Egészségügyi Dolgozó, 1979 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-02 / 1. szám

ÚJ KÖNYVEK KARINTHY FERENC: Marich Géza utolsó kalandja (Szépirodalmi, 1973) Ügyes trükk ez a Marich Géza, fel-felbukkanó figu­rája Karinthy Ferencnek kár, hogy most kivégezte, de hiszem, feltámasztja mihamar. Egy adag önéletrajzi elem van benne „életből ellesett figura”, és persze egy jó nagy adag írói fantázia. Ezeken kívül is sok minden: például a világtörténelem több nagy horderejű eseménye, lefátyo­lozva és eredeti, bátor nézőponttal, továbbá személyes világismeret, kiábrándult életfilozófia, továbbá — mint minden írásában — rengeteg egzotikus étel receptje. Kü­lönleges figurák találkoznak össze látszólag puszta vé­­letlenségből Kréta szigetén; az események lazán össze­függő szálai bebizonyítják, hogy a véletlenek mö­gött a sors működik, akárcsak Szent Lajos ki­rály hídján. Korábbi novellafüzérének (Harminc­­három) folytatása vagy tartozéka ez az elbeszé­lés is, a Visszajátszás is, amely egy félrecsúszott nem­zedék lelkiismereti krízisét próbálja, ha nem is megöl­­dani, de legalább enyhíteni. Még néhány súlyosabb hang­vételű elbeszélés után, mint a tv-ből jó ismerős Magnó­lia-kert, vagy a cikis párbeszéd Rákosival,­­a kötet má­sodik felét a Szabad rablás apró írásai teszik ki: köny­­nyed és humoros írások ugyan, de a tréfás felvillaná­sok mélyén ott lappang a horatiusi sötét gond, az atra cura, hogy ugyan miféle eszeveszett bődületbe tántorog bele ez a megbomlott világ? Talán az eszkimók és a pá­puák kivételével minden népet minden országot megismert és bejárt Karinthy, hovatovább a „nagy magyar világjárók” közt is előkelő helyet biztosít magának, helyismereti közlései tehát éppoly auten­tikusak, mint ínycsiklandó étrendjei, irodalmi igé­nyessége azonban jóval több annál, hogysem útleírást ad­na; közölne: élményeket közöl, röviden, frappánsan, jel­lemzően és a derűs élmények tragikumának tudatában. Ha címet kért volna tőlem a kötete számára, ezt a mese­beli mondást javasolom vala: Szervusz világ, vetett ágy. S még külön meg is köszönöm neki, hogy helyettem — sokunk helyett — jól megnézte az egész hóbelevancot, s pár szóban tudomásunkra hozta: sose búsultunk, hogy mi nem jutottunk oda, semmit sem veszítettünk, a világ mindenütt másféle ugyan, de az emberek mindenütt egy­formák, és megfordítva, az emberek mindenütt másfélék, de a világ ugyanolyan ott is, mint akárhol. Ezt el lehetne mondani unalmasan is, de ő nemcsak érdekesen mondja, hanem rendkívül egyéni módon, utánozhatatlan bájjal, tömör biztonsággal, a lényeges és lényegtelen művészi keverésével ami az apróságokat is műalkotássá teszi. Mintegy harminc könyvet írt eddig, ez köztük talán a legjobb, mindenesetre a legkarinthy ferencibb. Be kellett járnia az egész világot ahhoz, hogy önmagát megtalálja? Mindenesetre megtalálta, s egy íróról ennél jelentősebb nem mondható. Talán még ez­ a szinoniima-szótár hozzá járhatna iskolába, annyi színes, változatos, plasztikus ki­fejezést hömpölyget ki magából, ha valakit­ valamit jel­lemezni akar. KERESZTURY DEZSŐ: így élt Arany János „ • (Móra, II. kiadás, 1978) Hogyan írt, mindnyájan tudjuk, kevésbé azt, hogyan éli. Arany életrajza párhuzamos Magyarország leg­izgalmasabb fejlődéstörténetével. De amit ezen túl tudni lehet róla, az szokatlanul kevés: az országos hírű költő úgy zárkózott be a világ elől, ahogyan kései költeményeit a Kapcsos könyvbe rejtette. Lelkének bo­nyolult finomságát Riedl Frigyes érezte át legmélyebben; mindennapi életének történéseit D. Szemző Piroska pró­bálta a leghitelesebben feltárni. Keresztúry Dezsőt régen megfogta az Arany-misztérium, egy pompás kötettel el is jutott élete derekáig; az öregkor megírásával még min­dig adósunk. Az „így élt...” sorozatba írt kis könyvével mintegy vázlatát adja befejezetlen — itt persze befeje­zett — Arany-monográfiájának. Szép és jó írás, mint Keresztúrynak mindig minden sora, de folyvást érződik rajta, hogy szeretne többet mondani. S az olvasó szomjan maradt— hol az életrajz, hol az életmű csonkasága miatt. De amit kap, az végtelenül gazdag, finoman átérzett, tu­dós elemzés. Különösen magkapó a 60-as évek rajza, a közműveltség mélyítéséért, erősítéséért folytatott nemzeti küzdelem, amelyben Aranynak oly jelentős szerepe volt. A mi századunkban az Akadémia is, a Kisfaludy Társaság is mind jobban elkorcsosult, maradt és visszahúzó szelle­mi erőként ismertük meg mindkettőt. Arany János ide­jében még szegénységében is gazdag központja a pezsgő szellemi életnek, amely körül — mint Arany kívánta — „a jobb elemek csoportozzanak.” Mint költő egy évtizeden át hallgatott, de hogy ezalatt mint szerkesztő, szervező, titkár, n­évintéző, kritikung és prózaíró írásv sokat tett a „jobb erők” összefogásáért, azt ez a kis könyv fejti meg. JEAN-JACQUES ROUSSEAU: Értekezések és filozófiai levelek Fordította Kis János, válogatta, az utószót és jegyzeteket írta Ludassy Mária (Magyar Helikon, 1973) Halálának 200. évfordulójára jelent meg ez a tekinté­lyes válogatás Rousseau műveiből, amely valóban két év­százados hiányt pótol. A Vallomások, az Emil és A magá­nyos sétáló álmodozásai már hozzáférhetők voltak a ma­gyarul olvasók számára, társadalombölcseleti írásai azon­ban nem, vagy csak alig, pedig e sokoldalú gondolkodó elsősorban szociológiai nézeteivel alkotott forradalmit és maradandót. A jelenleg kiadott válogatás tartalmazza a két viharkeverő értekezést (a tudományokról és művésze­tekről, illetve az egyenlőtlenség eredetéről), a d’Alembert­­hez intézett ún. színházi levelet, a Társadalmi szerződést, és náidov n.3 év jelen+ő'áori vitairatát, illetve életrajzi le­velét, így a fontosabb írásokból nem is marad más le­­fordítatlan mint a már kissé idejét múlta regény (Julie avagy az új Héloise) valamint botanikai és zenei fejtege­tései. Ha hozzáfűzzük, hogy a Gyorsuló Idő sorozatban egyidejűleg megjelent Rousseau életrajza is (e sorok író­jának tollából), akkor joggal örvendhetünk azon, hogy az emberiség egyik legnagyobb hatású gondolkodójáról végre átfogó képet nyerhet a magyar nagyközönség.­­ Az értekezések és levelek fordítása a Pléiade-kiadás alap­ján készült, gondos jegyzetteparátusának felhasználásá­val; a válogatót és a fordítót egyaránt elismerés illeti, ugyanígy a Magyar Helikon kiadót is, amely e két évszá­zados hiányt végre pótolta. Kívánatos, hogy a nagyközön­ség ne riadjon vissza a vaskos kötettől, hanem mélyedjen el Rousseau időtálló gondolataiban. (benedek) GOETHE ÜZENETE Magyar Imre professzor a rádió nyilvánossága előtt íze­sen felidézte olvasmányélmé­nyeit. Goethéhez érve el­gondolkodtatott, hogyan jut­hatott el ehhez a csúcshoz kölyökkorában az, aki egy bi­hari tanyáról négy elemivel elszármazott anyától nyerte eszméletét, a népköltészet, népi muzsika iránti fogé­konyságát, s hetedmagával egy szűk udvari lakásban ku­porogva, még az iskolaköny­veit sem tudta hová rakni. Történt­­ pedig, hogy egy arab származású drámaíró Pesten rekedt az első világ­háború végén. Asis Dentet­nek hívták. A tüzes fekete szemű, kreolbőrű, atléta ter­metű, nincstelen fiatalembert bátyám befogadta, anyám etette, s ő éjszakákon át körmölte (fűtetlen szobában ágyterítőbe burkolózva) né­met nyelvű drámáit. Jókat, gyengéket-e, nem tudom, csupán önbizalmának ilye­tén kitöréseire emlékszem: „Was bist du, Szomorú De­zső? Ich bin etwas, ich, Asis Dornet!” Amint bá­tyámtól hallottam, az arab fiú közismert volt korabeli kultúrberkeinkben; én csak látogatóin lepődtem meg (például akkori színészbál­ványunknak, Beregi Oszkár­nak nyitottam ajtót). Otthonunkban csupán jó­magam, a polgárista kislány, figyeltem arra, hogy szünte­lenül szaval valamit. Meg­értéséhez az iskolai kezdet­leges németórák, persze, nem adtak mankót, de a zengzetes dikció ritmusa, muzsikája, gyönyörű kiejté­se rabul ejtett. Hiszen amúgy is a költészet bűvö­letében éltem — Arany, Vö­rösmarty, Berzsenyi, Csoko­nai szerelmeseként. Asis Demetet a háború után kiutasították az or­szágból (a Tanácsköztársa­ság­ után emigrált bátyám Bécsben pártfogolgatta). Itt­hon rég elfelejtettük. A véletlen serdülő korom­ban kezembe adott egy né­met könyvet. A reveláció erejével ütött szíven a fel­ismerés, hiszen ez az a mennyei vers, az a csoda, amit Cornet szavalt! A Faust volt. Szótárral, nyelvkönyvvel vetettem rá magam értel­mének kibontására, de az ösztönös beleérzés többet kínált. A monológot hama­rosan végig betéve tudtam. Később lázasan böngésztem tovább, bemerészkedve a második rész rejtelmeibe is (ahonnan az alábbi idézet vésődött emlékezetembe). Legnagyobb találkozáso­mig, Adyig, talán Goethe oltotta leginkább poézis utá­ni szomjamat. Álljon itt csupán egyetlen, a ma em­berének is szóló üzenete: „Wer gutes will, der sei erst gut. Wer Freude will, besänftige sein Blut. Wer Wein begehrt, der kältre reife Trauben, Wer Wunder hofft, der stärke seinen Glauben.” (Jékely Zoltán fordításá­ban: „Ha jót akarsz, légy jó elébb. Ha örömöt, fékezd vágyad hevét, Ha bort kívánsz, érett fürtöt tapossál, Csodát remélsz? hitedben gazdagodjál!”) Jahn Anna A MARKHOT FERENC-emlékplakettet ez évben dr. Karmazsin László egyetemi tanár, a Debreceni Orvostu­dományi Egyetem Gyermek­­klinikájának igazgatója kapta meg az újszülöttek ke­zelése terén kifejtett tudo­mányos munkásságáért. AZ EGÉSZSÉGÜGYI TUDO­MÁNYOS TANÁCS Hegyes­­emlékéremmel tüntette ki dr. Zoltán Imre professzort, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú nőgyógyá­szati klinikájának igazgató­ját. Aszanov Lev Vlagyimirovics: Még nem elég! című aranyérmet nyert felvétele az egészség­ügyi dolgozók 1978-ban rendezett VI. Nemzetközi fényképkiállításán Karinthy Ferenc OLIVECRONA Háromnegyed három, mire a busz kiér Stockholm szélén a Karolinska Institut terje­delmes épületcsoportjához. A kórház főkapu­jánál megmondom, kihez vagyok bejelentve, nem keltek vele valami nagy feltűnést, bal­ra az utolsó pavilon, igazítanak el közönyö­sen, az idegsebészet. Jó darab séta odáig, s nincs saját portája, senki, akitől megtuda­kolhatnám, hányadik emelet, melyik ajtó. Végül egy orvos vagy ápoló formájút kapok el: professor Olivecrona, Olivecrona, töpreng el néhány pillanatig, nincs az már nyugdíj­ban? Ide vár engem, bizonygatom, telefonon megállapodtunk. Akkor próbáljam meg ott a földszinti folyosó végén, az volt a szobája... Hát még ő se próféta idehaza? Pontosan három óra: bekopogok. Herein! Magas, széles, hatalmas koponyájú, kék sze­mű, őszes-kopaszos, fehér köpenyes idős férfi emelkedik föl az íróasztaltól. — Herr Karinthy? Hogy hasonlít az apjá­hoz! Sohase láttam, csupán az immár klasszi­kus leírásból ismerem. „Vállas, szőke hajú és szőke arcú, százszázalékosan északi férfi.” És: „Nem mondhatnám, hogy az első pilla­natban magával ragadott vagy kétségbeesett vak bizalmat váltott volna ki... Rokonszen­vesnek találtam, de különösebb rajongást nem keltett bennem. Azt mindjárt éreztem, hogy nemcsak mesterségében, de életfelfogá­sában is szigorú materialista. Emberek meg­ismerésében nyilván egyszerű, világos, tárgyi szempontok vezetik, az illető helyzete, ter­mészetben és társadalomban.” Ezek voltak róla nevezetes betegének első benyomásai. És: „A tanár úr igazán kitűnő embernek látszik, ha nincs is különösebb érzelmi kul­túrája, az »emberszeretettől« rajongó géni­usz »megváltó« allűrjei... Mintha kissé töm­pe volna az orra, ami jóságra vall.” Azóta negyvenkét esztendő telt el: akkor negyvenöt éves volt, ma nyolcvanhét. Az idé­zetekből kirajzolódó kissé emberfölötti, fél­isteni jellege az elmúlt idő alatt még erőtel­jesebb lett: most maga az öregisten. — Milyen nyelven beszéljünk, professzor úr? — Ahogy önnek kellemesebb. Németül, angolul, nekem mindegy. — Angolul? — All right. Ám aztán mégis németül folytatja, talán, mert apámmal is úgy társalogtak. — Hogyan emlékezik rá? Szabvány kérdés, bevezetőnek, sokszor hallhatta, úgy is válaszol rá. — Jó páciens volt. Nyugodt, fegyelmezett. — Majd némiképp eltűnődve. — Akkoriban helyi érzéstelenítéssel végeztük az agyműté­teket. Kellett a beteg részvétele, ébrenléte. Jól megfelelt, együttműködött. — S anyámra emlékszik? — Hogyne, a férjével jött. Orvosnő, ugye? Szép, fekete asszony. Herbert Olivecrona volt az első, aki Euró­pában agyat operált. Előzőleg Amerikában, Bostonban Cushing már csinált ilyet (ezt mu­tatta be a regényben vetített keskenyfilm), majd Baltimore-ban Dandy professzor, az ifjú svéd ■ ösztöndíjas őmellette asszisztenske­­dett. Hazatérte után, a húszas évek kezdetén, a Serafiner lazarettet-ben próbálkozott vele először saját kezűleg, eleinte bizony sok hibá­val, melléfogással, amint a maga szűkszavú módján megjegyzi. Ott került sor 1936-ban az Utazás a koponyám körül-ben leírt műtét­re is. Később kinevezték ide, a Károly inté­zetbe tanszékvezetőnek. 1960-tól két évet Kairóban dolgozott, majd ismét itthon, ma­gánklinikákon, hosszú pályája során több ezer agyvelőt bontott ki. Két esztendeje tel­jesen nyugalomba vonult. — És azóta? — Ezt a szobámat megtartottam, be-bejá­­rok. Levelezés, tudományos, elméleti mun­ka. — S a gyakorlat? — Túl öreg vagyok hozzá. Régebben a Stockholm melletti villájában lakott, utóbb beköltözött a városba. A fele­ségével él, kettesben. Lent, egészen délen, Trelleborg közelében (ahová futott az az álombéli „fél fekete eb”) van nyaralója, szép nagy kerttel. Három felnőtt fia közül egyik sem orvos, felmenői pedig jogászok, állami hivatalnokok, effélék voltak. — Nálunk, Magyarországon, gyakoriak az orvosdinasztiák. A gyerekei nem gondoltak rá, hogy kövessék? — Talán nem olyan vonzó életforma, amit maguk előtt láttak. Folytonos munka, elfog­laltság. Egyébként sikeres pályák, üzletem­ber, diplomata, tévérendező. A szoba teli családi fényképpel: nyurga svéd férfiak, szőke, szép nők, menyek, uno­kák, angyalhajú dédunokák. Visszatérünk az engem leginkább izgató témához. — Apám a műtét után két évvel meghalt. Professzor úr szerint lehetséges az összefüg­gés? — Kizártnak tartom. Jóindulatú daganat volt, teljesen exstirpáltuk, eltávolítottuk. Az édesapja halálát agyvérzés vagy szívroham okozhatta. — Ön olvasta az Utazás a koponyám kö­rül című könyvet? — Igen, megjelent svédül is. Tetszett. — Orvosi szempontból mit tart róla? — Rendben van, úgy vélem.

Next