Egészségügyi Dolgozó, 1979 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-02 / 1. szám
ÚJ KÖNYVEK KARINTHY FERENC: Marich Géza utolsó kalandja (Szépirodalmi, 1973) Ügyes trükk ez a Marich Géza, fel-felbukkanó figurája Karinthy Ferencnek kár, hogy most kivégezte, de hiszem, feltámasztja mihamar. Egy adag önéletrajzi elem van benne „életből ellesett figura”, és persze egy jó nagy adag írói fantázia. Ezeken kívül is sok minden: például a világtörténelem több nagy horderejű eseménye, lefátyolozva és eredeti, bátor nézőponttal, továbbá személyes világismeret, kiábrándult életfilozófia, továbbá — mint minden írásában — rengeteg egzotikus étel receptje. Különleges figurák találkoznak össze látszólag puszta véletlenségből Kréta szigetén; az események lazán összefüggő szálai bebizonyítják, hogy a véletlenek mögött a sors működik, akárcsak Szent Lajos király hídján. Korábbi novellafüzérének (Harminchárom) folytatása vagy tartozéka ez az elbeszélés is, a Visszajátszás is, amely egy félrecsúszott nemzedék lelkiismereti krízisét próbálja, ha nem is megöldani, de legalább enyhíteni. Még néhány súlyosabb hangvételű elbeszélés után, mint a tv-ből jó ismerős Magnólia-kert, vagy a cikis párbeszéd Rákosival,a kötet második felét a Szabad rablás apró írásai teszik ki: könynyed és humoros írások ugyan, de a tréfás felvillanások mélyén ott lappang a horatiusi sötét gond, az atra cura, hogy ugyan miféle eszeveszett bődületbe tántorog bele ez a megbomlott világ? Talán az eszkimók és a pápuák kivételével minden népet minden országot megismert és bejárt Karinthy, hovatovább a „nagy magyar világjárók” közt is előkelő helyet biztosít magának, helyismereti közlései tehát éppoly autentikusak, mint ínycsiklandó étrendjei, irodalmi igényessége azonban jóval több annál, hogysem útleírást adna; közölne: élményeket közöl, röviden, frappánsan, jellemzően és a derűs élmények tragikumának tudatában. Ha címet kért volna tőlem a kötete számára, ezt a mesebeli mondást javasolom vala: Szervusz világ, vetett ágy. S még külön meg is köszönöm neki, hogy helyettem — sokunk helyett — jól megnézte az egész hóbelevancot, s pár szóban tudomásunkra hozta: sose búsultunk, hogy mi nem jutottunk oda, semmit sem veszítettünk, a világ mindenütt másféle ugyan, de az emberek mindenütt egyformák, és megfordítva, az emberek mindenütt másfélék, de a világ ugyanolyan ott is, mint akárhol. Ezt el lehetne mondani unalmasan is, de ő nemcsak érdekesen mondja, hanem rendkívül egyéni módon, utánozhatatlan bájjal, tömör biztonsággal, a lényeges és lényegtelen művészi keverésével ami az apróságokat is műalkotássá teszi. Mintegy harminc könyvet írt eddig, ez köztük talán a legjobb, mindenesetre a legkarinthy ferencibb. Be kellett járnia az egész világot ahhoz, hogy önmagát megtalálja? Mindenesetre megtalálta, s egy íróról ennél jelentősebb nem mondható. Talán még ez a szinoniima-szótár hozzá járhatna iskolába, annyi színes, változatos, plasztikus kifejezést hömpölyget ki magából, ha valakit valamit jellemezni akar. KERESZTURY DEZSŐ: így élt Arany János „ • (Móra, II. kiadás, 1978) Hogyan írt, mindnyájan tudjuk, kevésbé azt, hogyan éli. Arany életrajza párhuzamos Magyarország legizgalmasabb fejlődéstörténetével. De amit ezen túl tudni lehet róla, az szokatlanul kevés: az országos hírű költő úgy zárkózott be a világ elől, ahogyan kései költeményeit a Kapcsos könyvbe rejtette. Lelkének bonyolult finomságát Riedl Frigyes érezte át legmélyebben; mindennapi életének történéseit D. Szemző Piroska próbálta a leghitelesebben feltárni. Keresztúry Dezsőt régen megfogta az Arany-misztérium, egy pompás kötettel el is jutott élete derekáig; az öregkor megírásával még mindig adósunk. Az „így élt...” sorozatba írt kis könyvével mintegy vázlatát adja befejezetlen — itt persze befejezett — Arany-monográfiájának. Szép és jó írás, mint Keresztúrynak mindig minden sora, de folyvást érződik rajta, hogy szeretne többet mondani. S az olvasó szomjan maradt— hol az életrajz, hol az életmű csonkasága miatt. De amit kap, az végtelenül gazdag, finoman átérzett, tudós elemzés. Különösen magkapó a 60-as évek rajza, a közműveltség mélyítéséért, erősítéséért folytatott nemzeti küzdelem, amelyben Aranynak oly jelentős szerepe volt. A mi századunkban az Akadémia is, a Kisfaludy Társaság is mind jobban elkorcsosult, maradt és visszahúzó szellemi erőként ismertük meg mindkettőt. Arany János idejében még szegénységében is gazdag központja a pezsgő szellemi életnek, amely körül — mint Arany kívánta — „a jobb elemek csoportozzanak.” Mint költő egy évtizeden át hallgatott, de hogy ezalatt mint szerkesztő, szervező, titkár, névintéző, kritikung és prózaíró írásv sokat tett a „jobb erők” összefogásáért, azt ez a kis könyv fejti meg. JEAN-JACQUES ROUSSEAU: Értekezések és filozófiai levelek Fordította Kis János, válogatta, az utószót és jegyzeteket írta Ludassy Mária (Magyar Helikon, 1973) Halálának 200. évfordulójára jelent meg ez a tekintélyes válogatás Rousseau műveiből, amely valóban két évszázados hiányt pótol. A Vallomások, az Emil és A magányos sétáló álmodozásai már hozzáférhetők voltak a magyarul olvasók számára, társadalombölcseleti írásai azonban nem, vagy csak alig, pedig e sokoldalú gondolkodó elsősorban szociológiai nézeteivel alkotott forradalmit és maradandót. A jelenleg kiadott válogatás tartalmazza a két viharkeverő értekezést (a tudományokról és művészetekről, illetve az egyenlőtlenség eredetéről), a d’Alemberthez intézett ún. színházi levelet, a Társadalmi szerződést, és náidov n.3 év jelen+ő'áori vitairatát, illetve életrajzi levelét, így a fontosabb írásokból nem is marad más lefordítatlan mint a már kissé idejét múlta regény (Julie avagy az új Héloise) valamint botanikai és zenei fejtegetései. Ha hozzáfűzzük, hogy a Gyorsuló Idő sorozatban egyidejűleg megjelent Rousseau életrajza is (e sorok írójának tollából), akkor joggal örvendhetünk azon, hogy az emberiség egyik legnagyobb hatású gondolkodójáról végre átfogó képet nyerhet a magyar nagyközönség. Az értekezések és levelek fordítása a Pléiade-kiadás alapján készült, gondos jegyzetteparátusának felhasználásával; a válogatót és a fordítót egyaránt elismerés illeti, ugyanígy a Magyar Helikon kiadót is, amely e két évszázados hiányt végre pótolta. Kívánatos, hogy a nagyközönség ne riadjon vissza a vaskos kötettől, hanem mélyedjen el Rousseau időtálló gondolataiban. (benedek) GOETHE ÜZENETE Magyar Imre professzor a rádió nyilvánossága előtt ízesen felidézte olvasmányélményeit. Goethéhez érve elgondolkodtatott, hogyan juthatott el ehhez a csúcshoz kölyökkorában az, aki egy bihari tanyáról négy elemivel elszármazott anyától nyerte eszméletét, a népköltészet, népi muzsika iránti fogékonyságát, s hetedmagával egy szűk udvari lakásban kuporogva, még az iskolakönyveit sem tudta hová rakni. Történt pedig, hogy egy arab származású drámaíró Pesten rekedt az első világháború végén. Asis Dentetnek hívták. A tüzes fekete szemű, kreolbőrű, atléta termetű, nincstelen fiatalembert bátyám befogadta, anyám etette, s ő éjszakákon át körmölte (fűtetlen szobában ágyterítőbe burkolózva) német nyelvű drámáit. Jókat, gyengéket-e, nem tudom, csupán önbizalmának ilyetén kitöréseire emlékszem: „Was bist du, Szomorú Dezső? Ich bin etwas, ich, Asis Dornet!” Amint bátyámtól hallottam, az arab fiú közismert volt korabeli kultúrberkeinkben; én csak látogatóin lepődtem meg (például akkori színészbálványunknak, Beregi Oszkárnak nyitottam ajtót). Otthonunkban csupán jómagam, a polgárista kislány, figyeltem arra, hogy szüntelenül szaval valamit. Megértéséhez az iskolai kezdetleges németórák, persze, nem adtak mankót, de a zengzetes dikció ritmusa, muzsikája, gyönyörű kiejtése rabul ejtett. Hiszen amúgy is a költészet bűvöletében éltem — Arany, Vörösmarty, Berzsenyi, Csokonai szerelmeseként. Asis Demetet a háború után kiutasították az országból (a Tanácsköztársaság után emigrált bátyám Bécsben pártfogolgatta). Itthon rég elfelejtettük. A véletlen serdülő koromban kezembe adott egy német könyvet. A reveláció erejével ütött szíven a felismerés, hiszen ez az a mennyei vers, az a csoda, amit Cornet szavalt! A Faust volt. Szótárral, nyelvkönyvvel vetettem rá magam értelmének kibontására, de az ösztönös beleérzés többet kínált. A monológot hamarosan végig betéve tudtam. Később lázasan böngésztem tovább, bemerészkedve a második rész rejtelmeibe is (ahonnan az alábbi idézet vésődött emlékezetembe). Legnagyobb találkozásomig, Adyig, talán Goethe oltotta leginkább poézis utáni szomjamat. Álljon itt csupán egyetlen, a ma emberének is szóló üzenete: „Wer gutes will, der sei erst gut. Wer Freude will, besänftige sein Blut. Wer Wein begehrt, der kältre reife Trauben, Wer Wunder hofft, der stärke seinen Glauben.” (Jékely Zoltán fordításában: „Ha jót akarsz, légy jó elébb. Ha örömöt, fékezd vágyad hevét, Ha bort kívánsz, érett fürtöt tapossál, Csodát remélsz? hitedben gazdagodjál!”) Jahn Anna A MARKHOT FERENC-emlékplakettet ez évben dr. Karmazsin László egyetemi tanár, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Gyermekklinikájának igazgatója kapta meg az újszülöttek kezelése terén kifejtett tudományos munkásságáért. AZ EGÉSZSÉGÜGYI TUDOMÁNYOS TANÁCS Hegyesemlékéremmel tüntette ki dr. Zoltán Imre professzort, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú nőgyógyászati klinikájának igazgatóját. Aszanov Lev Vlagyimirovics: Még nem elég! című aranyérmet nyert felvétele az egészségügyi dolgozók 1978-ban rendezett VI. Nemzetközi fényképkiállításán Karinthy Ferenc OLIVECRONA Háromnegyed három, mire a busz kiér Stockholm szélén a Karolinska Institut terjedelmes épületcsoportjához. A kórház főkapujánál megmondom, kihez vagyok bejelentve, nem keltek vele valami nagy feltűnést, balra az utolsó pavilon, igazítanak el közönyösen, az idegsebészet. Jó darab séta odáig, s nincs saját portája, senki, akitől megtudakolhatnám, hányadik emelet, melyik ajtó. Végül egy orvos vagy ápoló formájút kapok el: professor Olivecrona, Olivecrona, töpreng el néhány pillanatig, nincs az már nyugdíjban? Ide vár engem, bizonygatom, telefonon megállapodtunk. Akkor próbáljam meg ott a földszinti folyosó végén, az volt a szobája... Hát még ő se próféta idehaza? Pontosan három óra: bekopogok. Herein! Magas, széles, hatalmas koponyájú, kék szemű, őszes-kopaszos, fehér köpenyes idős férfi emelkedik föl az íróasztaltól. — Herr Karinthy? Hogy hasonlít az apjához! Sohase láttam, csupán az immár klasszikus leírásból ismerem. „Vállas, szőke hajú és szőke arcú, százszázalékosan északi férfi.” És: „Nem mondhatnám, hogy az első pillanatban magával ragadott vagy kétségbeesett vak bizalmat váltott volna ki... Rokonszenvesnek találtam, de különösebb rajongást nem keltett bennem. Azt mindjárt éreztem, hogy nemcsak mesterségében, de életfelfogásában is szigorú materialista. Emberek megismerésében nyilván egyszerű, világos, tárgyi szempontok vezetik, az illető helyzete, természetben és társadalomban.” Ezek voltak róla nevezetes betegének első benyomásai. És: „A tanár úr igazán kitűnő embernek látszik, ha nincs is különösebb érzelmi kultúrája, az »emberszeretettől« rajongó géniusz »megváltó« allűrjei... Mintha kissé tömpe volna az orra, ami jóságra vall.” Azóta negyvenkét esztendő telt el: akkor negyvenöt éves volt, ma nyolcvanhét. Az idézetekből kirajzolódó kissé emberfölötti, félisteni jellege az elmúlt idő alatt még erőteljesebb lett: most maga az öregisten. — Milyen nyelven beszéljünk, professzor úr? — Ahogy önnek kellemesebb. Németül, angolul, nekem mindegy. — Angolul? — All right. Ám aztán mégis németül folytatja, talán, mert apámmal is úgy társalogtak. — Hogyan emlékezik rá? Szabvány kérdés, bevezetőnek, sokszor hallhatta, úgy is válaszol rá. — Jó páciens volt. Nyugodt, fegyelmezett. — Majd némiképp eltűnődve. — Akkoriban helyi érzéstelenítéssel végeztük az agyműtéteket. Kellett a beteg részvétele, ébrenléte. Jól megfelelt, együttműködött. — S anyámra emlékszik? — Hogyne, a férjével jött. Orvosnő, ugye? Szép, fekete asszony. Herbert Olivecrona volt az első, aki Európában agyat operált. Előzőleg Amerikában, Bostonban Cushing már csinált ilyet (ezt mutatta be a regényben vetített keskenyfilm), majd Baltimore-ban Dandy professzor, az ifjú svéd ■ ösztöndíjas őmellette asszisztenskedett. Hazatérte után, a húszas évek kezdetén, a Serafiner lazarettet-ben próbálkozott vele először saját kezűleg, eleinte bizony sok hibával, melléfogással, amint a maga szűkszavú módján megjegyzi. Ott került sor 1936-ban az Utazás a koponyám körül-ben leírt műtétre is. Később kinevezték ide, a Károly intézetbe tanszékvezetőnek. 1960-tól két évet Kairóban dolgozott, majd ismét itthon, magánklinikákon, hosszú pályája során több ezer agyvelőt bontott ki. Két esztendeje teljesen nyugalomba vonult. — És azóta? — Ezt a szobámat megtartottam, be-bejárok. Levelezés, tudományos, elméleti munka. — S a gyakorlat? — Túl öreg vagyok hozzá. Régebben a Stockholm melletti villájában lakott, utóbb beköltözött a városba. A feleségével él, kettesben. Lent, egészen délen, Trelleborg közelében (ahová futott az az álombéli „fél fekete eb”) van nyaralója, szép nagy kerttel. Három felnőtt fia közül egyik sem orvos, felmenői pedig jogászok, állami hivatalnokok, effélék voltak. — Nálunk, Magyarországon, gyakoriak az orvosdinasztiák. A gyerekei nem gondoltak rá, hogy kövessék? — Talán nem olyan vonzó életforma, amit maguk előtt láttak. Folytonos munka, elfoglaltság. Egyébként sikeres pályák, üzletember, diplomata, tévérendező. A szoba teli családi fényképpel: nyurga svéd férfiak, szőke, szép nők, menyek, unokák, angyalhajú dédunokák. Visszatérünk az engem leginkább izgató témához. — Apám a műtét után két évvel meghalt. Professzor úr szerint lehetséges az összefüggés? — Kizártnak tartom. Jóindulatú daganat volt, teljesen exstirpáltuk, eltávolítottuk. Az édesapja halálát agyvérzés vagy szívroham okozhatta. — Ön olvasta az Utazás a koponyám körül című könyvet? — Igen, megjelent svédül is. Tetszett. — Orvosi szempontból mit tart róla? — Rendben van, úgy vélem.