igen szellemes és érzékletes előadásában Benedict János a vidéki kórház belgyógyászának és belgyógyászatának helyzetét írta le. Frappáns volt bevezetője, melyben a régi belosztály inspekciós orvosának a jelenleginél valójában magasabb rendű tevékenységét mutatta be: az inspekciós orvost, aki maga határozza meg a vércukrot és a maradék nitrogént, és inspekciója folyamán tökéletes diagnózishoz jut anélkül, hogy a másnapot kellene megvárnia a különböző vizsgálatoknak különböző laboratóriumokban történő lebonyolításával. Élénken ecsetelte Benedict János a vidéki kórházban is szükséges tudományos munka végzésének nehézségeit és szépségeit, örömeit. ■■■■ ■■■■ Bikich György a rendelőintézeti belgyógyász problémáiról szólt, egy általa vezetett diabetes szakrendelés ismertetése kapcsán. Kiváló befejezése volt a témának Hámori Artúr sziporkázó előadása a belgyógyászképzésről. Az ideális belgyógyász képét találó és ragyogóan szellemes vonásokkal vázolta. A hozzászólások már kevés új szempontot tártak fel. Az ankét hatására mindenkiben megszilárdulhatott az a meggyőződés, hogy a szakosodás, mely valójában a haladás szolgálatában áll, végeredményben nem csökkenti a belgyógyászat jelentőségét, sőt növeli azt. Minél több orvos foglalkozik a részletekkel, annál inkább szükség van szintézisre, áttekintésre, átfogásra. Az ankét anyagát könyvalakban is kiadják. ★ SZEGED: * Újabb egyetemi társasház Korábban beszámoltunk arról, hogy Szegeden a József Attila Tudományegyetem és az Orvostudományi Egyetem KISZ bizottsága 1965-ben társasházépítést kezdett. 1967 végén 86 család költözött be két és fél-, háromszobás modern lakásokba. Azóta az új lakótelep környéke is megszépült, s immár 64 gyermek játszadozik a homokozókban. Az építési akció azonban folyik tovább. Előkészítés: 1966-tól A II. ütem 1966 márciusában kezdődött. Elkészült a tanulmányterv, megtörtént a terület szanálása. 1966 júliusában megalakult az építőközösség is, hogy a leendő gazdák kezdettől tájékozottak legyenek, hogy kívánságaikat elmondhassák, s időben összegyűljenek az anyagiak. 1967- ben készült el a teljes kiviteli terv. 1968. október 4-én sor került az ünnepélyes kapavágásra, ezzel hivatalosan is megkezdődött a II. ütem építkezése. Befejezés: 1970 közepén Szeged legnagyobb lakóháza. A ház az egyetemek közelében, a Bécsi körút- Petőfi sugárút sarkán, a város egyik legforgalmasabb pontján, az első épületek mellett emelkedik majd. Tíz szintes lesz, 108 két- háromszobás lakással és 3 üzlettel. Két lift, központi tévéantenna, szemétledobó, kaputelefon stb. szolgálja a kényelmet. Minden lakásban gázfűtés, beépített konyha és szekrények, függönytartók stb. A homlokzat loggiás, a tetőn napozó, zuhanyozó, öltöző. Gondnoka és házmestere lesz az épületnek. Ez lesz az első cölöpalapú lakóépület Szegeden. 178 db vasbeton cölöp tartja majd az óriási terhet Ez a megoldás öt-hat hónappal megrövidíti az alapozást Kik - mennyiért? Nagyobbrészt a két egyetem oktatói: orvosok, gyógyszerészek, tanárok, egészségügyi középkáderek kapnak lakást valamint a kivitelező vállalat dolgozói és néhány tervező. Az építtetők jelenlegi átlag életkora nem egészen 28 év A kivitelezési költség 32 millió forint. Ebből a lakóknak mintegy 22 milliót kell fizetni, 7 milliót készpénzben, a többit részletre. Az eddigi út is hosszú és nehéz volt. Bizonyosan sok probléma adódik ezután is, de a 108 család otthonáért érdemes fáradozni. Dr. Kékes-Szabó András 3