Egészségügyi Dolgozó, 1980 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-02 / 1. szám

Idegrost­ok egy izomban. (Fotomikrográf) DÖNTÖTT A KORMÁNY: a hepatitisz foglalkozási betegség A Minisztertanács 1979. december 27-i ülése több társadalombiztosítási kér­désben hozott határozatot. Ezek között elismerte, hogy a hepatitisz baleseti ellátásra és egyben mun­káltatói kártérítésre jogo­sító foglalkozási betegség az egészségügy minden munkahelyén. Ezzel régi jogos sérelmet orvosoltak. Szakszervezetünk kong­resszusai felhívták már a figyelmet arra, hogy a fer­tőző májgyulladásban meg­betegedettek között az egészségügyi dolgozók ará­nya három-hatszorosa az ugyanazon korosztályba tartozó lakosságcsoporté­nak, és ennek ellenére csak a fertőző osztályokon és fertőző betegeket gyó­gyító intézményekben is­merték el kártalanításra jogosító munkakörrel kap­csolatos megbetegedésnek. Szakszervezetünk követke­zetesen fellépett annak ér­dekében, hogy érvényt sze­rezzen a helyzetfelismerés­nek. A bíróság egyes esetek­ben eddig is megítélte a munkajogi, munkáltatói kártérítést, ehhez azonban az kellett, hogy a dolgozó beperelje munkaadóját. A fertőző májgyulladás fog­lalkozási betegségként való elismerése valamennyi egészségügyi munkahelyen elsősorban a kártérítés, a táppénz és az átlagkereset közötti különbözet megté­rítése szempontjából je­lentős, és egyben elismeré­se hivatásunk veszélyei­nek. Aki kártérítésre szorul, az már beteg. De a bajt megelőzni munkavédelmi intézkedésekkel, korsze­rűbb munkakörülmények megteremtésével, fegyel­mezettebb és körültekin­tőbb munkával ez a még előttünk álló, nem csekély feladat. Nem tudom, hány ezren voltak szolgálatban szilveszter­kor a koccintás pillanatában az intézetekben, a mentőknél. Bizonyára sokan. Közülük most négyet kérdezünk. Az osztály­­vezető főorvos a László Kórház sebészeti osztályáról: — Sokféle ünnep van és sokféle ünneplés. Érzelmeinket az befolyásolja, hogy milyen hétköznapok előzték meg őket, és hogy a „jeles napok” milyen szerepet töltenek be életünk­ben. Kolozsvárott születtem, az egyetemet Budapesten végez­tem.­­Több mint húsz esztendeig dolgoztam Hedri Endre pro­fesszor mellett, akitől a mesterségen kívül életre szóló útra­­valót kaptam emberségből, barátságból és orvosi erkölcsből. Magam huszonöt éven át oktattam medikusokat. Ha a jól fel-, készült, kiváló képességű fiatal sebész barátaimra gondolok, megnyugtat a tudat: jó kezekben van a kés. — Irigyelt szakma a köztudatban a sebészé. — Gyönyörűséges és iszonytató. Gyönyörűséges, mert a görcsökben fetrengő, félholt ember néhány nap múlva talán saját lábán hagyja el a kórházat. — Gondolom, örömet másban is lel? »— Elsősorban a családomban, három gyermekemben és négy unokámban. És örömet jelent, ha lemezeimmel és köny­veimmel foglalkozhatok. Egyszóval: életprogramom még — remélem — sok-sok évre van. Halk szavú, rebbenő szemű fiatalasszony Mihalik László­­né, Magdi nővér. — Az ünnep, az új év általában a gyermekkort juttatja az ember eszébe. Én Szabolcs megyéből származom. Hirdetés­re, toborzásra jöttem a fővárosba segédápolónőnek. 1966-ban elvégeztem a szakiskolát, és a II. számú belklinikán kezdtem dolgozni, majd a színészo­tthonba mentem. Egy kicsit fáj, hogy sok helyen nem az embert, hanem csak a munkaerőt keresik és várják. A fiatalok számára talán ezért átmeneti megoldás ez a szakma. Megunták a kimerítő munkát, a több műszakos beosztást, az idősebb nővérek pedig a kedvezőtlen körülmé­nyeket elégelik meg. Én itt jól érzem magam. Nézzen körül! A felújítás óta ÚJÉVI BISZKimíg alig talál ma Magyarországon a miénknél korszerűbb sebé­szetet. Ez persze önmagában még nem elég a munkához. Dol­gozni csak úgy lehet, ha emberi kapcsolatok is segítik életün­ket. A mi viharos mindennapjainkat itt nyugodtan, jó közér­zettel tudom elviselni. Az emberi hangot mindennél fonto­sabbnak tartom, amit nem pótolja se pén­z, se más. Nyolc esztendeig laktam az anyósomnál. Férjem moz­donyvezető volt. Szakmánkból adódóan keveset találkoztunk. Életem legnagyobb élménye, amikor szövetkezeti lakáshoz ju­tottunk. De ide már csak ketten költöztünk: tizenegy éves fiam és én. Ezért talán megérti, ha nincsenek nagy vágyaim. Révész Erzsébet fiatal, vidám, csinos. — Mátészalkán egészségügyi szakközépiskolában érettsé­giztem. Itt Pesten felvételiztem az egyetemre, és amikor nem sikerült, azt hittem, vége a világnak. Nem sokáig búslakod­tam. Ez az első munkahelyem és a második szilveszterem a fővárosban. — Könnyű volt beilleszkedni? — Hazudnék, ha igennel válaszolnék. Nálunk jól képzett nővérek vannak. Az ország egyetlen olyan sebészeti osztálya a miénk, ahol szakszerűen ellátják a — szerencsére igen rit­ka — gázgangrénás betegeket. Ha valaki előbbre akar jutni, bizonyítania kell. S ez sok munkát és nem kevés kudarcot is jelent, de megéri. Én boldog vagyok: január elsejétől műtő­ben dolgozhatok, szeptembertől műtősnői tanfolyamra fogok járni. Életem nagy vágya teljesül ezzel.­­ — A vidék után egy I6 éves lánynak bizonyára életfor­maváltást is jelentett a főváros. — Valóban. Nővérszálláson élek, sokáig elszórtam a pénzt, s ettem a zsíroskenyeret. Aztán megtanultam beoszta­ni. Ma már tudom, mi mennyibe kerül, a magam ura vagyok. Szeretem a szép ruhát, sokat költök öltözködésre, de félre is teszek: lakásra gyűjtök. A szüleim munkásemberek, a húgom­ról és az öcsémről kell gondoskodniuk. S hogy mit tervezek az új évre? Szép emberi kapcsolatokat. Több szabad időt, ak­kor tudok kézimunkázni, olvasgatni, készülni a továbbtanu­lásra. A nyáron Lengyelországba szeretnék utazni. Soknak találja? Kamaszos alkatú, de amikor megszólal, rögtön határozott sebész dr. Keleti György: — Az új esztendőtől békét várok. Nemcsak magamban és a világban, hanem az osztályon is. Megérti, ha mindennél jobban a nyugalomért áhítozom? Az egyetemen paradicsomi nyugalom uralkodott. KTSZ-titkár voltam. Most gyakran van hiányérzetem amiatt, hogy közérdekű jelenségekre figyelő, tevékeny alkatom ellenére kiesem a „közéletből”. Pedig az a fajta ember vagyok, aki nem tud csak szó nélkül elmenni a dolgok mellett. Elvégeztem a marxizmus egyetemének filozófiai szakosítóját, szakszervezeti szemináriumot vezetek a kórházban. Egyébként minden energiámat szakmai fejlődé­­semre fordítom. A hasi sebészeten, az endoszkópos vizsgálat­­ban vannak terveim. Ezekről jövő ilyenkor talán már többet mondhatok. — Mit csinál szabad idejében? — Havi 12—14 ügyelet mellett abból, sajnos, nagyon ke­vés van. Ha tehetem, a családommal töltöm. A feleségem röntgen asszisztens. Nincs nagyobb örömünk, mint négyéves Artúr fiunkkal eljutnunk a Közlekedési Múzeumba, vagy a MOM-ba, a cserépvásárra. A nyárra nagy nyugat-európai körutat tervezünk ... Négy ember — négy élet. A tervek sem egyformák. Kí­vántuk, hogy ezek az elérhetetlennek igazán nem tűnő vá­gyak telje­süljenek: a főorvosnak egészséget, hogy dolgozhas­son. Magdi nővérnek m­ugalmaz Erzsi nővérnek emberi kap­csolatokat, a fiatal sebésznek békét. ds ez utóbbit kívánjuk magunknak és mindannyiunknak. Várhalmi Judit DR. MEDVE LÁSZLÓ Számvetés, feladatok Év végén, az emberek, intézményeik, szer­vezetek számadásit készítenek, hogy megha­tározhassák az új esztendő feladatait. Az egészségügyi dolgozók több mint 200 ezres táborának számvetését megkönnyíti az, hogy egyrészt az év őszén az országgyűlés értékel­te az­ egészségügyi törvény végrehajtásának tapasztalatait, másrészt a Politikai Bizottság szeptember 11-i ülésén határozatot hozott az egészségügyi ellátás helyzetéről és fejleszté­sének fő feladatairól. Az állásfoglalás egyebek mellett hangsúlyozza: „A lakosság egészség­­ügyi ellátása a társadalom egészére közvetle­nül ható, a lakosság helyzetét, hangulatát je­lentősen befolyásoló politikai tényező.” Az a körülmény pedig, hogy 1979 nemzet­közi gyermekév volt, az ellátás olyan fontos területei iránt is felkeltette a társadalom ér­deklődését, mint az iskolaegészségügy, a pá­lyaválasztás. Emellett a gyermekek ellátásá­ban elért eredményeinkről nem egyszer nem­zetközi fórumokon is elismeréssel szólhattak. Általánosan érezhető, hogy a XI. kongresz­­szus óta megnőtt a társadalom érdeklődése és seegítőkészsége az egészségügy és problémái iránt. Az egészségügyi dolgozók azzal a jó ér­zéssel zárhatták az évet, hogy fáradhatatlan munkájukért elismerést kaptak, hiszen a Po­litikai Bizottság határozatban mondta ki, hogy „az egészségügyi dolgozók áldozatkész mun­kával, hivatástudattal tesznek eleget kötele­zettségeiknek. A gyógyító munka színvonala emelkedett, javult a lakosság egészségi álla­pota”. Valóban a felszabadulás utáni fejlődésünk eredményeként olyan lehetőségek vannak az állampolgárok egészségügyi ellátására, mint­­ történelmünk folyamán sohasem. 1979-ben is jelentősen bővült intézményhálózatunk, újabb eredmények születtek az V. ötéves terv fej­lesztési, szakmai, szervezési céljainak meg­valósításában, így a kiemelt célprogramok­ban is. Az év folyamán elvégzett nyitott szív­műtétek száma megközelítette az 1000-et, több mint 1000 pacemaker-beültetés történt, 40 körülire emelkedett a veseátültetések szá­ma. Jelentős az előrehaladás az endoprotézis alkalmazásában, az év folyamán kb. 450 be­ültetésre került sor. De nemcsak a legsúlyo­sabb betegek ellátásában javultak lehetősé­geink, nagyon sok intézményben és szolgálat­nál vezettek be új diagnosztikai és gyógyí­tási eljárást. Befejeződött a perinatális inten­zív központok hálózatának kiépítése, hatéko­nyabban működtek az anya- és gyermekvé­delem intézményei. A közegészségügyi-jár­ványügyi hálózat korszerű műszerekkel gaz­dagodott. Új tudományos eredmények szület­tek, sok területen nyílt mód az orvostudo­mány eredményeinek szélesebb körű alkal­mazására. A gyógyító-megelőző ellátás integrációja után első évben dolgoztak egységes szerve­zetben az időseket gondozó intézetek és szol­gálatok, s ez sok helyen máris érezhetően ja­vította az ellátást. Növekedett ebben a társa­dalom részvállalása is. Javult a fogyatéko­sokkal való foglalkozás lehetősége, például az alagi központi intézet megnyitásával. A legszigorúbb szemmel is jóleső érzés meg­áll­apí­tani, hogy a nehezedő körülmények kö­zött a társadalom, a tudomány, az egészség­­ügyi ellátás­ 1979-ben is elősegítette humánus céljaink megvalósítását. Mindennek eredmé­nye megmutatkozik a lakosság egészségi ál­lapotának általános javulásában. Változatla­nul gond azonban a középkorú férfiak halá­lozásának növekedése; ebben jelentős szere­pük van a szív-érrendszeri megbetegedések­nek. Itt is csak a megelőzés fejlesztésével jut­hatunk előre, ehhez azonban szükséges nem­csak az orvostudomány, hanem a szociológia kutató, feltáró munkája is. A halálokok kö­zött második helyen szereplő daganatos meg­betegedések leküzdésében is egyre több a biz­tató eredmény. Az 1979. évi szűrővizsgálatok is azt bizonyítják, hogy sok területen megvan a mód a daganatok korai felkutatására. Sok más területen azonban a fejlődéshez kevés az egészségügy munkája, a társadalom közre­működése szükséges. Így pl. a balesetek, az alkoholizmus okozta betegségek, a koraszülé­­­sek megelőzéséhez, a foglalkozási rehabilitá­cióban való előrehaladáshoz stb. Az eredmények, a fejlődés ellenére az igé­nyek gyorsabban nőnek, mint a lehetőségek. Vannak közöttük nem elsődlegesek, ezért rangsorolni kell a feladatokat. S ebben nagy a felelősség, indokolt sokszor a vita is. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy a Politikai Bizottság véleményt mondott egészségpoliti­kánkról, amikor megállapította, hogy „támo­gatja az egészségügy fejlesztésének fő felada­taira vonatkozó javaslatokat mint a további munka irányvonalát”. Követelményként fogalmazódott meg a párt­­dokumentumban is az ellátás szervezettségé­nek javítása, a hatékonyabb, a szocialista er­kölcs követelményei szerinti munkavégzés, ami egybeesik az egészségügyi dolgozók túl­nyomó többségének törekvéseivel. A népgaz­daság jelenlegi helyzetében ez különösen fon­tos, hiszen a szervezettebb, fegyelmezettebb gyógyító-megelőző munka emelője, ösztönzője a sajátos gazdaságossági-hatékonysági céljaink megvalósításának. A mai helyzetben is mó­dunk van arra, hogy pozitív cselekvési prog­ramot alakítsunk ki. Felelősségteljesebb mun­kára ösztönöz a vezető testületek azon állás­­foglalása, hogy gazdasági nehézségeink között sem csökkenhet az egészségügyi ellátás szín­vonala és ha néhány évig esetleg lassúbb lesz is a fejlődés, a haladásról, a szakmai célok megvalósításáról nem mondunk le. Alapvető feladataink közül a kiemelt cél­programok mellett már 1980-ban előre kell lépnünk a gondozás és a szűrés munkamód­szereinek kidolgozásában. Ez magában foglalja az alapellátás tökéletesítését, mely nélkül a szűrővizsgálattal felkutatott betegek gondozá­sa nem oldható meg. Ma is több millió gyer­mek és felnőtt előzetes, időszakos, célzott szű­rővizsgálata történik évente, de nincs meg­oldva az alapellátás tájékoztatása ezeknek eredményeiről, s így sokszor nem történik meg a továbbvizsgálás, a gyógyítás, a reha­bilitáció. Itt is sok még a tennivaló, hogy az integráció folyamatában előbbre lépjünk. Nemcsak a járóbeteg-ellátásban lehet ha­tékonyabban dolgozni a meglevő körülmé­nyek között, hanem a kórházakban is. A rönt­gen, laboratórium, diagnosztikus részlegek ér­tékes eszközeinek egyműszakos működtetése és hét végi leállása miatt a betegek sokszor napokig csak várakoznak. 1980-ban nemcsak töprengeni kell ezen, hanem a társadalmi és egyéni érdekek figyelembevételével cseleked­ni. Azok az orvosok ma az egészségügy elő­revivői, akik képesek megszervezni e felada­tok megoldásához szükséges összehangolt, oly­kor nagy erőfeszítés­eket és áldozatokat igény­­­lő csoportmunkát. Sokszor ugyanolyan felté­telek mellett is nagy különbségek vannak az ellátás színvonalában, a betegek elégedettsé­gében. Belső tartalékunk van tehát az egész­ségügyi dolgozók szakmai felkészültségének növelésében, a munkahelyi légkör javításá­ban, a gyógyítás szubjektív tényezőiben. Az orvos-beteg kapcsolat elősegítheti vagy gá­tolhatja az orvosi tevékenységet, a gyógyu­lást. A magántulajdonon alapuló társadalom­ban az orvos alá- vagy fölérendeltje a beteg­nek, de mindkét viszony zavarja az orvos— beteg kapcsolatot. Társadalmunkban nem így van ez, de maradványaival gyakran­­ találkoz­hatunk még Egyes orvosok ezért nem tudnak a gyógyításra, a munka megszervezésére össz­pontosítani. Teendőink vannak a vezetők és beosztottak, a dolgozók egymás közötti, az egészségügyiek és a betegek kapcsolatainak javításában. Bővíteni kell azokat a kezdemé­nyezéseket, melyekkel elérhető, hogy terüle­tünkön is nagyobb becsülete legyen az áldo­zatos munkának, s visszaszorítsuk a munka­­nélküli jövedelmet élvezőket. Javító szándékkal sok szó esett ezekről a kérdésekről az egészségügyi pártalapszerveze­tek beszámoló taggyűlésein, a különféle szin­tű szakszervezeti tanácskozásokon. Most az MSZMP XII. kongresszusára­ készülve a kong­resszusi irányelvek oly szép programot fogal­maznak meg az egészségügy számára, mely­ben kifejeződik szocialista társadalmunk hu­manizmusa, s számunkra pedig megtisztelő feladat a végrehajtása.

Next