Egészségügyi Dolgozó, 1983 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
A PARLAMENTI BIZOTTSÁG ELŐTT 1982. december 6-án Pesta László elnökletével ülést tartott az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottsága. Az írásban beterjesztett anyaghoz, melyet az Egészségügyi Minisztérium, a SZOT társadalombiztosítási, valamint üdülési és szanatóriumi főigazgatósága készített el, Juszt László miniszterhelyettes fűzött kiegészítést. A vitában felszólaló képviselők közül elsőként dr. Zsolnai Mária (Fejér megye) szorgalmazta az ügyeleti díjak felülvizsgálatát, mondván, azok nincsenek arányban a felelősségteljes és megterhelő munkával. Javasolta, hogy egészségügyi kisvállalkozások létrehozásával vagy más módon segítsék az idősek, betegek otthoni ápolását, kórházi ágyakat szabadítva fel ezáltal. Sajnálatos tényként emlegette, hogy a korszerű, úgynevezett egyszer használatos fecskendők, illetve tűk gyakran nem „passzolnak” egymáshoz, jelentős gondot okozva így orvosnak, ápolónak. Nics János (Fejér megye) a Dunai Vasmű úgynevezett nyitott üzemorvosi rendelője körüli bonyodalmakról számolt be: a lakosságot is fogadó gyógyintézmény ugyanis egyelőre nem működhet, mert hiányoznak még a csak importból beszerezhető gyógyászati eszközök. Dr. Tóth Dankó István (Borsod megye) ugyancsak az ügyeleti díjak, illetve az orvosoknak járó gépkocsiátalány felülvizsgálását kérte. Szóvá tette azt is: olykor hiába van pénz különböző, nagy értékű berendezésekre, a kereskedelem nem szállítja azokat. Jelentős tartalékok vannak még az egészségügyben — mondotta dr. Kiss István (Komárom megye) —, melyek segíthetik kitűzött céljaink megvalósítását, elért eredményeink megtartását. Ehhez a jobb szervezettségen kívül az egészségügyben dolgozók még fokozottabb feladatvállalására is szükség van. A képviselőnek ez utóbbi véleményével szállt vitába dr. Kaposvári Júlia (Budapest), mondván: már most is túl sokat vár társadalmiunk az egészségügyiektől, holott többségük a feszített munkától, a megterheléstől ugyancsak kimerült, „elhasználódott” fizikailag és pszichésen egyaránt. Dr. Kormos Miklós, az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének titkára az orvosok, ápolók, asszisztensek egészségvédelméről, valamint arról szólt, hogy a regionális központok fejlesztéséhez az eddiginél átgondoltabb, jobb koncepciótkell kialakítani. Tóth Géza (Szabolcs-Szatmár megye) véleménye szerint a beruházásokkal eddig is sok volt a gond. Félő, hogy az építőiparnak a jövőben még kevésbé lesz érdeke egészségügyi intézmények rekonstrukciójával, felújításával foglalkozni. Hasznos lenne tehát — vélte —ha az illetékesek egy, erre ösztönző szabályozó rendszert alakítanának ki. Dr. Schnitzler József (Hajdú-Bihar megye) aggodalmának adott hangot: az egészségügyi szakma felhígult, a szakdolgozók, kisegítő alkalmazottak köre nem mindig az arra legalkalmasabbakból verbuválódik. Dr. Juszt Lajos válaszában egyebek között elmondta: a minisztérium támogatja a szociális ellátást segítő kisvállalkozásokat. Megpróbálják bővíteni a szociális gondozók számát, és megvizsgálják díjazásukat. Ugyancsak — a szakszervezettel közösen — górcső alá veszik az ügyeleti díjakat is, úgy, hogy a tényleges, fontos ügyeleti munkát nagyobb összeggel honorálják. Miniszteri rendelet készül az orvosok gépkocsiátalányának módosításáról — mondotta az ezzel kapcsolatos észrevételekre reagálva, majd a fecskendő és tű dilemmájáról szólva megállapította, hogy a hazai, illetve import eszközök valóban nem „cseresszabatosak”, és az illetékes irányító szervek hibája, hogy az elosztáskor — például — a külföldi tűhöz magyar fecskendőt küldenek. Véleménye szerint a megrendelt orvosi berendezéseket igenis leszállítja a kereskedelem, hiszen megfelelőek a készletei, ám bizonyos, importból származó cikkekre sajnos várni kell. Az emberi tényezőkről, tartalékokról szólva Juszt Lajos kifejtette: az egészségügy nem mondhat le arról, hogy keressen és találjon olyan megoldásokat, amelyek különböző, ésszerű szervezeti intézkedésekkel, a túlterheltségtől megszabadítva, hasznos faladatok ellátására mozgósíthatja a valóban minden megbecsülést megérdemlő orvosokat, ápolókat, nővéreket, asszisztenseket. Az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottságának ülése dr. Pesta Lászlónak, a testület elnökének zárszavával ért véget. KÓRHÁZ. MAJDNEM A VÁROS SZÉLÉN Az emberek többsége az egészségüggyel csak akkor kerül kapcsolatba, ha beteg vagy közeli hozzátartozójának megromlott az egészsége. Nem így volt 13 héten keresztül: a tévében milliók nézték a „Kórház a város szélén” című sorozatot. Ahogy a tévésorozatokkal történni szokott, a szereplők életének minden mozzanata egyre jobban érdekelt bennünket. Az orvosok és általában a kórháziak belső életébe, sőt az ott dolgozók magánéletébe a kívülállónak ritkán van bepillantásuk. Ezért az ilyen lehetőség különösen vonzóan hat a nézőkre. De akadtak olyan egészségügyi dolgozók, akik éppen a „kulisszatitkok mutogatását” kifogásolták, károsnak tartva, mert — szerintük — az ilyen film különböző összehasonlításokra nyújt lehetőséget, és ez csak erősíti a laikusok kíváncsiságát, kritikáját a kórházi életnek rájuk nem tartozó ügyeivel kapcsolatban. Nem volt ritka az olyan vélemény sem, hogy az olyan figurák, mint amilyenek ebben a sorozatban szerepeltek, egyszerűen nincsenek, ezek írói kitalálmányok. Amikor dr. Hüttl Tivadar professzort felkerestem, alig tudtam róla többet, mint hogy a Pest megyei Semmelweis Kórház, egyszerűbben a Rókus sebészeti osztályának vezetője. Véleményét akartam kérni nem a filmsorozatról, inkább az adás keltette hatásról. Beszélgetés közben rájöttem, hogy a Hüttl család bizonyos tekintetben a filmbeli főszereplő, Szóvá főorvos megformálásához akár példa is lehetett volna. — Talán nem kell túlzottan bizonygatnom — kezdte a professzor —, hogy ritka eset, amikor már nyolc órakor a tévé előtt ülhetek, így aztán ebből a sorozatból is csak keveset láttam.Nem tudom, hogyan fogadta a közönség, de nem hiszem, hogy nekünk, orvosoknak félnivalónk volna attól, hogy bepillanthassanak egy kórház belső életébe. Meggyőződésem, hogy csak a szakmai munkával szerzett tekintély számít, annak pedig nem árthat, ha kiderül, hogy az orvosok sem tökéletesek. — Úgy hallottam, hogy professzor úr édesapja a debreceni klinikán a tökéletesek közé tartozott. — Kérem, az ember szívesen hall jót az édesapjáról. Örömmel idézem azt, amit édesapámról már később hallottam és ami egy orvos legszebb dicsérete: „A nap is szebben süt, ha ő a kórterembe lép.” Apám példájának köszönhetem, hogy hatéves koromban döntöttem: sebész leszek. Nem orvos, sebész, mint az apám. — A szakmai elhivatottságon kívül az emberi magatartásban is édesapja volt a példaképe? — Apámra mint a sebészeti klinika professzorára úgy emlékszem: nagyon halk szavú volt, soha nem kiabált, nem veszekedett senkivel. De ha egyszer két halk kákogás után megjegyzést tett valamire, azt mindenki komolyan vette, és tartotta is magát igényeihez. Ez azonban nála nem járt együtt merev távolságtartással sem a kollégáit, sem a betegeket illetően. A szobájába bármikor bemehetett egy alorvos, ha csak cigarettát akart is kérni tőle. Előfordult, amikor megtudta, hogy egyik fiatal orvosa nem mehet el a medikusbálba, mert ügyeletes, átvette helyette a szolgálatot. És a legszegényebb beteg is megkívánhatta, hogy a főorvos is foglalkozzon vele... Mindezt azért említem, mert akkor ez nem volt jellemző. Csak úgy mellékesen: nemrégen külföldön voltam vendégségben, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az osztályvezető főorvos szobájában a kollégák nem ülhettek le, míg ő hellyel nem kínálta őket. Addig „vigyázz állásban” kellett felmondani a jelentenivalót... — Pályáját édesapja mellett kezdte? — Nem. A családi körülmények úgy alakultak, hogy nem dolgoztam apám klinikáján. Ezt akkor sajnáltam is, mert a debreceni sebészeti klinikán már akkor is igen magas szintű gyakorlati és kutatómunka folyt. Ennek egyik bizonyítéka az is, hogy a felszabadulás után hazánk hét sebészeti tanszéke közül ötnek a professzora apám tanítványa volt, iskolájából kerül ki igen sok sebészeti osztály vezetője is. Szerencsés voltam viszont abban, hogy a budapesti I. sz. Sebészeti Klinikára kerülhettem, s 25 évig olyan mesterek mellett tanulhattam, mint Matolay, Klimkó, Hedri és Rubányi professzorok. Végigjártam a klinikai ranglétra valamennyi fokát, amíg — immár 14 éve — kineveztek ide a sebészeti osztály élére. — Hasonló a helyzet az ön gyermekeivel is? Úgy tudom, valaki közülük is orvosnak készül. — Hogy mennyire vagyok a példaképük, azt tőlük kellene megkérdezni. Négy gyermekem közül a két fiú orvos lett, de egyik sem készül sebésznek. Nem tudom, hogy vannak vele ők, de számomra főleg egyetemi tanulmányaim során csak teher volt, hogy a közismert Hüttl Tivadar fia voltam. Mindenhol többet, tökéletes tudást követeltek tőlem. Apámnak szinte hihetetlen volt a munkabírása. A klinikai munka mellett minden idejét a tudományos kutatásnak szentelte. Egyik kedvenc témája a meteoropatológia volt. Kutatási és gyakorló sebészi munkája során azt tapasztalta, hogy frontátvonulás idején fokozódik a műtét utáni trombózisveszély. Egy évtizedre visszamenőleg feldolgozta hát a meteorológia által jelzett frontátvonulásokat, és felkérte az ország összes sebész főorvosát, hogy nézzenek utána az adott időpontban előforduló embóliás eseteknek. Voltak persze, akik megmosolyogták ügybuzgalmát, de csak addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy feltételezései helyesek. — Úgy véli, hogy sikerült mindazt továbbvinnie az osztályán, amit örökségként átvett? — önmagát senki sem minősítheti. Annyi azonban bizonyos, hogy nyomasztóan nagy örökséget kellett átvennem. A Rókus Kórház sebészeti osztályait a múltban országhatárainkon túl is jól ismert kiváló professzorok és főorvosok vezették. Az örökölt szintet megtartani és talán továbbfejleszteni nehéz feladat. A sebészetet szeretik manuális, vagyis „kézműves” szakmának nevezni. Ez csak annyiban igaz, hogy a műtét valóban igényel kézügyességet, de ez önmagában kevés, ha nem párosul elmélyült tudással. A magas szintű sebészeti munka mélyreható állandó tudományos felkészülést igényel. Akiből ez hiányzik — ahogy a csehszlovák tévéfilmsorozatban is láttuk —, az fejlődésre képtelen ember. A sebészet izgalmas szakma. Talán azért is szeretem, mertpillanatonként kell dönteni. Mivel pedig végtelen sok a variáció, és műtétkor a „2X2 nemcsak néha 5”, bizony a szakmai tudáshoz erős felelősségérzet is kötelező. Ebben a szakmában a siker a leglelkiismeretesebb munka mellett is számtalan bizonytalansági tényezőtől függ, ezért a sebésznek az eredmények megítélésében nagyon szerénynek kell lennie. — Ilyen szempontok szerint válogatja meg munkatársait is? — Választásról beszélni egy kissé túlzás a jelenlegi munkaerőhelyzetben. Mindenesetre eszerint tartom meg és becsülöm őket. Nem lehet panaszom: az elődömtől „zsákmányolt” legénységből — ahogy a legrégebbieket nevezem — többel közel másfél évtizede dolgozom együtt, és igyekszem, hogy a nálunk gyakorló orvostanhallgatók közül is, aki szívesen beilleszkedik ebbe a légkörbe, az — ha mód van rá — idekerüljön. — Munkatársai szigorúnak tartják mint vezetőt? — Úgy hiszem. Ugyanakkor liberálisnak is — de csakis —, amíg a beteg kárára nem megy. Az egyetlen, amire büszke vagyok, hogy — valószínűleg — a hátam mögött sem mondják: nem vagyok ott, amikor baj van. — A tévéfilmsorozat kapcsán egy kérdés: lehet-e nőből jó sebész? — Véleményem az, hogy a sebészetet általában nem tartom női hivatásnak. Nem azért mondom, mert a nőket erre szellemileg nem tartanám alkalmasnak, de a pálya olyan nagy fizikai megterheléssel jár, amely huzamosabb időn keresztül biztosan nem előnyös a női szervezetre. Ez nem jelenti azt, hogy kivételesen nők is ne érhetnének el ezen a pályán kimagasló eredményeket, de ez általában nem jellemző. Hozzáteszem, hogy — mivel a nők életéhez tartozónak és legszebb feladatának tartom az anyaságot, de mert együtt jár vele a szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatosan a munkából való távolmaradás, ez is alapvető akadály. A sebészi munkából nem lehet huzamosan kiesni, a pótlás, a „visszazökkenés” a műtőasztal mellett igen nehéz. Ugyanakkor a műtéti — ún. kisebb műtéti — szakmákban gyógyító teamben számtalan olyan terület van, ahol a női orvos kitűnően megállhatja a helyét. — Ha már a teamnél tartunk: mennyire van önnek módja foglalkozni az osztályon dolgozókkal, orvosokkal, nővérekkel vagy akár a takarító személyzettel? — Kezdjük azzal, hogy manapság a takarítónő téma nem is olyan „akár ügy”. A tisztaság a rend a sebészeten életfontosságú. Az ápolónők magatartása pedig mindig és mindenkor a gyógyító munka egyik legfontosabb tényezője. A mai munkaerőhiányos világban nagyon csínján kell bánni velük. De ez nem jelentheti azt, hogy szemet kell hunyni a gyógyítást zavaró mozzanatok felett. Persze — ahogy a filmsorozatban is — az osztály dolgozóinak magánéletébe csak akkor avatkozzék be a vezető, ha az sérti a közös munkát, a kollektíva közérzetét. Talán a családias munkatársi kapcsolat következménye az is, hogy az osztályom dolgozói segítségemet kérik a magánügyeikben is. Ha tudok, természetesen készséggel állok rendelkezésükre, de nem várható a munkahelyi vezetőtől megromlott házastársi kapcsolatok és hasonlók megoldása. Az egyéni problémák megoldása azért is fontos, mert jól tudom, a mi munkánkat jelentősen befolyásolja, mennyire tudjuk levetni gondjainkat, bizonytalanságainkat, amikor itt felvesszük fehér köpenyünket. — Végül kérem, magyarázza meg: hogyan tud Hüttl professzor ilyen magas szintű munkát végezni a Rókusban, amelynek — noha itt van a főváros közepén — hát bizony a külleme erősen városszéli. — Egy kórházat, annak légkörét közel sem a külleme határozza meg. Persze nem ártana, ha a falak végre már a befejezett rekonstrukció után szó szerint másképpen festenének. A lényegazonban az, hogy az öreg falakon belül mindannyian a legkorszerűbb módszereket igyekezzünk alkalmazni. Felhoznám személyes indokként, hogy számomra, aki — ha nem is dicsekszem vele, de nem hallgatom el, hogy — Semmelweis dédunokája vagyok, az sem mellékes, hogy a róla elnevezett kórházban szolgálhatok. De ha úgy tetszik, hasonlóan a filmsorozat Szává doktorához, egyszerűen hűséges természet vagyok. Pálos Miklós Orvosegyetemi vezetők tanácskozása A tanácskozás a Debreceni Akadémiai Bizottság székházában zajlott le november 29—30-án. Megjelent rajta dr. Medve László minisztériumi államtitkár, dr. Hutás Imre miniszterhelyettes és dr. Kormos Miklós bv-titkár. HUTÁS IMRE az orvosegyetemnek a szakképzésben betöltött helyéről, szerepéről tartott előadást. Hangsúlyozta: az ellátás színvonala nagymértékben függ az oktatás minőségétől. Új oktatási rendszer kialakítása céljából modelleket próbáltak ki, nem kevés kudarccal is, de a pozitív elemek az évek során beépültek az orvosképzésbe. Semmilyen technikai felszerelés nem pótolhatja a hallgatók és oktatók eleven kapcsolatát, s elengedhetetlen a szóban történő számonkérés, valamint az, hogy a tantermi órák visszakapják korábbi jelentőségüket. A jövő évtől bevezetendő új felvételi rendszerben a pontszerzés aránya nem változik jelentősen, fokozott felelősség hárul azonban a felvételi bizottságra a döntésben. DR. ENDRŐCZI ELEMÉR, az OTKI rektora a rektorok nemzetközi értekezletéről tartott beszámolót. Szólt az egyetemek mai helyzetéről, más országok orvosképzéséről. Nyugaton az érintett korosztályból három-négyszer többen vesznek részt a felsőoktatásban, mint például hazánkban, ott ugyanis az egyetemek egyidejű feladata a szakemberképzés is. Ezután a rektor arról beszélt, milyen új lehetőségeket ad a tudományos-technikai forradalom az oktatásban, s hogyan igyekeznek más országok felhasználni a távoktatást az egyetemi képzés alapozószakában, valamint a továbbképzésben. Több területen gondok jelentkeznek: például a vallási és a pártbefolyása nyugaton olykor tűrhetetlen méreteket ölt; problémát jelent az is, hogy milyen irányban történjék a közoktatásügyi és a szakemberképzés. Szerte a világon az egyetemeken szakaszos oktatási reform folyik, igazodva a társadalmi fejlődéshez. DR. KARMAZSIN LÁSZLÓ, a DOTE rektora az intézetek és a klinikák debreceni együttműködését elemezte, kiemelve az egymásrautaltság főbb területeit, formáit, hasznosságát; legjobban a vezetők személyes találkozása, kapcsolatai segíthetik előre az ügyet. Több hozzászóló hibáztatta a tankönyvek túlméretezettségét, sok fölösleges és súlypontozatlan anyagrész található bennük. DR. SOMOGYI ENDRE, a SOTE tudományos rektorhelyettese kiemelte, hogy az orvosképzésben a gyorsabb változás képességére van szükség; egyrészt a tudomány gyors változására való élénk reagálásra, másrészt a körülményekhez történő igazodásra. DR. KÖKÉNY MIHÁLY, az egészségügyi ifjúsági bizottság vezetője tájékoztatott e bizottság munkájáról. A bizottság szeretne jobban együttműködni az egyetemek ifjúságával, munkaprogramjának része az egészségügyi dolgozók beilleszkedésének segítése, az ágazat jellegével összefüggő sajátos véleményező testület létrehozása, a KISZ-kongresszusnak az állami szervekhez címzett javaslatainak sorsára való odafigyelés, együttműködés a KISZ-szervezetekkel. Előadás hangzott el az egészségügyi felsőoktatás távlati fejlesztési tervének hipotéziséről. Ebben három tényezőt szükséges figyelembe venni: a társadalmi célokat, a tudományos-technikai fejlődést, az egészségügy fejlődési igényét. A követelmény a minőségi fejlesztés! Fontos, hogy a tudomány, a technika és az oktatás között megfelelő összhang legyen, hogy az egészségügyi dolgozók képesek legyenek az új eredmények befogadására. A szakorvosképzés módja nem változik jelentősen. Növelni kell az egészségügyben a nem egészségügyi diplomások számát, szükség van határterületi szakemberekre is. Képzésük megindítása az egyetemek közti jó kapcsolatok eredménye lehet. Az egészségügyben új, főiskolán képezhető szakemberekre lesz szükség. Az egyetemi képzésben fontos feladat a tantárgystruktúra folyamatos felülvizsgálása, új diszciplínák oktatásának bevezetése, az önálló ismeretszerzési lehetőségek bővítése. Ezután a tervgazdasági és nemzetközi kapcsolatok időszerű kérdéseiről hangzott el tájékoztató, részletesen kitérve Magyarország és a fejlődő országok egészségügyi együttműködésére. Az orvosegyetemek vezetői a két napon tájékozódhattak még a klinikák feladatairól a progresszív ellátásban és a regionális szakmai irányításban, valamint a felsőoktatásról szóló határozatokról, előadást hallhattak az ágazati felsőoktatási parlamentek intézkedési tervének feladatairól, majd az ötödik és hatodik évfolyam képzési tervéről, az államvizsgáról, a tanulmányi és vizsgaszabályzatok alapelveinek egységesítéséről. Ez utóbbi kérdések megvitatása azért volt különösen jelentős, mert a 70-es években az orvosképzést minden egyetem más-más módon korszerűsítette. Ennek ellenére közel áll egymáshoz, de szükséges a teljes összehangolás. A gyógyítás mellett egyre nagyobb szerepet kap a megelőzés, ehhez az embernek mint társadalmi lénynek vizsgálata szükséges. Megmaradnak a gyógyítás eddigi, nem könnyű feladatai is, melyeket a legújabb vívmányokat felhasználó módszerekkel kell végezni, éppen ezért az orvosképzésben folyamatosan nő az elsajátítandó anyag. • Haraszin Gitta 1983. JANUÁR 3 Egészségügyi dolgozó