Egészségügyi Dolgozó, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1968-11-01 / 11. szám

1968. NOVEMBER 1. Az egészségügy érdemes harcosainak egyike, dr. Flamm Sándor, ezekkel a szavakkal fogadott: „Azért jött el hoz­zám, mert megöregedtem? Kis ember voltam, nem tettem semmi rendkívülit.” Olyan or­vos mondja ezt szerényen, aki majd ötven évig gyógyított. De nemcsak az emberi test fájdalmainak orvoslására vál­lalkozott, hanem a társadalmi igazságtalanságok elleni küze­­delemre is. Az István úti gimnázium szocialista olvasókörében Gyöngyösi Nándor publicista vezette a foglalkozásokat. Eb­ből a közösségből indult el a korán gondolkodó diák, Flamm Sándor. Már első egyetemi évében tagja a Galilei-körnek, s nemsokára az egyik szekció titkára is. A haladó gondola­tok, a humanista eszmék ala­kították világnézetét, s az el­ső világháború szenvedései benne is megérlelték a cse­lekvés szükségességét. A Rókus Kórházban lett se­gédorvos. Ugyanott, ahol év­tizedekkel azelőtt apja gyó­gyított. „Az események köze­pébe kerültem, azt tettem, amit tennem kellett.” A Vi­segrádi utcában megalakuló Kommunisták Magyarországi Pártjával egyidőben a város több pontján alakultak párt­­szervezetek. Ezek közül az egyiket — Aranyosi Pállal, dr. Mándoki Lászlóval — Flamm doktor szervezte meg. Emlékezik. Szellemi példa­képeiről, tanítóiról olyan hév­ SZABÓ ERNŐ: Anaemia perniciosa (II.) Kiszakadni a megszokott min­dennapokból, megválni a családtól, letenni nevünket („Normális” meg „ötös” lettem — elvégre mégse le­het egy 185 centis égimeszelőt „Ötös­­ké”-nek titulálni), kollektívává rá­­zódni a betegség önkényéből ösz­­szefektetett embereknek, tudomásul venni a szervezetben munkáló kórt: nehéz. Mindezek után zúdul ránk a vizsgálatdömping. Csodálom az embereket: élvezettel és szenvedély­­lyel napokig képesek altatásról, mű­tétről, tükrözésről beszélni. Vagy otthagyom őket, vagy befogom a fü­lemet. Családomban mindenki ret­tegett az orvosoktól. Nagyszüleim meggondolatlan hebehurgyasággal még világrajövetelem előtt meg­haltak. Nagyapám gyomorrákban halt meg, szomorúan üldögélt egy ablaknál — mesélték nekem. Arról nem beszél a krónika, látta-e orvos. Anyámat, szegénykét telente derék­szögbe göryesztette a reuma, so­kat kínlódott a fogaival (fokhagy­mával és pálinkával „kezelte", fel­kötötte) —, de doktor csak a bonco­lóasztalon nyúlhatott hozzá. Apám esztendőkig halogatta a hólyagmű­tétet; pokrócba csavarva üldögélt, mert az állás, járás fájt neki. S én? Hatévesen eltört a lábam; azt a hónapot úgy mesélem, ha mesélem, mint mások a világháborút; a má­sodik himlőoltáskor akkor álltam utolsónak — hatszázhuszonhato­­diknak — a tű elé, amikor az orvos már szedelődzködött; harmincéve­sen operálni akartak strumával, ijedtemben meggyógyultam. A fog­­orvosokkal megbarátkoztam, de ma is úgy fogom a széküket, majd el­törik, mikor berregnek a számban. Nem vagyok izomkolosszus, de ez a 69 kilós rejtélyes masina — leko­pogom — remekül működik, min­denféle nagyobb beavatkozás nél­kül. Azaz: működött. Mert most már nem vallhatom életelvemet, hogy „okos ember nem betegszik meg” s rá kellett jönnöm, a kórhá­zak, a mentők nemcsak másokat szolgálnak. És most mindent tűrnöm kell, saját érdekemben, meg hogy ne nevessenek — megérdemelném — a többiek. Háborgó gyomorral nye­lem a gipszkását, elsápadok vérvé­telkor, s összeharapott szájjal tar­tom a faromat injekcióra. A leg­utálatosabb a szonda. Kivörösödve, krákogva, könnyező szemmel nyel­ném — de nem megy ... — Nyelni, nyelni, nyelni! — bíztat kérlelhetetlenül és katonásan Ilon­ka nővér. Ettől még jobban össze­szűkül a nyelőcsövem. Végre, vég­re, végre, lent van! Harapom a fogammal, hogy ki ne csússzon, le akarok dűlni az ágyra, de Ilonká­nak most jut eszébe számonkérni, mert nem méretkeztem meg. Való­ban erre ez a legalkalmasabb perc: a szonda miatt nem tudok vissza­­replikázni. — Mellém ülteti Marikát, aki kétpercenként szivattyúzza be­lőlem a gyomorváladékot. Hét fio­la, mindegyik tizenöt perc. Egy örökkévalóság. S akkor azt mondja Marika, na­gyon halkan: — Tíz centit kicsú­szott a szonda. Kellemetlen lesz, de meg kell igazítanom. Egyáltalán nem kellemetlen, meg­nyugtat a türelmes hang. Marika segédápolónő, érettségizett, nem vették fel az orvosi egyetemre, jö­vőre is megpróbálja. Mindezt szondával a hasamban tisztázzuk. Végül szomorúan veszem tudomá­sul, hogy ha jövőre sem veszik fel, nem marad itt, nyelveket tanul most, elmegy a külkereskedelembe. Kár, kitűnő ösztönös érzéke van az emberekhez. Ilonka pontos, gondos, lelkiisme­retes, arany keze van. Villámgyor­san vesz vért, fájdalom nélkül ad injekciót, az orvosságot el nem fe­lejti — csak az a türelmetlenség ne volna. Mérséklődött az is. Két nap múlva megint szondázás: leveszem a szemüvegemet, elkészü­lök rá, hogy megint lesz „nyelni, nyelni”! — és nincs! Ilonka csönde­sen dugja a gumikígyót: először nem megy, másodszor nem megy — türel­mes, csak egyet sóhajt — harmad­szorra sikerül. Egyszerre szerettem őt, ilyennek akartam először is! — Jaj — mondja — rengeteg a dolgom — Marika szabadságon, kit ültetek oda magához szivattyúzni. Nem csinálná egyedül? — Dehogynem, egyszerű az, tes­sék csak ideadni — ajánlkozom, a szondától kicsit pöszén. El vagyok foglalva, nem érek rá sajnálni ma­jam, gyorsabban el is röpül a két és fél óra. — No lám, egészen beletanul — mosolyog Ilonka. Négy napig nem láttam mosolyogni, csak azt az éles ráncot a szája körül. Az éjszakás nővérrel nem sok dolgunk volt. Egyszer jött egy kis fekete ápolónő, csak a szemével mondta, hogy injekciót ad. Úgy ahogy az csinálta, még az orvos se tudott. Vártam, hogy máskor is jön — soha többet. Sorsom, életem az adjunktus ke­zébe tétetett le. Alaposan kikérde­zett, vizsgálatokat rendelt el, a le­letek alapján pontosabban meghatá­rozta a kórképet, s irányította gyó­gyításomat. Csöndesen, nyugodtan, szavak nélkül, biztonsággal. Amiről annyit írtam riportjaimban, a hiva­tásérzet, a humanizmus ennek a szemüveges, nálam pár évvel fia­talabb, komoly, de mégis humort kedvelő doktornak a személyében nap mint nap az ágyamhoz hajolt. K körülötte pedig a szervezetten, szisz­­tematikusa­n dolgozó egészségügyi nagyüzem. A laboratóriumok, az elektrokardiográfia és minden. Azt kaptam tőlük, amit vártam: felfed­ték a bajt, megindítottak a gyógyu­lás útján. A többi a kezelőorvosom dolga — meg az enyém. Meg kell-e mindezt hálálni utó­lagos borítékkal, ahogy a köztudat vallja, s az orvosi rendtartás — nem egészen szocialista etikával! — megengedi? A bánásmód, a légkör, az egész kórház mást éreztetett. Mellém került a sebészetről egy jól töltött, rózsaszínű gyomormű­­tétes maszek, akinek tavaly 295 hektó bora termett. Ő fizetett nem­csak hivatalosan, de a műtétet végző orvosnak is. Mennyit? Rej­télyesen mosolygott. Akik innen, a kettős belgyógyászatról távoztak, köszönettel elbúcsúztak az éppen szolgálatban levőktől — összehaj­togatott bankó nem volt a kezük­ben, nem várakoztak borítékkal a szolgálati szobák előtt, vidáman, felszabadultan húztak a kapu felé. Mint én két hét múlva. S ha a gyó­gyítás etikájáról, az orvosi hivatás­tudatról, a szocialista egészségügy­ről esik szó, arra a kórházra, arra az adjunktusra, azokra az emberek­re gondolok, Ilonkára is. VISSZAPILLANTÁS LÁTOGATÁS DR. FLAMM SÁNDORNÁL vel beszél, mintha most in­dulna nyomdokaikon: Kende Zsigmond, Polányi Károly, Korach Mór — a Galilei-kör irányítói —, nemcsak vezetői, de barátai is voltak. 1918-ban a munkaügyi és népjóléti minisztérium egészségügyi fő­osztályán dr. Madzsar József titkára volt. Közvetlen mun­­k­atársa Kende Zsigmond, Mes­ser Béla, Dabis László, Polányi Mihály. A főosztály első ren­­delkezése: minden leszerelt or­vos pénzt és segítséget kapott orvosi gyakorlata megindításá­hoz. Flamm Sándor részt vett a háború végi járványok megfé­kezésében, sokszor gyógysze­rek nélkül, csak az emberi se­gítőkészségre támaszkodva gyógyítottak. — A Tanácsköz­társaság leverése után nem ka­pott munkát, nem gyógyítha­tott. Később Holló Gyula al­kalmazta a „Charité” tüdőosz­tályán — ideiglenesen. Kezdő magánpraxisa volt, de nélkü­lözött, mert a szegények orvo­sa lett, nem pedig vámszedője. A huszas évek közepén a MA­HABI (Magyar Hajózási Bizto­sító) körzeti orvosa, majd ren­delőintézeti segédorvosa lett. Húsz esztendeig volt segédor­vos ... ★ 1945-ben az Uzsoki utcai kórház főorvosává nevezték ki. Itt gyógyított újabb húsz éven át, innen vonult nyugállo­mányba. A felszabadulástól tagja a Magyar Kommunista Pártnak. 1956 után részt vett a kórházi pártszervezet újjá­alakításában. Szakmai cikkei szép szám­ban jelentek meg az Orvosok Lapjában. Ma is eljár a kórház tudományos üléseire, érdeklő­dik minden új iránt, és ha ta­nácsát kérik , segít. Volt munkatársai, barátai féltő figyelemmel kísérik öreg napjait. A régi harcostársak közül már kevesen élnek. Egyedül él — de nem magá­nyosan. Szeretetünk kíséri útján... (láng) Dr. Arató Emil kitüntetése A Magyar Sportorvos Tár­saság dr. Dalmady Zoltán or­vosprofesszorról, a modern hazai sportorvoslás 1934-ben elhunyt úttörőjéről elnevezett emlékérmet alapított, melyet évenként adományoz a sport- és testnevelés egészségügyé­nek területén, annak elméleti és gyakorlati fejlesztésében kimagasló munkát folytató or­vosoknak. Az első kitüntetett dr. Arató Emil, a Magyar Sportorvos Szövetség örökös, tiszteletbeli elnöke, a Buda­pesti Testnevelési és Sport­egészségügyi Intézet nyugal­mazott igazgató főorvosa. Az emlékérmet október 28-án díszközgyűlés keretében nyúj­tották át. Egészségügyi dolgozó A Kazay-emlékérem tulajdonosa A Magyar Gyógyszerészeti Társaság közgyűlésén a ma­gyar gyógyszerészet érdek­é­­ben kifejtett sokéves odaadó, eredményes munkásságáért Kazay-emlékéremmel tüntet­ték ki dr. Végh Antal prof­esz­­szort, szakszervezetünk alel­­nökét. DR. MAGYAR IMRE: A­ belgyógyászat ■ ■■■ ^ ■■■■ A Magyar Belgyógyász Tár­saság szeptember 28-án anké­­tot rendezett a belgyógyászat helyzetéről. Miért volt szükség erre az ankétra? Az orvostu­domány hihetetlenül gyorsan fejlődik. A szakosodás meg­­gá­tolhatatlan. A belgyógyá­szatból kiváló szakmák, az endokrinológia, haematológia, kardiológia, gastroenterológia, angiológia, pulmonológia stb. egyre önállóbbakká válnak. Az őket összefoglaló általános belgyógyászat létjogosultsága, mint a szintézis, az áttekintés, az egyes szervekkel foglalkozó diszciplínák felett az egész ember diszciplínája, elméleti­leg természetesen megvan, a gyakorlatban azonban egyre inkább háttérbe szorul. Ennek bizonyítéka például az is, hogy a Haematológus Társa­ság vagy a Gastroenterológiai Társaság rendezvényeinek lá­togatottsága lényegesen na­gyobb, mint a Belgyógyász Társaságé. És noha tudjuk, hogy az egyes szervekkel fog­lalkozó szakembereknek nem szabadna elszakadni a más szervekkel foglalkozó szakem­berektől, és nem szabadna el­veszteni az áttekintést a szer­vezet egésze és ezen egész kó­ros folyamatai felett, sokan mégis a belgyógyászat, vagyis az áttekintés válságáról szól­nak. Az ankétnak elsősorban az volt a célja, hogy bizonyít­sa: ez a válság mondvacsinált, a belgyógyászat, az egész em­ber belső szerveinek megbete­gedéseivel foglalkozó szakma nélkülözhetetlen, és a további specializálódás csak növeli nélkülözhetetlenségét. ■■■■ 2 ■■■■ Bevezető előadásában, mely a belgyógyászat általános helyzetével foglalkozott, Ma­gyar Imre arról beszélt, hogy a problémák az egész világon azonosak. Hangsúlyozta, hogy ha egyes világvárosokban le­hetséges is a kis részletekkel foglalkozó specialisták cso­portja által megfelelően vitt betegellátás, és lehetségesek is egészen kis részletszakmát művelő intézmények; már nagy városokban is keresztül­­vihetetlen a szakosodás ilyen kialakítása, és föltétlenül szük­ség van a specialisták adatait szintetizáló, az egész ember el­látásáról gondoskodó orvos­típusra. Kis városok és vidé­kek kórházaiban is nélkülöz­hetetlen a belgyógyász és az általános belgyógyászati osz­tály. Még inkább nélkülözhe­tetlen a nem kórházi betegel­látásban az általános belgyó­gyász, vagyis az ideális érte­lemben vett gyakorló orvos. Végül az orvosok egyetemi képzésében, mely nem lehet szakorvosképzés, ugyancsak olyan oktatókra van szükség, akik a belgyógyászat egész te­rületének urai. Ha az általános belgyógyász ezen belül vala­mely részterülettel intenzíveb­ben foglalkozik, az természe­tesen csupán javára válik. Szólt a referátum a gyakorlati élet követelményei által meg­szabott betegellátás és a bel­gyógyászat viszonyáról is. ■■■■ 2 ■■■■ Gömöri Pál arról szólt, mi­lyen a belgyógyászat helyzete a tudományban. Megállapítot­ta, hogy a belgyógyászaton lo­gikusan szakmát kell érteni; maga a belgyógyászat nem tu­domány, legfeljebb a tudo­mány gyakorlati alkalmazása. A belgyógyászat kiváló műve­lői magasfokú szakmai mun­kájukért elismerést érdemel­nek, ez azonban nem lehet tu­dományos fokozat. Hangsú­lyozta a belgyógyászat hagyo­mányokon alapuló experimen­tális irányának jelentőségét és azt, hogy a belgyógyászati ku­tatásnak témákban, tudomány­ágakban és nem szakmákban kell történnie. A klinikai ered­mények értékelésében ugyan­azokat a kritériumokat kell felhasználni, mint az experi­mentális tudományokban. Ki­emelte az előadó azt is, hogy magas szintű klinikai oktató vagy gyógyító munka szemé­lyes tudományos kutatás nél­kül nem lehetséges. ■■■■ ■■■■ Földi Mihály szubjektív hangú előadása a hazai bel­gyógyászat helyzetéről szólt; kidomborodott belőle a vidéki belklinikáknak az az ismert és a budapesti belklinikákétól csak kevésben különböző hely­zete, mely a belgyógyászat mű­velésének, oktatásának és más részről a területi betegellátás szükségességének ellentétéből fakad. Az oktatás, képzés, szakmai fejlődés, tudományos munka adta igények a területi ellátás rendszerében nem elé­gíthetők ki. A helyzet által meghatározott „sávrendszer” klinikai munkára tekintettel nem levő mai helyzetének megváltoztatásával a legtöb­ben egyetértenek, erre azon­ban jelenleg lehetőség nin­csen. A sávrendszer alól az ok­tató intézetek ágyai egyelőre nem mentesíthetők. ■■■■ 5 ■■■■ Ugyancsak szubjektív hangú, igen szellemes és érzékletes előadásában Benedict János a vidéki kórház belgyógyászának és belgyógyászatának helyze­tét írta le. Frappáns volt be­vezetője, melyben a régi bel­­osztály inspekciós orvosának a jelenleginél valójában maga­sabb rendű tevékenységét mu­tatta be: az inspekciós orvost, aki maga határozza meg a vércukrot és a maradék nitro­gént, és inspekciója folyamán tökéletes diagnózishoz jut anélkül, hogy a másnapot kel­lene megvárnia a különböző vizsgálatoknak különböző la­boratóriumokban történő lebo­nyolításával. Élénken ecsetel­te Benedict János a vidéki kórházban is szükséges tudo­mányos munka végzésének ne­hézségeit és szépségeit, örö­meit. ■■■■ ■■■■ Bikich György a rendelőin­tézeti belgyógyász problémái­ról szólt, egy általa vezetett diabetes szakrendelés ismerte­tése kapcsán. Kiváló befejezé­se volt a témának Hámori Ar­túr sziporkázó előadása a bel­gyógyászképzésről. Az ideális belgyógyász képét találó és ra­gyogóan szellemes vonásokkal vázolta. A hozzászólások már kevés új szempontot tártak fel. Az ankét hatására mindenkiben megszilárdulhatott az a meg­győződés, hogy a szakosodás, mely valójában a haladás szol­gálatában áll, végeredmény­ben nem csökkenti a belgyó­gyászat jelentőségét, sőt nö­veli azt. Minél több orvos fog­lalkozik a részletekkel, annál inkább szükség van szintézisre, áttekintésre, átfogásra. Az ankét anyagát könyvalak­ban is kiadják. ★ SZEGED: * Újabb egyetemi társasház Korábban beszámoltunk ar­ról, hogy Szegeden a József Attila Tudományegyetem és az Orvostudományi Egyetem KISZ bizottsága 1965-ben tár­sasházépítést kezdett. 1967 vé­gén 86 család költözött be két és fél-, háromszobás modern lakásokba. Azóta az új lakó­telep környéke is megszépült, s immár 64 gyermek játszado­zik a homokozókban. Az épí­tési akció azonban folyik to­vább. Előkészítés: 1966-tól A II. ütem 1966 márciusá­ban kezdődött. Elkészült a ta­nulmányterv, megtörtént a te­rület szanálása. 1966 júliusá­ban megalakult az építőközös­ség is, hogy a leendő gazdák kezdettől tájékozottak legye­nek, hogy kívánságaikat el­mondhassák, s időben össze­gyűljenek az anyagiak. 1967- ben készült el a teljes kiviteli terv. 1968. október 4-én sor került az ünnepélyes kapa­vágásra, ezzel hivatalosan is megkezdődött a II. ütem épít­kezése. Befejezés: 1970 köze­pén Szeged legnagyobb lakó­háza. A ház az egyetemek köze­lében, a Bécsi körút- Petőfi sugárút sarkán, a város egyik legforgalmasabb pontján, az első épületek mellett emelke­dik majd. Tíz szintes lesz, 108 két- háromszobás lakással és 3 üzlettel. Két lift, központi tévéantenna, szemétledobó, kaputelefon stb. szolgálja a kényelmet. Minden lakásban gázfűtés, beépített konyha és szekrények, függönytartók stb. A homlokzat loggiás, a tetőn napozó, zuhanyozó, öltöző. Gondnoka és házmestere lesz az épületnek. Ez lesz az első cölöpalapú lakóépület Szege­den. 178 db vasbeton cölöp tartja majd az óriási terhet Ez a megoldás öt-hat hónap­pal megrövidíti az alapozást Kik - mennyiért? Nagyobbrészt a két egyetem oktatói: orvosok, gyógyszeré­­­szek, tanárok, egészségügyi középkáderek kapnak lakást valamint a kivitelező vállalat dolgozói és néhány tervező. Az építtetők jelenlegi átlag élet­kora nem egészen 28 év A kivitelezési költség 32 mil­lió forint. Ebből a lakóknak mintegy 22 milliót kell fizetni, 7 milliót készpénzben, a töb­bit részletre. Az eddigi út is hosszú és ne­héz volt. Bizonyosan sok prob­léma adódik ezután is, de a 108 család otthonáért érde­mes fáradozni. Dr. Kékes-Szabó András 3

Next