Egészségügyi Dolgozó, 1971 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-06 / 1. szám

Dr Horányi Béla: A személyiség tisztelete Dr. Berényi Béla: Megelőzés a fogászatban Dr. Gazdag Imre: Oslo és a WMA Dr. Magyar Imre: Hogyan tovább a cukorbaj megelőzésében MEDITÁCIÓ Megint magunk mögött hagytunk egy évet. Aki a huszadikba lép, nem sokall­ja, aki évtizedekkel méri az utat, kissé elkomorodik. De abban azonosak, hogy vára­kozással tekintenek az új esztendő elé. Szeretnék, ha szó szerint teljesülne a so­kaktól kapott jó­kívánság: boldog új évet! Alig szorul bizonyításra: az, hogy egyéni életünk gondtalanabb, könnyebb lesz-e 1971-ben, összefügg választott hivatásunk, szak­mánk előrehaladásával. Ezért az egészségügyi mun­ka társadalmi fontosságát, rangját elismerő fizetés, a kiegyensúlyozott családi éle­tet biztosító lakáskörülmé­nyek mellé soroljuk a beteg­­ellátás korszerűbb feltéte­leit: a több kórházi ágyat, a magasabb rendelői percát­lagot, a modern műszere­zettséget, a tágasabb és jobban felszerelt körzeti ren­delőket és még sok egyebet, amely hatékonyabbá teszi az egészségügyi dolgozók mun­káját, erőfeszítéseit. Hány­szor hallhatjuk a szinte tel­jesíthetetlen kívánságot, hogy az orvos, a nővér ne éreztesse betegeivel, mun­katársaival otthoni gondjait, bajait. A második műszak okozta fáradtságot vagy a családi perpatvar keserű utóízét. De arra ki figyel­mezteti őket, hogy ne vigyék otthonukba a rossz munka­­feltételekből adódó ingerült­séget, a gyógyítás nehéz kö­rülményeiből táplálkozó ki­­elégületlenséget. Ami elront­ja a családban töltött órá­kat is. De hiába is lenne az óvó szó, az egészségügyi dol­gozók nagy többsége nem tud igazán kikapcsolódni. Csak egy megoldás kínálko­zik. Olyan munkakörülmé­nyek kellenek, amelyekben nyugodt lélekkel dolgozhat­nak, felelősséggel végezhetik munkájukat, s amelyek nem súlyosbítják a hivatásból amúgy is fakadó nyugtalan­ságot. A X. kongresszus az el­következő évek fő feladata­ként megállapította, folytat­ni kell a szocializmus építé­sét magasabb színvonalon. Milyen kézenfekvő a teen­dőnk, folytatnunk kell a szocialista egészségügy épí­tését — magasabb színvona­lon­. Ennek a célkitűzésnek jelentős állomása 1971. Eb­ben az évben befejeződik a harmadik, és megkezdődik a negyedik ötéves terv. Az első olyan terv, amelynek kidolgozásakor figyelembe vehették az egészségpolitikai Irányelveket, az egészségügy távlati célkitűzéseit, vala­mint az egészségügy fejlődé­sére visszatekintő kritikai elemzéseket. A legfontosabb ebben a tervidőszakban is a fekvőbe­tegeket ellátó intézmények fejlesztése, az országos és regionális feladatokat végző intézetek, a­­kórházak és a klinikák korszerűsítése, rekonstrukciója. Ennek so­rán a gyógyintézeti ágyak száma 7—7500-zal növek­szik. Körülbelül 40 százalé­kuk elmegyógyászati ágy lesz. A tízezer lakosra jutó gyógyintézeti ágyak száma az 1970. évi 83-ról 87—88-ra emelkedik. Több lesz az ál­talános orvosi körzet is. A tervidőszak végén egy kör­zeti orvosra átlagban körül­belül 2600 lélekszám jut. Ki­terjesztik a csökkentett munkaidőt új állások szer­vezésével, gyarapítják a nő­vérotthonokat: 100 ápolónőre 25 nővérotthoni férőhelyet terveznek; az eddiginél gyorsabban javítják a mun­kavédelmet; a fiatal orvo­sok letelepítéséhez lakáso­kat, munkahelyeket biztosí­tanak. Az új lakótelepek új gyógyszertárakat kapnak, a régieket rekonstruálják , hogy csak néhány fontosabb teendőjét emeljük ki a ne­gyedik ötéves tervnek. Az előttünk álló évek oly­kor azt kívánják tőlünk, hagyjuk el a járt utat a já­ratlanért. Hiszen a tárgyi feltételek javulásának páro­sulnia kell a modern mun­kaszervezéssel, kísérletező­kedvvel. A vezetőktől okos döntéseket, helyes cseleke­deteket, a dolgozóktól na­gyobb felelősségérzetet és közéleti szenvedélyt kíván a valóban korszerű gyógyítás, a szocialista egészségügy magasabb színvonalú építé­se. Megkívánja az aggodal­mak nyílt feltárását, a dol­gozók megalapozott észrevé­teleinek orvoslását, figye­lembevételét. Senki nem vonhatja kétségbe például, hogy a tanácsrendszer to­vábbfejlesztését szolgáló törvény mélyíti az állami élet demokratizmusát. Az a rendeltetése, hogy a lakosság ügyeit gyorsan, törvényesen és igazságosan, helyben in­tézzék el. (Az egészségügyi dolgozók is lakosok!) A törvény­készítőknek mégis meg kell hallaniuk az aggodalom hangján szóló orvosokat, szervezőket, akik az egészségügy egységét fél­tik az esetleges rossz mun­kamódszerektől, a szakérte­lem hiányától, a szubjekti­vizmustól. „Az ember — miután lehetőséget nyert, hogy megismerje a társada­lom törvényeit — felelős lett önmagáért, külön-külön és együttesen”. Az egészség­­ügyi dolgozók közül sokan vállalják ezt a felelősséget. Megértik a népgazdasági fejlődés és a betegellátás előrehaladása közötti össze­függéseket, de azt várják a berzenkedők és türelmetle­nek — akik nem személyes ügyükben nyugtalankodnak —, hogy kevesebb legyen az időt és energiát pazarló helytelen intézkedés, haté­konyabb a rendelkezésre ál­ló lehetőségek kihasználása. És nemcsak várják, tenni is akarnak érte. Székely Sándorn: VILÁG PROLEIÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ ORVOS-EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETE LAPJA 1971. JANUÁR 6. ÁRA: 1 FORINT XV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Szabó Magda: ÚJÉ­VI KÖSZÖNTÉS D­e hát miért csaknem mindig azokról, akik elfelejtették, mire tettek esküt, akik nem a beteget nézik, hanem an­nak állását, társadalmi jelentőségét, miért csaknem mindig a taksálókról, akik a leküzdendő kór helyett a várható anyagi eredményeket, összeköttetéseket mérlegelik? Miért azokról, akik nem hallják meg a csengőt a nővérszobában, és csap­kodva, dühösen húznak tiszta ágyat, ha egy-egy aggastyán testi-szellemi nyomorúságában megfeledkezik magáról, s ap­ró kivételezéseiket a kapott pörköltkávé és konyak mennyi­ségétől és minőségétől teszik függővé? Miért annyiszor és annyit ezekről, akik épp annyira nem tipikusak, nem kizá­rólagosak, mint ha egy író egy regényben egyebet sem ábrá­zolna, csak csupa torz gondolkodású, nemes emberi megnyi­latkozásra képtelen hőst? Miért ne ez egyszer az egészségügy számon nem tartott, ismeretlen katonájáról, akinek a gyógyult betegei a minden­napi hajszában olyan gyakran elfelejtik, mint fogadkoztak az életbe visszatérőben, majd megírják ők ennek­ annak a szerv­nek, újságnak, mit tapasztaltak, mennyi emberséget, szakmai lelkesedést, áldozatos helytállást? Miért nem azokról az ad­minisztrátorokról, akik nem úgy ülnek a betegek kartonjai mögött, mint egy gép, hanem megérzik, a beteg vagy a hoz­zátartozója, aki a pult túlsó felén áll, retteg valamitől, hát adnak neki, ha mást nem is, egy könnyítő, biztató mosoly­gást; miért ne a hóban, esőben, sárban tanyától tanyáig cap­­latókról? Miért ne a pici, soha nem feledhető gesztusokról, egy csupa részvét kéz érintéséről a gyász tömör terhétől le­görbült vállon, pár iszonylazító szóról valami kényes műtét előtt, melyeket mint­egy kötelet dobtak a családtag felé a műtő ajtajából, míg annak legkedvesebbje úgy úszott be az operációra a műtőskocsin, ahogy a mitológia hőseit elsodor­ják az épek világából a legendák sötét habjai, pár szóról, amibe a családtag belefog­ódzhatott a műtét irreális idejére: „Megmentjük. Nyugalom. Bízzák bennünk.” Ez egyszer róluk szóltunk, nekik kívánjuk, hozzon az új év még annál is több örömet az életükbe, mint amennyit megérdemelnek. Nővér, kedves, az az öregasszony, akiért nem jött el senki, mikor elhagyta a kórházat, aki mire kibandu­kolt a pályaudvarra az ismeretlen nagyvárosban, már nem találta bent a vonatát, s aki a kórházba botorkált vissza a műtéttől és a hasztalan úttól elgyöngülten, könnyezve és ta­nácstalanul, nem felejti el, amíg él, mint töltötte az éjsza­kát a nővérke ágyában más hálóhely híján. Béla bácsi a re­habilitációs osztályról, egy egész utca tudja, számon tartja, mint állított be a combnyaktörésből lábadozó árva nyugdí­jashoz azzal, hogy éppen arra járt, unatkozik otthon, hát bar­kácsol már neki valami kapaszkodót az ágya felé, hadd tud­jon ügyesebben evickélni. Egy utca tartja számon, hogy va­lahányszor ott ment el a ház előtt, mindig beugrott az öreg­emberhez „pihenni”, megsétáltatta, mint majd két emberöl­tővel ezelőtt az anyja, járni tanította, kérés nélkül, jól tud­va, hogy ingyen teszi; ugyan mit adhatott volna a maga sem­mijéből a vén nyugdíjas, akit minden gyereke elfelejtett, csak maga, Béla bácsi, nem. Főorvos úr, tudjuk, hogy ötkor kel, hogy a rendelőjében alszik, hogy még éjjel is közel le­gyen a könyveihez, s hogy amint elkészült a fürdőszobában, hajnaltól egészen addig, míg a kórházában nem kell lennie, ott ül a vizsgálati eredményei között, kartonokra nagyítja, amit egy-egy vizsgálat után a betegnaplójába feljegyzett, le­rajzolt, adat adatra gyűlik a tékájában, mert egy eddig még ismeretlen szögből akarja támadni a ma még annyiszor gyó­gyíthatatlan betegséget. És ön, bizony ön, P. főorvos úr, ne higgye, hogy feledésbe merült: mindenki emlékszik még a nagy bérházban, mint dugta el a liftkulcsot ön elől, hogy rakta ki a „Nem működik!” feliratot a liftajtóra az egyik la­kó bosszúból, mert makkegészségesen nem akarta betegállo­mányba venni, s hogy tette önnek a házba való belépést megalázó és gyötrelmes élménnyé, ha megfejdítette, hogy va­laki kihívta. Mind láttuk önt ilyenkor fellihegni a lépcsőn a negyedik emeletig, s fúva-zihálva becsöngetni a beteg ajta­ján; úgy tartotta tiszteletreméltó öreg fejét a gyalázatos sér­tések fölött, mintha szennyes vízből emelné ki az arcát. B. doktor úr, hadd szólítsam magát is így még, holott rég más titulus illeti. Két öregember nevében szólok most, akik már nem be­szélhetnek önnel. Vajon emlékszik-e rájuk? A tartalék ka­pukulcsokat adták oda önnek, s ön­be- meg kiengedte magát a vidéki ház nagy kapuján esténként, beszökve a klinikáról, hogy tíz deka praliné áráért naponta, a lakásukon, injekciót adjon kettőjüknek, ennyi pénzt is csak azért fogadva el, hogy megadja nekik a naív biztonság tudatát: amit kapnak, nem kapják ingyen. Ha az ideje engedte, még szórakoztatta is őket, előhúzta a sámlit, leült az öregasszony ágya mellé, s míg mesélt nekik, buzgón cserélgette a borogatást a karju­kon, ha véletlenül bevérzett egy intravénás injekció helye. Nem azért volt hozzájuk ilyen elképesztően jó, mert az öre­gek gyereke író volt Pesten; az öregek gyereke tanár volt abban az időben, a kutya sem ismerte a nevét, a föld hátán semmit nem jelentett a családján és gyérszámú barátján kí­vül senkinek. B. doktor úr, hadd továbbítsak önnek, és az ön szemé­lyében mindenkinek, aki miatt ez a köszöntés megíródott, egy szót. Csak egyet. Pár nappal a halála előtt azt mondta nekem az édesanyám: „B.-t kellene idehívni. Ő meggyógyít hamar.” Ön volt az, akiről beszélt, akinek hajdani fiatal ar­cát a távozó élet gyűrődő hullámai visszamosták a régi part­ról, ön, aki tizenöt évvel azelőtt kezelte, még valamikor az ötvenes évek legelején. Bizonytalanul néztem anyámra, nem amiatt, mert akkor már hetek óta három orvos kezelte, ha­nem, mert ön változatlanul ott élt és dolgozott abban a vi­déki városban, amit mi régesrég elhagytunk. „Írjak neki? — kérdeztem. — Mire a levelet megkapja, szilveszter. Gondo­lod, hogy eljön?” „Ó? — nézett rám csodálkozva az anyám. — Ó? Hát persze. Indul azonnal.” Ezt küldöm önnek most, B. doktor úr, önnek és mind­azoknak, akik úgy állnak a betegágyak mellett, úgy dolgoz­nak az egészségügy bármilyen, elméleti-gyakorlati vagy ép­pen adminisztrációs területén, hogy az élettől búcsúzó ilyen emléket őriz meg róluk, mint önről az én édesanyám, ezt kül­döm önnek, ezt az „azonnal” szót. Nagyobb megbecsülés an­nál a hitnél, mint ami ebben az annyi bizalommal kimon­dott szóban rejlett, nem juthat osztályrészül senkinek. Hadd legyek hát én, aki az ismeretlen beteg nevében boldog új évet kívánok az ismeretlen egészségügyi dolgozónak! Zoltán Mária Flóra illusztrációja

Next