Egészségügyi Dolgozó, 1983 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-01 / 1. szám

A PARLAMENTI BIZOTTSÁG ELŐTT 1982. december 6-án Pesta László elnökletével ülést tar­tott az országgyűlés szociá­lis és egészségügyi bizottsá­ga. Az írásban beterjesztett anyaghoz, melyet az Egész­ségügyi Minisztérium, a SZOT társadalombiztosítási, valamint üdülési és szanató­riumi főigazgatósága készí­tett el, Juszt László minisz­terhelyettes fűzött kiegészí­tést. A vitában felszólaló kép­viselők közül elsőként dr. Zsolnai Mária (Fejér megye) szorgalmazta az ügyeleti dí­jak felülvizsgálatát, mond­ván, azok nincsenek arány­ban a felelősségteljes és meg­terhelő munkával. Javasolta, hogy egészségügyi kisvállal­kozások létrehozásával vagy más módon segítsék az idő­sek, betegek otthoni ápolását, kórházi ágyakat szabadítva fel ezáltal. Sajnálatos tény­ként emlegette, hogy a kor­szerű, úgynevezett egyszer használatos fecskendők, il­letve tűk gyakran nem „passzolnak” egymáshoz, je­lentős gondot okozva így or­vosnak, ápolónak. Nics Já­nos (Fejér megye) a Dunai Vasmű úgynevezett nyitott üzemorvosi rendelője körüli bonyodalmakról számolt be: a lakosságot is fogadó gyógy­­intézmény ugyanis egyelőre nem működhet, mert hiá­nyoznak még a csak import­ból beszerezhető gyógyászati eszközök. Dr. Tóth Dankó István (Borsod megye) ugyancsak az ügyeleti díjak, illetve az orvosoknak járó gépkocsiátalány felülvizsgá­lását kérte. Szóvá tette azt is: olykor hiába van pénz különböző, nagy értékű be­rendezésekre, a kereskede­lem nem szállítja azokat. Jelentős tartalékok vannak még az egészségügyben — mondotta dr. Kiss István (Komárom megye) —, me­lyek segíthetik kitűzött cél­jaink megvalósítását, elért eredményeink megtartását. Ehhez a jobb szervezettsé­gen kívül az egészségügyben dolgozók még fokozottabb felad­atvállalására is szükség van. A képviselőnek ez utób­bi véleményével szállt vitába dr. Kaposvári Júlia (Buda­pest), mondván: már most is túl sokat vár társadalmiunk az egészségügyiektől, holott többségük a feszített munká­tól, a megterheléstől ugyan­csak kimerült, „elhasználó­dott” fizikailag és pszichésen egyaránt. Dr. Kormos Miklós, az Egészségügyi Dolgozók Szak­szervezetének titkára az or­vosok, ápolók, asszisztensek egészségvédelméről, valamint arról szólt, hogy a regionális központok fejlesztéséhez az eddiginél átgondoltabb, jobb koncepciót­­kell kialakítani. Tóth Géza (Szabolcs-Szatmár megye) véleménye szerint a beruházásokkal eddig is sok volt a gond. Félő, hogy az építőiparnak a jövőben még kevésbé lesz érdeke egész­ségügyi intézmények re­konstrukciójával, felújításá­val foglalkozni. Hasznos len­ne tehát — vélte —ha az illetékesek egy, erre ösztön­ző szabályozó rendszert ala­kítanának ki. Dr. Schnitzler József (Hajdú-Bihar megye) aggodalmának adott hangot: az egészségügyi szakma fel­hígult, a szakdolgozók, kise­gítő alkalmazottak köre nem mindig az arra legalkalma­­sabbakból verbuválódik. Dr. Juszt Lajos válaszában egyebek között elmondta: a minisztérium támogatja a szociális ellátást segítő kis­vállalkozásokat. Megpróbál­ják bővíteni a szociális gon­dozók számát, és megvizs­gálják díjazásukat. Ugyan­csak — a szakszervezettel közösen — górcső alá veszik az ügyeleti díjakat is, úgy, hogy a tényleges, fontos ügyeleti munkát nagyobb összeggel honorálják. Miniszteri rendelet készül az orvosok gépkocsiátalányá­nak módosításáról — mon­­­dotta az ezzel kapcsolatos észrevételekre reagálva, majd a fecskendő és tű dilemmá­járól szólva megállapította, hogy a hazai, illetve import eszközök valóban nem „cse­­resszabatosak”, és az illetékes irányító szervek hibája, hogy az elosztáskor — például — a külföldi tűhöz magyar fecskendőt küldenek. Véle­ménye szerint a megrendelt orvosi berendezéseket igen­is leszállítja a kereskedelem, hiszen megfelelőek a készle­tei, ám bizonyos, importból származó cikkekre sajnos várni kell. Az emberi ténye­zőkről, tartalékokról szólva Juszt Lajos kifejtette: az egészségügy nem mondhat le arról, hogy keressen és talál­jon olyan megoldásokat, amelyek különböző, ésszerű szervezeti intézkedésekkel, a túlterheltségtől megszabadít­va, hasznos faladatok ellátá­sára mozgósíthatja a valóban minden megbecsülést megér­demlő orvosokat, ápolókat, nővéreket, asszisztenseket. Az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottságának ülése dr. Pesta Lászlónak, a testület elnökének zárszavá­val ért véget. KÓRHÁZ. MAJDNEM A VÁROS SZÉLÉN Az emberek többsége az egészségüggyel csak akkor ke­rül kapcsolatba, ha beteg vagy közeli hozzátartozójának meg­romlott az egészsége. Nem így volt 13 héten keresztül: a té­vében milliók nézték a „Kórház a város szélén” című soro­zatot. Ahogy a tévésorozatokkal történni szokott, a szereplők életének minden mozzanata egyre jobban érdekelt bennün­ket. Az orvosok és általában a kórháziak belső életébe, sőt az ott dolgozók magánéletébe a kívülállónak ritkán van bepil­lantásuk. Ezért az ilyen lehetőség különösen vonzóan hat a nézőkre. De akadtak olyan egészségügyi dolgozók, akik éppen a „kulisszatitkok mutogatását” kifogásolták, károsnak tartva, mert — szerintük — az ilyen film különböző összehasonlí­tásokra nyújt lehetőséget, és ez csak erősíti a laikusok kíván­csiságát, kritikáját a kórházi életnek rájuk nem tartozó ügyei­vel kapcsolatban. Nem volt ritka az olyan vélemény sem, hogy az olyan figurák, mint amilyenek ebben a sorozatban szerepeltek, egyszerűen nincsenek, ezek írói kitalálmányok. Amikor dr. Hüttl Tivadar professzort felkerestem, alig tudtam róla többet, mint hogy a Pest megyei Semmelweis Kórház, egyszerűbben a Rókus sebészeti osztályának vezető­je. Véleményét akartam kérni nem a filmsorozatról, inkább az adás keltette hatásról. Beszélgetés közben rájöttem, hogy a Hüttl család bizonyos tekintetben a filmbeli főszereplő, Szóvá főorvos megformálásához akár példa is lehetett volna. — Talán nem kell túlzottan bizonygatnom — kezdte a professzor —, hogy ritka eset, amikor már nyolc órakor a tévé előtt ülhetek, így aztán ebből a sorozatból is csak keve­set láttam.­­Nem tudom, hogyan fogadta a közönség, de nem hiszem, hogy nekünk, orvosoknak félnivalónk volna attól, hogy bepillanthassanak egy kórház belső életébe. Meggyőző­désem, hogy csak a szakmai munkával szerzett tekintély szá­mít, annak pedig nem árthat, ha kiderül, hogy az orvosok sem tökéletesek. — Úgy hallottam, hogy professzor úr édesapja a debre­ceni klinikán a tökéletesek közé tartozott. — Kérem, az ember szívesen hall jót az édesapjáról. Örömmel idézem azt, amit édesapámról már később hallot­tam és ami egy orvos legszebb dicsérete: „A nap is szebben süt, ha ő a kórterembe lép.” Apám példájának köszönhetem, hogy hatéves koromban döntöttem: sebész leszek. Nem or­vos, sebész, mint az apám. — A szakmai elhivatottságon kívül az emberi magatar­tásban is édesapja volt a példaképe? — Apámra mint a sebészeti klinika professzorára úgy emlékszem: nagyon halk szavú volt, soha nem kiabált, nem veszekedett senkivel. De ha egyszer két halk k­ákogás után megjegyzést tett valamire, azt mindenki komolyan vette, és tartotta is magát igényeihez. Ez azonban nála nem járt együtt merev távolságtartással sem a kollégáit, sem a betegeket il­letően. A szobájába bármikor bemehetett egy alorvos, ha csak cigarettát akart is kérni tőle. Előfordult, amikor meg­tudta, hogy egyik fiatal orvosa nem mehet el a medikusbálba, mert ügyeletes, átvette helyette a szolgálatot. És a legszegé­nyebb beteg is megkívánhatta, hogy a főorvos is foglalkoz­zon vele... Mindezt azért említem, mert akkor ez nem volt jellemző. Csak úgy mellékesen: nemrégen külföldön voltam vendégségben, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az osz­tályvezető főorvos szo­bájában a kollégák nem ülhettek le, míg ő hellyel nem kínálta őket. Addig „vigyázz állásban” kellett felmondani a jelentenivalót... — Pályáját édesapja mellett kezdte? — Nem. A családi körülmények úgy alakultak, hogy nem dolgoztam apám klinikáján. Ezt akkor sajnáltam is, mert a debreceni sebészeti klinikán már akkor is igen ma­gas szintű gyakorlati és kutatómunka folyt. Ennek egyik bi­zonyítéka az is, hogy a felszabadulás után hazánk hét sebészeti tanszéke közül ötnek a professzora apám tanítványa volt, iskolájából kerül ki igen sok sebészeti osztály vezetője is. Szerencsés voltam viszont abban, hogy a budapesti I. sz. Se­bészeti Klinikára kerülhettem, s 25 évig olyan mesterek mel­lett tanulhattam, mint Matolay, Klimkó, Hedri és Rubányi professzorok. Végigjártam a klinikai ranglétra valamennyi fokát, amíg — immár 14 éve — kineveztek ide a sebészeti osztály élére. — Hasonló a helyzet az ön gyermekeivel is? Úgy tudom, valaki közülük is orvosnak készül. — Hogy mennyire vagyok a példaképük, azt tőlük kel­lene megkérdezni. Négy gyermekem közül a két fiú orvos lett, de egyik sem készül sebésznek. Nem tudom, hogy vannak vele ők, de számomra főleg egyetemi tanulmányaim során csak teher volt, hogy a közismert Hüttl Tivadar fia voltam. Mindenhol többet, tökéletes tudást követeltek tőlem. Apám­nak szinte hihetetlen volt a munkabírása. A klinikai munka mellett minden idejét a tudományos kutatásnak szentelte. Egyik kedvenc témája a meteoropatológia volt. Kutatási és gyakorló sebészi munkája során azt tapasztalta, hogy front­­átvonulás idején fokozódik a műtét utáni trombózisveszély. Egy évtizedre visszamenőleg feldolgozta hát a meteorológia által jelzett frontátvonulásokat, és felkérte az ország összes sebész főorvosát, hogy nézzenek utána az adott időpontban előforduló embóliás eseteknek. Voltak persze, akik megmo­solyogták ügybuzgalmát, de csak addig, amíg be nem bizo­nyosodott, hogy feltételezései helyesek. — Úgy véli, hogy sikerült mindazt továbbvinnie az osz­tályán, amit örökségként átvett? — önmagát senki sem minősítheti. Annyi azonban bi­zonyos, hogy nyomasztóan nagy örökséget kellett átvennem. A Rókus Kórház sebészeti osztályait a múltban országhatá­rainkon túl is jól ismert kiváló professzorok és főorvosok vezették. Az örökölt szintet megtartani és talán továbbfej­leszteni nehéz feladat. A sebészetet szeretik manuális, vagyis „kézműves” szak­mának nevezni. Ez csak annyiban igaz, hogy a műtét való­ban igényel kézügyességet, de ez önmagában kevés, ha nem párosul elmélyült tudással. A magas szintű sebészeti munka mélyreható állandó tudományos felkészülést igényel. Akiből ez hiányzik — ahogy a csehszlovák tévéfilmsorozatban is láttuk —, az fejlődésre képtelen ember. A sebészet izgalmas szakma. Talán azért is szeretem, mert­­pillanatonként kell dönteni. Mivel pedig végtelen sok a variáció, és műtétkor a „2X2 nemcsak néha 5”, bizony a szakmai tudáshoz erős felelősségérzet is kötelező. Ebben a szakmában­ a siker a leglelkiismereteseb­b munka mellett is számtalan bizonytalansági tényezőtől függ, ezért a sebész­nek az eredmények megítélésében nagyon szerénynek kell lennie. — Ilyen szempontok szerint válogatja meg munkatár­sait is? — Választásról beszélni egy kissé túlzás a jelenlegi mun­kaerőhelyzetben. Mindenesetre eszerint tartom meg és becsü­löm őket. Nem lehet panaszom: az elődömtől „zsákmányolt” legénységből — ahogy a legrégebbieket nevezem — többel közel másfél évtizede dolgozom együtt, és igyekszem, hogy a nálunk gyakorló orvostanhallgatók közül is, aki szívesen beilleszkedik ebbe a légkörbe, az — ha mód van rá — ide­kerüljön. — Munkatársai szigorúnak tartják mint vezetőt? — Úgy hiszem. Ugyanakkor liberálisnak is — de csakis —, amíg a beteg kárára nem megy. Az egyetlen, amire büsz­ke vagyok, hogy — valószínűleg — a hátam mögött sem mondják: nem vagyok ott, amikor baj van. — A tévéfilmsorozat kapcsán egy kérdés: lehet-e nőből jó sebész? — Véleményem az, hogy a sebészetet általában nem tar­tom női hivatásnak. Nem azért mondom, mert a nőket erre szellemileg nem tartanám alkalmasnak, de a pálya olyan nagy fizikai megterheléssel jár, amely huzamosabb időn keresz­tül biztosan nem előnyös a női szervezetre. Ez nem jelenti azt, hogy kivételesen nők is ne érhetnének el ezen a pályán kimagasló eredményeket, de ez általában nem jellemző. Hoz­záteszem, hogy — mivel a nők életéhez tartozónak és leg­szebb feladatának tartom az anyaságot, de mert együtt jár vele a szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatosan a mun­kából való távolmaradás, ez is alapvető akadály. A sebészi munkából nem lehet huzamosan kiesni, a pótlás, a „vissza­­zök­kenés” a műtőasztal mellett igen nehéz. Ugyanakkor a műtéti — ún. kisebb műtéti — szakmákban gyógyító team­ben számtalan olyan terület van, ahol a női orvos kitűnően megállhatja a helyét. — Ha már a teamnél tartunk: mennyire van önnek mód­ja foglalkozni az osztályon dolgozókkal, orvosokkal, nővérek­kel vagy akár a takarító személyzettel? — Kezdjük azzal, hogy manapság a takarítónő téma nem is olyan „akár ügy”. A tisztaság a rend a sebészeten élet­fontosságú. Az ápolónők magatartása pedig mindig és min­denkor a gyógyító munka egyik legfontosabb tényezője. A mai munkaerőhiányos világban nagyon csínján kell bánni velük. De ez nem jelentheti azt, hogy szemet kell hunyni a gyógyítást zavaró mozzanatok felett. Persze — ahogy a film­sorozatban is — az osztály dolgozóinak magánéletébe csak akkor avatkozzék be a vezető, ha az sérti a közös munkát, a kollektíva közérzetét. Talán a családias munkatársi kap­csolat következménye az is, hogy az osztályom dolgozói segít­ségemet kérik a magánügyeikben is. Ha tudok, természete­sen készséggel állok rendelkezésükre, de nem várható a mun­kahelyi vezetőtől megromlott házastársi kapcsolatok és ha­sonlók megoldása. Az egyéni problémák megoldása azért is fontos, mert jól tudom, a mi munkánkat jelentősen befo­lyásolja, mennyire tudjuk levetni gondjainkat, bizonytalansá­gainkat, amikor itt felvesszük fehér köpenyünket. — Végül kérem, magyarázza meg: hogyan tud Hüttl professzor ilyen magas szintű munkát végezni a Rókusban, amelynek — noha itt van a főváros közepén — hát bizony a külleme erősen városszéli. — Egy kórházat, annak légkörét közel sem a külleme határozza meg. Persze nem ártana, ha a falak végre már a befejezett rekonstrukció után szó szerint másképpen festené­nek. A lényeg­­azonban az, hogy az öreg falakon belül mind­annyian a legkorszerűbb módszereket igyekezzünk alkalmaz­ni. Felhoznám személyes indokként, hogy számomra, aki — ha nem is dicsekszem vele, de nem hallgatom el, hogy — Semmelweis dédunokája vagyok, az sem mellékes, hogy a róla elnevezett kórházban szolgálhatok. De ha úgy tetszik, ha­sonlóan a filmsorozat Szává doktorához, egyszerűen hűséges természet vagyok. Pálos Miklós Orvosegyetemi vezetők tanácskozása A tanácskozás a Debreceni Akadémiai Bizottság szék­házában zajlott le november 29—30-án. Megjelent rajta dr. Medve László minisztériumi államtitkár, dr. Hutás Imre miniszterhelyettes és dr. Kormos Miklós bv-titkár. HUTÁS IMRE az orvosegyetemnek a szakképzésben betöltött helyéről, szerepéről tartott előadást. Hangsú­lyozta: az ellátás színvonala nagymértékben függ az oktatás minőségétől. Új oktatási rendszer kialakítása céljából modelleket próbáltak ki, nem kevés kudarc­cal is, de a pozitív elemek az évek során beépültek az orvosképzésbe. Semmilyen technikai felszerelés nem pótolhatja a hallgatók és oktatók eleven kapcsolatát, s elengedhetetlen a szóban történő számonkérés, vala­mint az, hogy a tantermi órák visszakapják korábbi jelentőségüket. A jövő évtől bevezetendő új felvételi rendszerben a pontszerzés aránya nem változik jelen­tősen, fokozott felelősség hárul azonban a felvételi bizottságra a döntésben. DR. ENDRŐCZI ELEMÉR, az OTKI rektora a rektorok nemzetközi értekezletéről tartott beszámolót. Szólt az egyetemek mai helyzetéről, más országok orvosképzésé­ről. Nyugaton az érintett korosztályból három-négyszer többen vesznek részt a felsőoktatásban, mint például hazánkban, ott ugyanis az egyetemek egyidejű feladata a szakemberképzés is. Ezután a rektor arról beszélt, milyen új lehetőségeket ad a tudományos-technikai forradalom az oktatásban, s hogyan igyekeznek más országok felhasználni a távoktatást az egyetemi képzés alapozószakában, valamint a továbbképzésben. Több területen gondok jelentkeznek: például a vallá­si és a pártbefolyás­a nyugaton olykor tűrhetetlen mé­reteket ölt; problémát jelent az is, hogy milyen irány­ban történjék a közoktatásügyi és a szakemberképzés. Szerte a világon az egyetemeken szakaszos oktatási re­form folyik, igazodva a társadalmi fejlődéshez. DR. KARMAZSIN LÁSZLÓ, a DOTE rektora az intézetek és a klinikák debreceni együttműködését ele­mezte, kiemelve az egymásrautaltság főbb területeit, formáit, hasznosságát; legjobban a vezetők személyes találkozása, kapcsolatai segíthetik előre az ügyet. Több hozzászóló hibáztatta a tankönyvek túlmére­­tezettségét, sok fölösleges és súlypontozatlan anyagrész található bennük. DR. SOMOGYI ENDRE, a SOTE tudományos rek­­torhelyettese kiemelte, hogy az orvosképzésben a gyor­sabb változás képességére van szükség; egyrészt a tu­domány gyors változására való élénk reagálásra, más­részt a körülményekhez történő igazodásra. DR. KÖKÉNY MIHÁLY, az egészségügyi ifjúsági bi­zottság vezetője tájékoztatott e bizottság munkájáról. A bizottság szeretne jobban együttműködni az egyete­mek ifjúságával, munkaprogramjának része az egész­ségügyi dolgozók beilleszkedésének segítése, az ágazat jellegével összefüggő sajátos véleményező testület létre­hozása, a KISZ-kongresszusnak az állami szervekhez címzett javaslatainak sorsára való odafigyelés, együtt­működés a KISZ-szervezetekkel. Előadás hangzott el az egészségügyi felsőoktatás távlati fejlesztési tervének hipotéziséről. Ebben három tényezőt szükséges figyelembe venni: a társadalmi cé­lokat, a tudományos-technikai fejlődést, az egészség­ügy fejlődési igényét. A követelmény a minőségi fej­lesztés! Fontos, hogy a tudomány, a technika és az ok­tatás között megfelelő összhang legyen, hogy az egész­ségügyi dolgozók képesek legyenek az új eredmények befogadására. A szakorvosképzés módja nem változik jelentősen. Növelni kell az egészségügyben a nem egész­ségügyi diplomások számát, szükség van határterületi szakemberekre is. Képzésük megindítása az egyetemek közti jó kapcsolatok eredménye lehet. Az egészségügyben új, főiskolán képezhető szakem­berekre lesz szükség. Az egyetemi képzésben fontos fel­adat a tantárgystruktúra folyamatos felülvizsgálása, új diszciplínák oktatásának bevezetése, az önálló ismeret­­szerzési lehetőségek bővítése. Ezután a tervgazdasági és nemzetközi kapcsolatok időszerű kérdéseiről hangzott el tájékoztató, részlete­sen kitérve Magyarország és a fejlődő országok egész­ségügyi együttműködésére. Az orvosegyetemek vezetői a két napon tájékozód­hattak még a klinikák feladatairól a progresszív ellá­tásban és a regionális szakmai irányításban, valamint a felsőoktatásról szóló határozatokról, előadást hallhattak az ágazati felsőoktatási parlamentek intézkedési tervé­nek feladatairól, majd az ötödik és hatodik évfolyam képzési tervéről, az államvizsgáról, a tanulmányi és vizs­gaszabályzatok alapelveinek egységesítéséről. Ez utóbbi kérdések megvitatása azért volt különösen jelentős, mert a 70-es években az orvosképzést minden egyetem más-más módon korszerűsítette. Ennek ellenére közel áll egymáshoz, de szükséges a teljes összehangolás. A gyógyítás mellett egyre nagyobb szerepet kap a megelőzés, ehhez az embernek mint társadalmi lénynek vizsgálata szükséges. Megmaradnak a gyógyítás eddigi, nem könnyű feladatai is, melyeket a legújabb vívmá­nyokat felhasználó módszerekkel kell végezni, éppen ezért az orvosképzésben folyamatosan nő az elsajátítan­dó anyag. • Haraszin Gitta 1983. JANUÁR 3 Egészségügyi dolgozó

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék