Egészségügyi Dolgozó, 1975 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-06 / 1. szám

NEGYVEN ÉVE 1930 nyarán kezd­tem el sza­ladgálni­­ a Korányi Kli­nika, — akkor III. sz. Bel­klinika — kórtermeiben és laboratóriumaiban, és azóta is — megszakításokkal — ezt teszem. Az épület némi renoválással ugyanaz, neve azonban 1936 óta I. sz. Bel­klinika. 1934 szeptemberének egyik reggelén elvégeztem a kislaboratóriumi vizsgálato­kat, „lepulzáltam” a­­ kór­teremben, részt vettem He­­tényi vizitjein, azután — kölcsönfrakkot öltve — elro­hantam a központi, egyetem aulájába, Kenyeres rektor orvosdoktorrá fogadott, dél­ben — köpenyt kapva a frakkra — már beadtam az aznapi injekciókat. Ennek is 40 éve. Ennyi ideje igyekszem megfelelni a követelményeknek, melyeket az akkor elmondott foga­dalom rótt rám. Vagyis ju­bileumról van szó, melyet rektori levél hivatalosan is igazol. Mennyivel jobb vol­na, ha ez a jubileum csak 25 éves lenne, vagy csak 10 éves! Ám 40 év — ugyan­azon a munkahelyen — mégis igen nagy szó. A munkahely akkor modern, ma már — több mint 70 évesen — alaposan megöre­gedett épület, melyben job­bára csak a hagyomány fé­nye ad világosságot és me­leget. Ha az ember együtt öregszik a munkahelyével, alig veszi észre a változáso­kat. Még akkor sem, ha az együtt öregedés nem volt nyugodt és zavartalan. Be­leszólt a háború, a fasizmus, és beleszóltak mások is: körülmények és személyek. Az élet gondoskodott róla, hogy az eltávozás bánatát és a visszatérés örömét több­ször is átérezhessem. Az utóbbi minden esetben mé­lyebb élménynek bizonyult. Milyen volt az élet ezen a munkahelyen 40 év előtt? Személyi változások zajlásá­­ban kezdtem munkához. Az akkori adjunktus, Rusznyák István éppen akkor lett Sze­geden professzor, helyét a klinikán Haynal Imre vette át, majd ő is elkerült, előbb a László Kórházba, később a Rókusba főorvosnak, és az adjunktus — akkor még csak egy volt a klinikán, a professzor helyettese — He­­tényi Géza lett. Az ő osztá­lyán kezdtem a munkát most már kész orvosként. Első felettesem, az osztályos or­vos Borbély Ferenc volt, ha­marosan osztályvezető tanár­segéd, később Svájcba került a fasizmus elől, és nemrégen halt meg világhírű toxikoló­­gusként. Akkoriban a sclero­sis multiplex betegséggel foglalkozott — ebben halt meg Korányi Sándor fia —, és nagy hév­vel próbálták ki a kor­­ressziós szérumot. Nem em­lékszem, hogy mi fán ter­mett ez, néhány beteg ja­vult a kezelésre. Sajnos, ma sem tartunk sokkal messzebb. Szent-Györgyitől Szegedről ampullázott C- vitamint, aszkorbinsavat kap­tunk. 150 mg fehér por volt egy ampullában, intravéná­san alkalmaztuk colitis ulce­­rosában szenvedők gyógyítá­sára. Csodálatos eredmény­nyel. A betegek újjáéled­tek, ragyogtak, kivirultak. Egyetlen beteg volt, aki nem javult, de ki­derült, hogy ennek szigma­­belében rosszindulatú daga­nat fejlődött ki. Hetényi Gé­za szép előadást tartott az Orvosegyesületben ezekről az eredményekről. Ma már világos, hogy a súlyos diéta következtében C-vitaminhi­­ányba került betegek hiány­­állapotának megszűnéséről, az általános állapot javulá­sáról volt szó, éspedig a betegség gyógyulásáról. Az anaemia perniciosát már májjal gyógyították: ha­talmas vékony kenyereket majszoltak kényszeredetten ősz hajú, sápadt pemniciózá­­sok, kenyérszeleteket, me­lyekre a leleményes diétás konyha fűszerekkel ízesített nyers májpépet kent vas­tagon. Csakhamar megjelent azonban a parenterális máj­készítmény, a máig is fe­lejthetetlenül éles szagú Campolon, majd nemsokára a hazai Perhepar és az ad­dig gyógyíthatatlan „vészes vérszegénység” egyszerűen gyógyíthatóvá vált. A B12 vitamin felfedezésének és előállításának izgalmai csak a felszabadulás után kez­dődtek el. Nem gyógyultak azonban az endocarditis lén­ában szenvedők. Mindig volt a kórteremben egy-két lentás, legtöbbször csinos fiatal nő, akiknek lassú haldoklását szomorú szívvel néztük vé­gig. Fehér Árpád mangán­­kloriddal kísérletezett, Cau­­sytot adtunk és mindenféle egyebet. Eredménytelenül. Domagk nagy felfedezése csak később jött. Emlékszem, az első szepszises és orbáncos betegekre, akik piros Pron­­tosyl, majd hamarosan a ha­zai és már nem piros De­­septyl injekciók hatására csodaszerűen gyógyultak. A lentát sajnos a sulfonamidok sem gyógyították, még ak­kor sem, amikor heparinnal együtt próbáltuk állandó in­fúzióban adni. Jobbára csak figyeltük a tífuszos betege­ket is, akik közös kórterem­ben feküdtek. Az ágy végé­ben fertőtlenítő folyadékos tál állt, aki a beteghez ért, belemártotta a kezét, aztán kezet mosott a fürdőszobá­ban, ahol szappan és tiszta törülköző volt. Ma az ilyen szappan és törülköző pilla­natok alatt eltűnik a kórte­remből ... Diétával és Py­­ramidonnal kezeltük a tí­­fus­os betegeket, és jutalmat kapott (jelképesen egy tízfil­­lérest) az az orvos, aki a vérképben a gyógyulás kez­detét jelző első eozinofil sej­tet megtalálta. Ugyanilyen jutalom járt egyébként an­nak is, aki féreghajtás után a beteg szitára helyezett székletében megtalálta a féreg fejét, a scolexet, és ez­zel igazolta a hajtás ered­ményességét. Tüdőgyulladásban lázcsil­lapítót, kinint, kámfort, Solvochint és Transpulmint, ha szükséges volt, digitáliszt vagy Strophantint adtunk. Mindig szükséges volt, mert a tüdőgyulladás akkor még súlyos betegségnek mutatko­zott. A tüdőtályogot benzoe­­saval és intravénás alko­hollal gyógyítottuk. A magas vérnyomás ellen használt papaverinben, natriumnit­­rosumban, theobrominban már akkor kételkedtünk, na­gyobb jelentőséget tulajdo­nítottunk a brómszerenál­­nak. Lázkeltő injekciókat al­kalmaztunk, és olajban ol­dott intramuszkuláris kénvi­rággal értünk el eredménye­ket. A láz valóban csök­kentette a vérnyomást, de milyen áron! A fekélybete­geket nagyon buzgón gyó­gyítottuk ösztro­génnel, hisz­­tamin-deszenzibilizálással. A betegek éppúgy gyógyultak, mint ma az atropin-pótsze­rek, a Robuden vagy akár Vikalin hatására. Bélbeteg­ségekben buzgón beszedkáz­­tunk, vakcináltunk. A leukémiásokat benzol­lal kezeltük, ez volt a mai citostatikus terápia őse. A lázas lymphogranulomatosist, melyben a röntgensugár nem volt eredményes, „Rodri­­guez-kúra” formájában int­ravénás kakodilsav (arzén) nagy adagjaival kezeltük. Ismertük az angina pectoris halálos formáit, de a szív­­infarktus klinikai képe ál­talánosan ismertté csak a 30-as években vált. Renge­teg beteget gyógyítottunk fi­zikoterápiás eljárásokkal, melyeknek alkalmazója a klinika alagsorában műkö­dő hatalmas intézet vezető­je, Benczúr tanár úr, majd Rausch Zoltán volt, így élt és működött a kli­nika. Ratkóczy, Gaál és Györgyi Géza csodaszép röntgenképeket mutatott be. A betegek sokfélék voltak és érdekesek, az ambulanciáról kerültek be, melynek igen nagy forgalma volt, és az osztályvezető tanársegédek magángyakorlatából. Ren­geteg volt az ambuláns vizs­gálat, felvételre csak az ke­rült, aki valóban rászorult különleges vizsgálatok mi­att, vagy azért, mert otthon nem volt kezelhető. A kli­nika az egész országot ki­szolgálta. Tekintélyes intéz­mény volt. A folyosókat pi­ros szőnyeg borította, a sar­kokban pálmák bólogattak nagy cserepekben. A sza­natóriumi luxust a ragyogó tisztaság pótolta. Télen egy­hetes, nyáron egyhónapos nagytakarítás volt minden osztályon, legtöbbször fes­téssel egybekötve. Az orvo­sok fele télen egy hétig, nyáron egy hónapig szabad­ságon volt és e szabadságok kéthetes, illetve kéthónapos ideje alatt csak a fél kli­nika volt üzemben. Előbb az első emelet, majd a má­sodik emelet ürült ki, a nővérek és a takarítónők nyugodtan végezték a nagy­­takarítást júliusban és au­gusztusban. Elegen voltak, és munka közben énekeltek A vizit. Hetényi Géza vi­zitjein éveken át rendszere­sen megjelent három öreg úr, Hirtenstein­­főorvos, Herzl Manó volt assziszten­se, Su­monyi tábornok-orvos és egy nyugalmazott tiszti­orvos, talán Zalaegerszegről. De időnként megjelentek mások is, a klinika volt tag­jai, a karlsbadi fürdő fő­orvosa, az Angol—Magyar Bank főorvosa és vidéki fő­orvosok. A vizit előtt, a kórterem ajtajában hosszú beszélgetések és viták foly­tak színházról, könyvekről, tudományról és egy ideig politikáról is. Az utóbbi té­ma később elhallgatott. A vizit részletes és tanulságos volt, arra ösztönözte a fia­tal orvost, hogy rengeteget olvasson, különben csak néma és sokszor értetlen résztvevője lehetett a meg­beszéléseknek. Betegek és orvosok egyaránt élvezték a vizitet, főleg Hetényi sok­szor csipkelődő, finoman iro­nikus, de az ember és a tudás szeretetétől mindig meleg hangját. Milyen fon­tos volt az anamnézis! He­tényi minden új betegét el­kérte, hangosan olvasta, és ha csak annyit mondott, hogy „Jó anamnézis. Ki ír­­, ta?” — a fiatal orvos meg­­dicsőült. A tv távlatából ter­ül t­r­mészetesen elsi- t múlnak az érdes­----------ségek, az emlékező óhatatlanul szebbnek látja a múltat, mint amilyennek ak­kor a jelent látta. Noha gyó­gyítási készségünk és vizsgála­ti technikánk rengeteget fejlő­dött, és ma számos olyan betegséget felismerünk és még többet gyógyítunk, ami­lyet akkor nem ismertünk, vagy nem tudtunk gyógyí­tani, a 40 év előtti kórterem általános hangulata ugyanaz volt, mint ma. Talán csak abban különbözött, hogy a kétágyas kórterem akkor kü­­lönszoba volt, ma hatan fek­szenek benne, a 12 ágyas nagy kórteremben akkor leg­feljebb 13-an feküdtek, ma 16—18-an. Ahogy vissza­em­lékszem, a betegek többsé­gét akkor is azok adták, akik ma: gyomorbetegek, bélbe­tegek, májbetegek, szívbete­gek, hipertóniások, tüdőtágu­lásban és szövődményekben szenvedők, asztmások és tu­moros betegek. Őszintén szól­va, e betegek kezelése alap­jában alig különbözik a 40 év előttitől. Ma diagnoszti­záljuk a lupus erythemato­sus disseminatust, a throm­­bocytopeniás thrombotikus purpurét és az autoimmun haemolysist, a pneumoniát pedig nem is volna szüksé­ges a klinikára felvenni, a betegek zömének kezelésében azonban az ellátás leglénye­gesebb szempontja ma is ugyanaz, mint akkor volt, és mint ami a jövőben is lesz: az emberség. Dr. Magyar Imre EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ 1975. I. 6.­ Kalendárium JANUÁR 1. 20 éve halt meg Preisich Kornél (1869—1955) gyermek­­gyógyász, egyetemi magántanár, a Stefánia kórház, majd a László kórház főorvosa, a Tanácsköztársaság idején igazgatója, a csepeli gyermekambulancia és csecsemő­­osztály vezetője, az orvostudományok doktora. A tbc megelőzésével és allergiakutatással foglalkozott. JANUÁR 10. 40 éve halt meg Adolf von Strümpell (1853—1935) német belgyógyász és ideggyógyász, lipcsei és erlangeni egye­temi tanár, rövid ideig a boroszlói és a bécsi egyetemen is tanított. A metaliteses tünetekkel foglalkozott, számos organikus idegrendszeri kórképet írt le, bevezette a pszichés trauma és a traumás neurózis fogalmát. Álta­lános kór- és gyógytana 1883 és 1934 közt harminckét ki­adásban jelent meg, két orvosi nemzedéket nevelt. JANUÁR 12. 30 éve halt meg Ranschburg Pál (1870—1945) idegorvos­­pszichológus, poliklinikai főorvos, egyetemi magántanár, 1918-ban c. rk. egyet, tanár a budapesti egyetemen. 1899- ben alapította az első magyar pszichofiziológiai labora­tóriumot, 1928-ban a Magyar Pszichológiai Társaságot, amelynek három éven át elnöke volt. Számos pszicholó­giai vizsgálómódszert fejlesztett ki, fölállította a homo­gén gátlás elméletét, foglalkozott a gyermeki intelligen­cia vizsgálatával és zavaraival. Fő művei: A szellemi működéseik kór- és gyógytana (1905), Az emberi elee (1923). A hazai pszichológiai élet egyik vezető egyénisége volt.­­ JANUÁR 13. N 7. 100 éve hallt meg Robert Adams (1791—1875) ír orvos, dublini sebész és belgyógyász, egyetemi tanár, a „dub­lini iskola” jeles tagja. Nevét a hirtelen szívmegállás tünetegyüttesének leírása (Adams—Stokes szindróma, 1827) tette emlékezetessé. JANUÁR 14. 100 éve született Albert Schweitzer (1875—1965) elzászi teológus, zenetudós, orvos, Nobel-békedíjas humanista. Strassburgban végezte tanulmányait, ugyanott orgona­hangversenyeket adott, Bach-kutatást végzett, 1905-ben monográfiát adott ki Bachról. A teológia magántanára­ként iratkozott be az orvosi egyetemre azzal a céllal, hogy az afrikai bennszülöttek közt orvosi-misszionáriusi tevékenységet fejtsen ki. 1912-ben Lambarénében kórhá­zat alapított, amelyben kisebb megszakításokkal élete végéig kezelte a bennszülötteket; e munkájával és köz­ben írt filozofikus műveivel a humanizmus példamutató harcosává lett. JANUÁR 22. 30 éve halt meg ifjabb Imre József (1884—1945) szemész, a pozsonyi, pécsi, majd budapesti egyetem tanára, az Állami Szemkórház igazgatója. Korának vezető szemé­sze volt, műtéttani munkássága úttörő. JANUÁR 22. 120 éve született Albert Neisser (1855—1916) német bőr­gyógyász, bakteriológus, venerológus, boroszlói egyetemi tanár. 1879-ben felfedezte a gonococcust. Bevezette a pro­­targol-kezelést, kimutatta a lupus vulgaris tuberkuloti­­kus eredetét, számos bőrbetegség kórtanát tisztázta, la­boratóriumi módszereket dolgozott ki, 1902-ben a nemi bajok leküzdésére társulatot alapított. JANUÁR 24. 20 éve halt meg Puder Sándor (1899—1955) tüdőszakor­vos, egyetemi magántanár, több tüdőszanatórium főor­vosa, a Pneumonologia Danubiana c. folyóirat alapító szerkesztője. JANUÁR 25. 220 éve született Samuel T. von Soemmerring (1755— 1830) német anatómus, kasseli és mainzi egyetemi tanár, az idegrendszer és az érzékszervek kutatója, antropoló­gus, sokoldalú természetbúvár. Tisztázta az agyidegek eredését, nevét viseli a substantia nigra, tőle származik a hasnyálmirigy elnevezése, valamint az európaiak és négerek első összehasonlító vizsgálata. JANUÁR 25. 30 éve halt meg Török Lajos (1863—1945) bőrgyógyász, budapesti poliklinikai főorvos, egyetemi magántanár, a bőrbetegségek kórbonctanának kutatója. JANUÁR 27. 30 éve halt meg Pándy Kálmán (1868—1945) elmeorvos, egyetemi magántanár, a gyulai, majd a lipótmezei elme­gyógyintézet főorvosa, a nagyszebeni intézet igazgatója, majd magánelmegyógyintézet vezetője. 1905-ben megírta beszámolóját az európai elmegyógyintézetekről. Labora­tóriumi reakciót dolgozott ki a liquor fehérjetartalmá­nak vizsgálatára. JANUÁR 28. 100 éve született Verebély Tibor (1875—1941) sebész, bu­dapesti egyetemi tanár. Sokoldalú sebészi gyakorlatát kórtani megalapozással kapcsolta egybe. A harmincas években Magyarország vezető sebészének számított, nagy hatású előadó volt. Albert Schw emlékezve* Már életében legendák és mítoszok övezték. Orvos, filozófus, muzsikus, író, békeharcos, tudós volt, korunk­ban ritka egyetemes tehetség, cselekvő humanista. Száz esztendeje, 1875. január 14-én született, ötven éven át leprásokat gyógyított egy őserdei kórházban, melynek fenntartására orgonahangversenyeket adott Európa országaiban. Könyvet írt Bachról, a bachi dal­lamszimbolikáról. 1950-ben a francia becsületrend tiszt­jévé avatták, 1952-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Békeharcosok, politikusok, művészek, államférfiak — a csodáló, a tisztelő kortársak — leveleiből készül az Albert Schweitzerre emlékező centenáriumi kötet. Egy­­egy gondolattal felidézzük alakját „Az európai Gandhit tiszteltem benne” — mondja Németh László; „Példája lelkiismeretvizsgálatra indít” — így Juhász Pál profesz­­szor; „Afrikában öreg négereket, Európában­ öreg orgo­nákat gyógyított” — írja Lukin László. Borsos Miklós: „Schweitzer az emberi és a művészi ideálom.” Szent- Györgyi Albert: „A nagy biztatás, a r.Antakép volt szá­momra”. Gerald Götting 1968-ban, Weimarban, Albert Schweitzer szobrának leleplezésekor: „A szellemi élet legmagasabb rendű jelensége a szeretet, általa rendező­dik az embernek emberhez való viszonya. Hiszek a szel­lem erejében, hiszek az emberiség jövőjében!” Borisz Gilenson: „A Szovjetunióban mélységesen tisztelik az or­voshumanistát, aki felemelte szavát a háború ellen, har­colt a nukleáris leszerelésért. Az ő építő embersége egy­beesik a mi ideáljainkkal.” Stefan Zweig: „Ez a mélyen lelkiismeretes ember a világ legjobbjainak szemében mindannyiunk erkölcsi mintaképe.” Dr. Minotu Nomura: „Mindenkinek a lelkében legyen egy saját Lambaréne, amit a gyakorlatban megvalósít.” Selye János: „Sokan emlékeznek még arra az időre, amikor az orvost a tár­sadalom egyhangú megbecsülése és tisztelete övezte. Ma egyre gyakrabban hallani, hogy az orvos nem áll hiva­tása magaslatán, érzelem nélküli és hideg, anyagi érde­kek vezérlik. Mondják, politikailag közömbös, nem szív­ügye a társadalom sorsa. Albert Schweitzert ennek ellen­kezőjével vádolták­­ellenségei, bár önfeláldozó gyógyító munkáját nem tagadhatták le, örök helyet kapott az em­beriség szívében, mert öt évtizeden át csak jót tett a szenvedőkkel. Kevesen áldozták életüket hasonló neme­sen.” Albert Schweitzer születésének 100. évfordulójára, ja­nuár 6-án és február 1-én ünnepi Bach-hangverseny­­estet rendeznek a Zeneakadémián, amelyen Lehotka Gá­bor orgonál. A Magyar Posta hét darabból álló bélyeg­sorozattal emlékezik meg a nagy orvos születésének év­fordulójáról. •Dr. Horánszky Nándorné egy évtizede munkálkodik azon, hogy hazai emléket állítson Albert Schweitzernek a nagy hu­manista orvosra emlékező kötetben. A világ minden tájáról ér­kező levelekből bocsátotta rendelkezésünkre a fenti idézeteket.

Next