Egészségügyi Dolgozó, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
4 Bűnösök vagy betegek - Hozzászólás Benedek István cikkéhez Az Egészségügyi Dolgozó szeptember 1-i számában Benedek István gondolatokat fűzött Szekeres Károly Bűnösök vagy betegek című — a Medicin kiadásában megjelent — nagy sikerű könyvéhez. Egyes megállapításai vitára késztettek. Jogos-e a két fogalom — bűnösök vagy betegek — szembeállítása, egy bűntett elkövetője vagy bűnös vagy beteg? — teszi fel a kérdést Benedek István, majd kijelenti, hogy „nem, erről szó sincs. A tett elkövetője természetesen akkor is bűnös, ha beteg. Még akkor is, ha nyilvánvalóan elmebeteg, ámbár ilyenkor a bíróság elejti a vádat, és gyógyító intézetbe utalja a tettest.” Megállapítását igazolva látja abban, hogy a bíróság csupán enyhítő körülményként értékeli, „ha a bűnös tettének elkövetésekor — valamilyen oknál fogva — csak korlátoltan volt akaratának vagy tudatának birtokában... Ilyenkor a bíróság enyhébb ítéletet szab, ezzel igazolva, hogy a tettes bűnös is, de beteg is egyszemélyben.” Szekeres könyvének címét frappánsnak tartom, és igaznak is: a bűnös vagy beteg valóban alternatíva, az egyik kizárja a másikat, mind elmeorvosi, mind jogi szempontból. Köznapi értelemben az elkövetőnek tiszta tudatúnak és beszámíthatónak kell lennie. A bűnösség megállapításának legfőbb kritériuma, hogy a tettes képes volt-e felismerni cselekményének társadalmi veszélyességét, magatartásának következményeit. Az elmebetegek, a gyengeelméjűek, a tudatzavarban szenvedők nem képesek felmérni cselekményük társadalmi veszélyességét, éppen azért, mert betegek. Túlzás a „szakma és az emberiesség” nevében tiltakozni annak a veszélye ellen, hogy a pszichiátria az agresszorok menedéke lehet. Vajon miféle érdekük fűződhet az igazságügyi ideg- éss elmeorvos, szakértőknek ahhoz, hogy egyes esetekben a beszámíthatóságot kizáró vagy korlátozó körülményként jelentkező elmebetegséget vagy tudatzavart állapítsanak meg? A hozzászólás álhumanizmusnak tekinti az elmeorvos korlátozó diagnózisát. A védelem pedig azért tiltakozik gyakran, mert az elmeszakértő nem állapít meg ilyet, holott meggyőződése szerint a vádlott nem normális. Kinek van igaza? Az igazság az, hogy az ítélkezési gyakorlatban viszonylag ritkán kap a bűn elkövetője enyhébb ítéletet elmeszakértői vélemény alapján. A Szekeres könyvéből kiragadott példák rendhagyóak, nagyrészt pszichopátiás esetek, és azok elmeszakértői megítélése, — gondolom — nem volt egyszerű. Alapos vizsgálat előzte meg a szakvéleményt. Nem egy esetben az elmeszakértői megállapítást az Egészségügyi Tudományos Tanács is megerősítette vagy kiegészítette. Az igaz, hogy egyes diagnózisok sok esetben olyan emberekre is ráillenek, akiket normálisnak tartunk, de hogy mégis mennyiben kórosak, ezt csak az igazságszolgáltatás területén folyamatosan működő elmeorvos szakértők állapíthatják meg. Ők nem csupán egyetlen tény elolvasása útján, hanem alapos vizsgálat, a tettessel megteremtett közvetlen kapcsolat révén nyilvánítanak szakvéleményt. Különbséget kell tenni mentő és enyhítő körülmények között. A beszámíthatóságot korlátozó — mint például a skizoid — pszichopátia lehet enyhítő körülmény, de mentő nem. A tudathatsadásos elmezavar lehet mentség, mert teljesen kizárja a beszámíthatóságot. Előfordulhat azonban, hogy a beteget az általa elkövetett cselekmények közül az egyikre nézve beszámíthatatlannak, a másikra beszámíthatónak kell tekinteni. Lichen professzor már 1899-ben állást foglalt a paranoiával kapcsolatban, amely állásfoglalás nézetünk szerint ma is helytálló. A beteg kórképére jellemző téves eszmék — szerinte — csak akkor zárják ki a beteg beszámíthatóságát, ha szerepet játszanak a bűncselekmény létrejöttében. Tehát, ha a cselekmény szervesen összefügg a kérdéses elmetegség vagy pszichopátia sajátos tüneteivel, Benedek István azt állítja, hogy manapság szerencsére ritkábban van szükség olyan „manőverekre” az igazságügyi elmeorvos szakértő véleményének felhasználását illetően, mint a személyi kultusz joggyakorlatában. Határozottan állítom, hogy ma már ilyen manőverekre egyáltalán nincs szükség. A mi Büntető Törvénykönyvünk — hasonlóan más szocialista országokéhoz — általában a relatíve meghatározott büntetéskiszabási rendszeren alapul, minden egyes bűncselekményre meghatározza a büntetés nemét és alsó, illetve felső határát. A bíróságnak tág teret ad a konkrét eset tárgyi és személyi körülményeitől függően az individuális ítéletre. Az alsó és felső határ egyébként nem formális és nem dogmatikus. Hosszú, évszázados joggyakorlat és a modern kriminológiai kutatások eredményezték. A határokat az egyes cselekmények társadalmi veszélyességéhez kellett elsősorban alakítani, szem előtt tartva a megelőzés elvét. A Bünető Törvénykönyv ugyanakkor módot ad még az alsó határként megjelölt büntetésnél is enyhébb ítéletre Sőt, arra is, hogy a büntetést próbaidőre felfüggeszthessék, hogy szabadságvesztés helyett például javító-nevelő munkát vagy pénzbüntetést szabjanak ki. Ezért nem értem Benedeknek azt az állítását, hogy a relatíve meghatározott büntetési rendszer formalisztikus és embertelen joggyakorlatot eredményez. Az igaz, hogy a gyógyító-javító nevelésben sok még a tennivaló. De a bíróságok mégsem egyszerűsítik le a kérdést, és nem tekintik az elmeszakértői diagnózist a „bűn mentségeként”. Téves és hamis az a nézet, hogy a büntetőbíró megalkuvó, és ebben a megalkuvásban segíti őt az orvosszakértő. A szocialista törvényesség megköveteli hogy a bíróságok csak a törvénynek vessék alá magukat, és az adott lehetőségek hasznosításával meggyőződésük szerint ítélkezzenek. Egyetértek Benedek Istvánnak azzal a megállapításával, hogy eljutottunk oda, amikor a bűn helyett az ember kerül a vádlottak padjára. Éppen ezért kell minden olyan körülményt az igazság mérlegére tenni, amely az embert determinálta tettének elkövetésében. Ezt kívánja tőlünk az igazság és a szocialista humanitás. Dr. Miklós Lajos fővárosi főügyészségi ügyész Barcsay Jenő Tisza Január 5. Január 6. Január 10. Január 11. Január 11. Január 18. Január 21. Január 22. Január 23. Január 29. Január 31. Kalendárium Január 1. 50 éve halt meg Ángyán Béla (1849—19?0) belgyógyász, rk. egyetemi tanár, a Rókus kórház főorvosa, a munkásbiztosító orvosi tanácsának elnöke. Január 3. Ki... ha .-100 éve született Rinschburg Pál (1870—1945) elmeorvos, a Magyar Pszichológia Társaság alapítója és elnöke, az Apponyi Poliklinika főorvosa; felállította a „homogén gátlás” elméletét. Január 4. 110 éve született Kenézy Gyula (1860—1931) szülész, nőgyógyász, debreceni egyetemi tanár, a bábaképző és menhely igazgatója. 100 éve született Ritoók Zsigmond (1870— 1938) belgyógyász, c. rk. egyetemi tanár, a fővárosi közkórházak központi igazgatója. 140 éve született Alfred Hegar (1830—1914) német szülész, nőgyógyász, freiburgi egyetemi tanár, a szülészeti műtéttan tökéletesítője, Semmelweis első életrajzírója. 300 éve született Möller Károly Ottó (1670— 1747) pozsonyi orvos, Rákóczi tábori orvosa, a „magyar Hippokratész”. 20 éve halt meg Mansfeld Géza (1882—1950) farmakológus, fiziológus, jelentős kutató, a pécsi, majd budapesti egyetem tanára. 10 éve halt meg Morelli Gusztáv (1879—1960) fogorvos, c. rk. egyetemi tanár, a Fogorvosi Szemle szerkesztője, a Fogorvosok Orsz. Egyesületének elnöke. 30 éve halt meg Hültl Hümér (1868—1940) sebész, rk. egyetemi tanár, az István kórház, majd a Rókus kórház főorvosa, az Orsz. Orvosszövetség elnöke. 250 éve halt meg Giovanni Maria Lancisi (1654—1720) olasz belgyógyász, római egyetemi tanár, a San Spirito kórház és egy kísérleti akadémia alapítója, korának egyik legjelentősebb kutató orvosa. 25 éve halt meg Imre József (1884—1945) szemész, pécsi, majd budapesti egyetemi tanár, az Áll. Szemkórház igazgatója, a szemészeti műtéttan fejlesztője. 130 éve született Ernst Abbe (1840—1905) német fizikus, jénai egyetemi tanár, a Zeissművek vezetője, a mikroszkóp tökéletesítője, az immerziós lencse és a róla elnevezett kondenzor feltalálója. 110 éve született Anton Pavlovics Csehov (1860—1904) orosz orvos és író. 1899-ig körzeti orvos, majd világhírű író. 75 éve született Forrai Elemér (1895—1963) belgyógyász, 1938-tól Angliában kórházi orvos és a penicillin kutatója. EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ Ihász-Kovács Éva: Új karácsonyi ének Szenteltessék meg a te neved, Béke, akit a szüntelen vágyak nemzettek, megszülettél a szabadságtól — a méhében hordozott évezredek, egysejtűek óta. A virágzó fák ártatlansága, a félelem, meg az élniakarás kovácsolta belénk nevedet, éppen mikor a fekete halál lezuhant kétségbeesésünk zsuppfedeles házaira, s ahogy a vak zaj végre elült, kábultan tapogattunk apró, tönkretett tested után, koldus álmaink betlehemi jászola mélyén. Szegénységünk szalmáján cseperedtél, s az egyre növekvő fény telt karjai közt végre felmutatunk a világnak. Velünk vagy a gyárak izzadtságszagú, fáradtságtól-lihegő gépeinél, hűvös tenyered megsimítja a szülőszobák kíntól-verítékes homlokát, s látjuk, amint a magot takaró hó csücskét édesanyamód, gonddal igazítod a rögre. Te gyújtod meg esténként az egymásért-ftízengő szívek kanócát, s a szerelem függönyei mögött te rendezed meg naponként a teremtés múlhatatlan csodájú színjátékát, azért, hogy benépesüljön a föld akaratodtól, hogy mielőbb birtokba vehessük a végtelent, ahonnan már idevillan jövőnk sugaras szépsége... Örökkön dicsértessék a te neved, Béke! 1970. JANUÁR 1. Valamit tenni kell! Ez a címe egy új dokumentumfilmnek, amelynek témája a paraszolvencia, s amelyet ezekben a hetekben játszanak a mozikban. Fifilina József operátor képei — egy szakorvosi rendelő zsúfolt folyosója, egy kórház műtője, fehér köpenyes egészségügyiek stb. — megteremtik a hangulatot, a lényeget a szöveg hordozza. Fehéri Tamás rendező jól árnyal: sokféle emberi magatartást vonultat fel. Az egyik betegtől előre kértek egy összeget, utólag is kereken közölték, mivel tartozik az elvileg ingyenes kezelésért; a másik beteg szívesen fizet körzeti orvosának, hiszen az így valósággal háziorvosa; a harmadik ideges a várakozás miatt, a negyedik tudja, nem az orvos tehet a zsúfoltságról; az ötödik: „Mindenki ad. Kenni kell a kereket, különben nem forog!”; a hatodik: „Kommunista vagyok, nem adok, nem fér össze a meggyőződésemmel!” Sokféle beteget, de csak egyfajta orvost mutatnak be: becsületes, a kifogásolt kategóriába nem tartozó orvosokat. A borravalót megalázónak tartó, havi 2650 forintot kereső nőgyógyász főorvost, az anyagi gondokkal küzdő röntgenest (vele együtt orvosainknak kb. fele nem juthat hálapénzhez), a túlterhelt, de türelmes körzeti orvost. Talán helyes lett volna találkozni egy olyannal is, aki magatartásával éppen őket árnyékolja be. Egyetlen ponton bicsaklik meg a film: amikor azt fejtegeti, hogy minden orvos közvetlen és tartós kapcsolatba akar kerülni az emberekkel, mert... Orvostanhallgatókat kérdez meg a riporter: senki sem akar röntgenológus, laboratóriumi szakorvos vagy kórboncnok lenni, hanem körzeti orvos, gyermekorvos, belgyógyász. Persze, mert... sejteti a film. Nem, ez így leegyszerűsített összekapcsolása a dolgoknak! Miért? Csak anyagi meggondolásból akarhat valaki gyermekorvos lenni vagy sebész? Ettől függetlenül tárgyilagos, sok szempontú, kitűnő a film. Nem ad receptet, hanem gondolkodásra kényszerít. Miért ad a beteg? Mert a sebész, nőgyógyász, hirtelenül avatkozik be a szervezetbe, a kése-keze nyomán jöhet gyógyulás, rosszabbodás és halál. Az előre sejtetett vagy éppen üzleti tárgyilagossággal megbeszélt összege figyelmesebbé, odaadóbbá teszi az orvost — gondolja a beteg. A belgyógyászat — és gyermekgyógyászat — annyira bonyolult, szintetizáló tevékenység, hogy itt is rendkívül nagy a veszélyszázalék. Senki sem akar selejtbe kerülni... A hálapénzt tehát a félelem, az önzés, az egyéni előny keresése és a nem teljes bizalom adatja a beteggel. Miért fogad el az orvos? Mert nem fizetik meg tevékenységét a társadalmi értéke szerint. Mert kevés a fizetése. Mert társadalmi méretekben elterjedt a borravaló, a különjuttatás. Mert mint idealistát kigolyózzák a kollégái, ha nem fogad el. Mert némelyik minél többet akar keresni. A paraszolvenciát, az anyagiasságot lehet így-úgy magyarázni, mentegetni, de azt mondani, hogy a remegő, kiszolgáltatott, gyógyulást kereső betegtől a „hálát” elvárni, vagy csak az engedékeny rendtartás alapján elfogadni is az orvosi hivatás mély humanizmusával nem ellenkező, ezt mondani nem lehet. A Semmelweis Kórház fent említett nőgyógyász főorvosa így nyilatkozott a filmben: „Elítélem, megalázónak és erkölcstelennek tartom a borítékot!” Valamit tenni kell! — kiált fel a film, és a közvélemény, a társadalom igényét így fogalmazza meg két szereplője: — „Az állam jelentse ki, hogy még nem tud megfelelő fizetést adni, de addig sem szabad pénzt kérnie az orvosnak” — „Szerintem mindenkinek, így az orvosoknak is becsületesen, külön juttatás nélkül is meg kell dolgozniuk a fizetésükért!” Kemény, félreérthetetlen szavak ezek. Legyünk őszinték: valamit tényleg tenni kell! Meg kell teremteni az anyagi, tárgyi és morális feltételeit annak, hogy ez a mostani kellemetlen, megalázó helyzet, amely a nemes hivatást és az orvos-beteg-kapcsolatot egyaránt beszennyezi, megszűnjön. (szabó)