Egészségügyi Dolgozó, 1975 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-06 / 1. szám
NEGYVEN ÉVE 1930 nyarán kezdtem el szaladgálni a Korányi Klinika, — akkor III. sz. Belklinika — kórtermeiben és laboratóriumaiban, és azóta is — megszakításokkal — ezt teszem. Az épület némi renoválással ugyanaz, neve azonban 1936 óta I. sz. Belklinika. 1934 szeptemberének egyik reggelén elvégeztem a kislaboratóriumi vizsgálatokat, „lepulzáltam” a kórteremben, részt vettem Hetényi vizitjein, azután — kölcsönfrakkot öltve — elrohantam a központi, egyetem aulájába, Kenyeres rektor orvosdoktorrá fogadott, délben — köpenyt kapva a frakkra — már beadtam az aznapi injekciókat. Ennek is 40 éve. Ennyi ideje igyekszem megfelelni a követelményeknek, melyeket az akkor elmondott fogadalom rótt rám. Vagyis jubileumról van szó, melyet rektori levél hivatalosan is igazol. Mennyivel jobb volna, ha ez a jubileum csak 25 éves lenne, vagy csak 10 éves! Ám 40 év — ugyanazon a munkahelyen — mégis igen nagy szó. A munkahely akkor modern, ma már — több mint 70 évesen — alaposan megöregedett épület, melyben jobbára csak a hagyomány fénye ad világosságot és meleget. Ha az ember együtt öregszik a munkahelyével, alig veszi észre a változásokat. Még akkor sem, ha az együtt öregedés nem volt nyugodt és zavartalan. Beleszólt a háború, a fasizmus, és beleszóltak mások is: körülmények és személyek. Az élet gondoskodott róla, hogy az eltávozás bánatát és a visszatérés örömét többször is átérezhessem. Az utóbbi minden esetben mélyebb élménynek bizonyult. Milyen volt az élet ezen a munkahelyen 40 év előtt? Személyi változások zajlásában kezdtem munkához. Az akkori adjunktus, Rusznyák István éppen akkor lett Szegeden professzor, helyét a klinikán Haynal Imre vette át, majd ő is elkerült, előbb a László Kórházba, később a Rókusba főorvosnak, és az adjunktus — akkor még csak egy volt a klinikán, a professzor helyettese — Hetényi Géza lett. Az ő osztályán kezdtem a munkát most már kész orvosként. Első felettesem, az osztályos orvos Borbély Ferenc volt, hamarosan osztályvezető tanársegéd, később Svájcba került a fasizmus elől, és nemrégen halt meg világhírű toxikológusként. Akkoriban a sclerosis multiplex betegséggel foglalkozott — ebben halt meg Korányi Sándor fia —, és nagy hévvel próbálták ki a korressziós szérumot. Nem emlékszem, hogy mi fán termett ez, néhány beteg javult a kezelésre. Sajnos, ma sem tartunk sokkal messzebb. Szent-Györgyitől Szegedről ampullázott C- vitamint, aszkorbinsavat kaptunk. 150 mg fehér por volt egy ampullában, intravénásan alkalmaztuk colitis ulcerosában szenvedők gyógyítására. Csodálatos eredménynyel. A betegek újjáéledtek, ragyogtak, kivirultak. Egyetlen beteg volt, aki nem javult, de kiderült, hogy ennek szigmabelében rosszindulatú daganat fejlődött ki. Hetényi Géza szép előadást tartott az Orvosegyesületben ezekről az eredményekről. Ma már világos, hogy a súlyos diéta következtében C-vitaminhiányba került betegek hiányállapotának megszűnéséről, az általános állapot javulásáról volt szó, éspedig a betegség gyógyulásáról. Az anaemia perniciosát már májjal gyógyították: hatalmas vékony kenyereket majszoltak kényszeredetten ősz hajú, sápadt pemniciózások, kenyérszeleteket, melyekre a leleményes diétás konyha fűszerekkel ízesített nyers májpépet kent vastagon. Csakhamar megjelent azonban a parenterális májkészítmény, a máig is felejthetetlenül éles szagú Campolon, majd nemsokára a hazai Perhepar és az addig gyógyíthatatlan „vészes vérszegénység” egyszerűen gyógyíthatóvá vált. A B12 vitamin felfedezésének és előállításának izgalmai csak a felszabadulás után kezdődtek el. Nem gyógyultak azonban az endocarditis lénában szenvedők. Mindig volt a kórteremben egy-két lentás, legtöbbször csinos fiatal nő, akiknek lassú haldoklását szomorú szívvel néztük végig. Fehér Árpád mangánkloriddal kísérletezett, Causytot adtunk és mindenféle egyebet. Eredménytelenül. Domagk nagy felfedezése csak később jött. Emlékszem, az első szepszises és orbáncos betegekre, akik piros Prontosyl, majd hamarosan a hazai és már nem piros Deseptyl injekciók hatására csodaszerűen gyógyultak. A lentát sajnos a sulfonamidok sem gyógyították, még akkor sem, amikor heparinnal együtt próbáltuk állandó infúzióban adni. Jobbára csak figyeltük a tífuszos betegeket is, akik közös kórteremben feküdtek. Az ágy végében fertőtlenítő folyadékos tál állt, aki a beteghez ért, belemártotta a kezét, aztán kezet mosott a fürdőszobában, ahol szappan és tiszta törülköző volt. Ma az ilyen szappan és törülköző pillanatok alatt eltűnik a kórteremből ... Diétával és Pyramidonnal kezeltük a tífusos betegeket, és jutalmat kapott (jelképesen egy tízfillérest) az az orvos, aki a vérképben a gyógyulás kezdetét jelző első eozinofil sejtet megtalálta. Ugyanilyen jutalom járt egyébként annak is, aki féreghajtás után a beteg szitára helyezett székletében megtalálta a féreg fejét, a scolexet, és ezzel igazolta a hajtás eredményességét. Tüdőgyulladásban lázcsillapítót, kinint, kámfort, Solvochint és Transpulmint, ha szükséges volt, digitáliszt vagy Strophantint adtunk. Mindig szükséges volt, mert a tüdőgyulladás akkor még súlyos betegségnek mutatkozott. A tüdőtályogot benzoesaval és intravénás alkohollal gyógyítottuk. A magas vérnyomás ellen használt papaverinben, natriumnitrosumban, theobrominban már akkor kételkedtünk, nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk a brómszerenálnak. Lázkeltő injekciókat alkalmaztunk, és olajban oldott intramuszkuláris kénvirággal értünk el eredményeket. A láz valóban csökkentette a vérnyomást, de milyen áron! A fekélybetegeket nagyon buzgón gyógyítottuk ösztrogénnel, hisztamin-deszenzibilizálással. A betegek éppúgy gyógyultak, mint ma az atropin-pótszerek, a Robuden vagy akár Vikalin hatására. Bélbetegségekben buzgón beszedkáztunk, vakcináltunk. A leukémiásokat benzollal kezeltük, ez volt a mai citostatikus terápia őse. A lázas lymphogranulomatosist, melyben a röntgensugár nem volt eredményes, „Rodriguez-kúra” formájában intravénás kakodilsav (arzén) nagy adagjaival kezeltük. Ismertük az angina pectoris halálos formáit, de a szívinfarktus klinikai képe általánosan ismertté csak a 30-as években vált. Rengeteg beteget gyógyítottunk fizikoterápiás eljárásokkal, melyeknek alkalmazója a klinika alagsorában működő hatalmas intézet vezetője, Benczúr tanár úr, majd Rausch Zoltán volt, így élt és működött a klinika. Ratkóczy, Gaál és Györgyi Géza csodaszép röntgenképeket mutatott be. A betegek sokfélék voltak és érdekesek, az ambulanciáról kerültek be, melynek igen nagy forgalma volt, és az osztályvezető tanársegédek magángyakorlatából. Rengeteg volt az ambuláns vizsgálat, felvételre csak az került, aki valóban rászorult különleges vizsgálatok miatt, vagy azért, mert otthon nem volt kezelhető. A klinika az egész országot kiszolgálta. Tekintélyes intézmény volt. A folyosókat piros szőnyeg borította, a sarkokban pálmák bólogattak nagy cserepekben. A szanatóriumi luxust a ragyogó tisztaság pótolta. Télen egyhetes, nyáron egyhónapos nagytakarítás volt minden osztályon, legtöbbször festéssel egybekötve. Az orvosok fele télen egy hétig, nyáron egy hónapig szabadságon volt és e szabadságok kéthetes, illetve kéthónapos ideje alatt csak a fél klinika volt üzemben. Előbb az első emelet, majd a második emelet ürült ki, a nővérek és a takarítónők nyugodtan végezték a nagytakarítást júliusban és augusztusban. Elegen voltak, és munka közben énekeltek A vizit. Hetényi Géza vizitjein éveken át rendszeresen megjelent három öreg úr, Hirtensteinfőorvos, Herzl Manó volt asszisztense, Sumonyi tábornok-orvos és egy nyugalmazott tisztiorvos, talán Zalaegerszegről. De időnként megjelentek mások is, a klinika volt tagjai, a karlsbadi fürdő főorvosa, az Angol—Magyar Bank főorvosa és vidéki főorvosok. A vizit előtt, a kórterem ajtajában hosszú beszélgetések és viták folytak színházról, könyvekről, tudományról és egy ideig politikáról is. Az utóbbi téma később elhallgatott. A vizit részletes és tanulságos volt, arra ösztönözte a fiatal orvost, hogy rengeteget olvasson, különben csak néma és sokszor értetlen résztvevője lehetett a megbeszéléseknek. Betegek és orvosok egyaránt élvezték a vizitet, főleg Hetényi sokszor csipkelődő, finoman ironikus, de az ember és a tudás szeretetétől mindig meleg hangját. Milyen fontos volt az anamnézis! Hetényi minden új betegét elkérte, hangosan olvasta, és ha csak annyit mondott, hogy „Jó anamnézis. Ki ír, ta?” — a fiatal orvos megdicsőült. A tv távlatából terül trmészetesen elsi- t múlnak az érdes----------ségek, az emlékező óhatatlanul szebbnek látja a múltat, mint amilyennek akkor a jelent látta. Noha gyógyítási készségünk és vizsgálati technikánk rengeteget fejlődött, és ma számos olyan betegséget felismerünk és még többet gyógyítunk, amilyet akkor nem ismertünk, vagy nem tudtunk gyógyítani, a 40 év előtti kórterem általános hangulata ugyanaz volt, mint ma. Talán csak abban különbözött, hogy a kétágyas kórterem akkor különszoba volt, ma hatan fekszenek benne, a 12 ágyas nagy kórteremben akkor legfeljebb 13-an feküdtek, ma 16—18-an. Ahogy visszaemlékszem, a betegek többségét akkor is azok adták, akik ma: gyomorbetegek, bélbetegek, májbetegek, szívbetegek, hipertóniások, tüdőtágulásban és szövődményekben szenvedők, asztmások és tumoros betegek. Őszintén szólva, e betegek kezelése alapjában alig különbözik a 40 év előttitől. Ma diagnosztizáljuk a lupus erythematosus disseminatust, a thrombocytopeniás thrombotikus purpurét és az autoimmun haemolysist, a pneumoniát pedig nem is volna szükséges a klinikára felvenni, a betegek zömének kezelésében azonban az ellátás leglényegesebb szempontja ma is ugyanaz, mint akkor volt, és mint ami a jövőben is lesz: az emberség. Dr. Magyar Imre EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ 1975. I. 6. Kalendárium JANUÁR 1. 20 éve halt meg Preisich Kornél (1869—1955) gyermekgyógyász, egyetemi magántanár, a Stefánia kórház, majd a László kórház főorvosa, a Tanácsköztársaság idején igazgatója, a csepeli gyermekambulancia és csecsemőosztály vezetője, az orvostudományok doktora. A tbc megelőzésével és allergiakutatással foglalkozott. JANUÁR 10. 40 éve halt meg Adolf von Strümpell (1853—1935) német belgyógyász és ideggyógyász, lipcsei és erlangeni egyetemi tanár, rövid ideig a boroszlói és a bécsi egyetemen is tanított. A metaliteses tünetekkel foglalkozott, számos organikus idegrendszeri kórképet írt le, bevezette a pszichés trauma és a traumás neurózis fogalmát. Általános kór- és gyógytana 1883 és 1934 közt harminckét kiadásban jelent meg, két orvosi nemzedéket nevelt. JANUÁR 12. 30 éve halt meg Ranschburg Pál (1870—1945) idegorvospszichológus, poliklinikai főorvos, egyetemi magántanár, 1918-ban c. rk. egyet, tanár a budapesti egyetemen. 1899- ben alapította az első magyar pszichofiziológiai laboratóriumot, 1928-ban a Magyar Pszichológiai Társaságot, amelynek három éven át elnöke volt. Számos pszichológiai vizsgálómódszert fejlesztett ki, fölállította a homogén gátlás elméletét, foglalkozott a gyermeki intelligencia vizsgálatával és zavaraival. Fő művei: A szellemi működéseik kór- és gyógytana (1905), Az emberi elee (1923). A hazai pszichológiai élet egyik vezető egyénisége volt. JANUÁR 13. N 7. 100 éve hallt meg Robert Adams (1791—1875) ír orvos, dublini sebész és belgyógyász, egyetemi tanár, a „dublini iskola” jeles tagja. Nevét a hirtelen szívmegállás tünetegyüttesének leírása (Adams—Stokes szindróma, 1827) tette emlékezetessé. JANUÁR 14. 100 éve született Albert Schweitzer (1875—1965) elzászi teológus, zenetudós, orvos, Nobel-békedíjas humanista. Strassburgban végezte tanulmányait, ugyanott orgonahangversenyeket adott, Bach-kutatást végzett, 1905-ben monográfiát adott ki Bachról. A teológia magántanáraként iratkozott be az orvosi egyetemre azzal a céllal, hogy az afrikai bennszülöttek közt orvosi-misszionáriusi tevékenységet fejtsen ki. 1912-ben Lambarénében kórházat alapított, amelyben kisebb megszakításokkal élete végéig kezelte a bennszülötteket; e munkájával és közben írt filozofikus műveivel a humanizmus példamutató harcosává lett. JANUÁR 22. 30 éve halt meg ifjabb Imre József (1884—1945) szemész, a pozsonyi, pécsi, majd budapesti egyetem tanára, az Állami Szemkórház igazgatója. Korának vezető szemésze volt, műtéttani munkássága úttörő. JANUÁR 22. 120 éve született Albert Neisser (1855—1916) német bőrgyógyász, bakteriológus, venerológus, boroszlói egyetemi tanár. 1879-ben felfedezte a gonococcust. Bevezette a protargol-kezelést, kimutatta a lupus vulgaris tuberkulotikus eredetét, számos bőrbetegség kórtanát tisztázta, laboratóriumi módszereket dolgozott ki, 1902-ben a nemi bajok leküzdésére társulatot alapított. JANUÁR 24. 20 éve halt meg Puder Sándor (1899—1955) tüdőszakorvos, egyetemi magántanár, több tüdőszanatórium főorvosa, a Pneumonologia Danubiana c. folyóirat alapító szerkesztője. JANUÁR 25. 220 éve született Samuel T. von Soemmerring (1755— 1830) német anatómus, kasseli és mainzi egyetemi tanár, az idegrendszer és az érzékszervek kutatója, antropológus, sokoldalú természetbúvár. Tisztázta az agyidegek eredését, nevét viseli a substantia nigra, tőle származik a hasnyálmirigy elnevezése, valamint az európaiak és négerek első összehasonlító vizsgálata. JANUÁR 25. 30 éve halt meg Török Lajos (1863—1945) bőrgyógyász, budapesti poliklinikai főorvos, egyetemi magántanár, a bőrbetegségek kórbonctanának kutatója. JANUÁR 27. 30 éve halt meg Pándy Kálmán (1868—1945) elmeorvos, egyetemi magántanár, a gyulai, majd a lipótmezei elmegyógyintézet főorvosa, a nagyszebeni intézet igazgatója, majd magánelmegyógyintézet vezetője. 1905-ben megírta beszámolóját az európai elmegyógyintézetekről. Laboratóriumi reakciót dolgozott ki a liquor fehérjetartalmának vizsgálatára. JANUÁR 28. 100 éve született Verebély Tibor (1875—1941) sebész, budapesti egyetemi tanár. Sokoldalú sebészi gyakorlatát kórtani megalapozással kapcsolta egybe. A harmincas években Magyarország vezető sebészének számított, nagy hatású előadó volt. Albert Schw emlékezve* Már életében legendák és mítoszok övezték. Orvos, filozófus, muzsikus, író, békeharcos, tudós volt, korunkban ritka egyetemes tehetség, cselekvő humanista. Száz esztendeje, 1875. január 14-én született, ötven éven át leprásokat gyógyított egy őserdei kórházban, melynek fenntartására orgonahangversenyeket adott Európa országaiban. Könyvet írt Bachról, a bachi dallamszimbolikáról. 1950-ben a francia becsületrend tisztjévé avatták, 1952-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Békeharcosok, politikusok, művészek, államférfiak — a csodáló, a tisztelő kortársak — leveleiből készül az Albert Schweitzerre emlékező centenáriumi kötet. Egyegy gondolattal felidézzük alakját „Az európai Gandhit tiszteltem benne” — mondja Németh László; „Példája lelkiismeretvizsgálatra indít” — így Juhász Pál profeszszor; „Afrikában öreg négereket, Európában öreg orgonákat gyógyított” — írja Lukin László. Borsos Miklós: „Schweitzer az emberi és a művészi ideálom.” Szent- Györgyi Albert: „A nagy biztatás, a r.Antakép volt számomra”. Gerald Götting 1968-ban, Weimarban, Albert Schweitzer szobrának leleplezésekor: „A szellemi élet legmagasabb rendű jelensége a szeretet, általa rendeződik az embernek emberhez való viszonya. Hiszek a szellem erejében, hiszek az emberiség jövőjében!” Borisz Gilenson: „A Szovjetunióban mélységesen tisztelik az orvoshumanistát, aki felemelte szavát a háború ellen, harcolt a nukleáris leszerelésért. Az ő építő embersége egybeesik a mi ideáljainkkal.” Stefan Zweig: „Ez a mélyen lelkiismeretes ember a világ legjobbjainak szemében mindannyiunk erkölcsi mintaképe.” Dr. Minotu Nomura: „Mindenkinek a lelkében legyen egy saját Lambaréne, amit a gyakorlatban megvalósít.” Selye János: „Sokan emlékeznek még arra az időre, amikor az orvost a társadalom egyhangú megbecsülése és tisztelete övezte. Ma egyre gyakrabban hallani, hogy az orvos nem áll hivatása magaslatán, érzelem nélküli és hideg, anyagi érdekek vezérlik. Mondják, politikailag közömbös, nem szívügye a társadalom sorsa. Albert Schweitzert ennek ellenkezőjével vádoltákellenségei, bár önfeláldozó gyógyító munkáját nem tagadhatták le, örök helyet kapott az emberiség szívében, mert öt évtizeden át csak jót tett a szenvedőkkel. Kevesen áldozták életüket hasonló nemesen.” Albert Schweitzer születésének 100. évfordulójára, január 6-án és február 1-én ünnepi Bach-hangversenyestet rendeznek a Zeneakadémián, amelyen Lehotka Gábor orgonál. A Magyar Posta hét darabból álló bélyegsorozattal emlékezik meg a nagy orvos születésének évfordulójáról. •Dr. Horánszky Nándorné egy évtizede munkálkodik azon, hogy hazai emléket állítson Albert Schweitzernek a nagy humanista orvosra emlékező kötetben. A világ minden tájáról érkező levelekből bocsátotta rendelkezésünkre a fenti idézeteket.