Egészségügyi Dolgozó, 1984 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1984-01-01 / 1. szám

1984. JANUÁR EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ Szakdolgozók az egészségért Két évtizedes hagyományt ápolt a Győr-Sopron megyei Ta­nács egészségügyi osztálya és az Egészségügyi Dolgozók Szakszer­vezete akkor, amikor az idén is meghirdette a szakdolgozók pá­lyázatát. December közepén eb­ből az alkalomból tudományos ülésre került sor a megyei kór­házban Győrött. A meghívott vendégek között ott van dr. Kormos Miklós, az EDSZ központi vezetőségének tit­kára és Réti Csaba, a megyebi­zottság titkára is. Az ülés elnöke dr. Kelemen István megyei főor­vos volt. Köszöntő szavaiban ar­ról beszélt, hogy a közelmúltban több fórumon értékelték Győr- Sopron megye egészségügyi hely­zet­ét, utalt a folyamatban lévő, országosan is kiemelkedő beruhá­zásokra és felújításokra. Elmond­ta, hogy Győr-Sopron megyében az alapellátás helyzete lényege­sen javult, és az országos átlagot elértük. Több mint 400 ezer lakos 1,6 millió alkalommal fordult egy év alatt orvoshoz. A főorvos dicsérettel említette azokat a dolgozókat, akik a napi felelősségteljes munka mellett tu­dományos tevékenységgel is fog­lalkoznak. Szakirodalmat olvas­nak, publikálnak, előadásokat tartanak, hogy tapasztalataikat továbbadhassák. A pályázatra a megyéből 39 szakdolgozat érkezett. Közülük kilencet díjaztak, közel tízezer fo­rint értékben és minden részt­vevő könyvvásárlási utalványt kapott. A díjazott pályamunkákat tudományos ülésen ismertették a pályázók. A díjnyertesek között volt Lángh Ildikó gyógyszertári asszisztens is, aki a győri kórház­ban dolgozik. — Első alkalommal készítet­tem pályamunkát. Az infúziós ol­dat készítéseével foglalkoztam, olyan szűrőberendezést kísérle­teztünk ki, amely lehetővé teszi az eddigi két óra helyett 30 perc alatt speciális infúziós oldat elké­szítését. Egresits Éva laborasszisztens, a soproni kórház dolgozója, a vi­zelet bilirubin kimutatásával fog­lalkozott. A laborvizsgálatoknál az eddi­giekben nyugati importból szár­mazó anyagot használtunk, mely­nek ára száz vizsgálatnál 160—400 forint volt. Saját készí­tésű lapunk viszont csak négy fo­rintba került! November elején bevezettük az új vizsgálati mód­szert. Móricz Sándorné mosonma­gyaróvári gyermekápolónő az új­szülöttek helyzetéről készített elemző felmérést. Témájával kap­csolatban elmondta: " Sajnálatos, hogy a kórház szülészeti osztályáról hazatérő kismamáknak csak egyharmada szoptat. Sokan a fogamzásgátló tabletták szedése miatt hagyják abba a szoptatást, és nem kevés azoknak a száma, akik az alakjuk­ra vigyáznak .. . A tudományos ülésen szó esett még a gyógyszerezésről, a be­szédhibák korai felismeréséről, és napjaink számos egészségügyi problémájáról. Matusz Károly Lángh Ildikó Egresits Éva Móricz Sándorné A megtisztulás­ erejével Beszélgetés dr. Kozma Györggyel az orvosetikáról Már régóta szerettem volna szót váltani valakivel az orvosi etikáról. Nem mintha előítélete­im lennének e szakma képviselői iránt, éppen ellenkezőleg: na­gyon tisztelem őket, kivált azóta, hogy több alkalommal elhitették velem, talán nem is vagyok any­­nyira puha fából faragva, mint képzeltem. Ezért is idegesített, mit ne mondjak: bosszantott az a sok megjegyzés, amely az or­vosokat érte, éri. Szerény néze­tem szerint nincs szakmák rang­sorolta, külön ágazati célokra rendszeresített etika. Csak egy van, lehet, olyan, amilyen az egész társadalomé. S ezt nem fejthettem ki soha, senkinek. Akárhány orvossal próbálkoz­tam, mereven elutasított. Ki ez­zel, ki azzal az ürüggyel, míg­nem jósorsom dr. Kozma Györgyhöz, az Országos Orvosi Etikai Tanács titkárához vezé­relt, aki készségesen vállalkozott a beszélgetésre. Meglepetésem csak fokozódott, amikor szinte minden bevezető nélkül kijelen­tette, hogy igenis van szakmák szerinti etika, s ha létezik közöt­tük hierarchia, hát az első fokon találni az orvosokét. — Kedves főorvos úr, győzzön meg! Miért más az orvos, mint — teszem azt — a mérnök vagy a kereskedő? — Semmi kétség, a mérnök és a kereskedő is kapcsolatba kerül az emberekkel, de ez a kapcsolat korántsem olyan szoros, olyan in­tim jellegű, mint a mi esetünk­ben. A beteg kitárja előttünk a szívét, a legféltettebb titkait is ki­tálalja. Aki csak egyszer is nyom­ta komolyabban az ágyat, az tud­ja, érzi, hogy miről beszélek. Az orvos nem élhet vissza ezzel a bi­zalommal. Elképzelhető, hogy az akarat visszájára fordul, nem azért, mert lelketlenek, emberte­lenek vagyunk, hanem mert a be­teg többet, mást remélt. — Bennünk, igazi, olykor kép­zelt betegekben van a hiba? — Ezt nem mondtam, nem is mondhattam. Annyi bizonyos, az elmúlt évtizedekben lényegesen megváltozott az orvosok és páci­enseik viszonya. Korábban ez af­féle joviális, de inkább patriar­chális nexus volt. Egyik oldalon az orvos, a tanult ember, aki a lai­kus, kiszolgáltatottságában is esendő betegen segített. Döntései szinte isteni kinyilatkoztatások, szigorú verdiktek voltak, legalábbis így hangzottak. Az or­vos megkülönböztetett helyet fog­lalt el a társadalmi életben. Aztán valamelyest átalakult az érték­rend. A páciens többé nem érzi magát teljesen kiszolgáltatottnak, mintegy öntudatra ébredt. Nem elégszik meg a terápiával, tudni akarja a diagnózist is; ha piros tablettát írunk fel neki, elvárja, hogy válaszoljunk rá, vajon miért nem kapott kéket, mint a múlt­kor? Tévedés ne essék: szándéko­san vulgarizálok. Éppen azért, hogy érzékeltessem: az előnyére megváltozott orvos-beteg viszony idézi elő a legtöbb bajt, félreér­tést. — Tehát, ha az orvos nem ma­gyarázza el nekem, hogy miért nem írt fel a kékből is, akkor fo­gom a tollat és feljelentem az il­letőt az etikai bizottságnál? — Az emberek nagyon érzerte­­ngek, minden hangsúlynak, jelző­nek kiemelt jelentőséget tulajdo­nítanak. De hát az orvos is em­ber! Neki is lehetnek, s vannak rosszabb napjai. Főként ha egy­­egy rendelésen többször is fel­bosszantják. A panaszok száma ennek ellenére létszámunk 0,3 százalékát érinti. Még jobb az arány, ha azt nézzük, hogy a beje­lentések megalapozottak-e? Évek­re visszamenően, átlagosan 25 százalékban jogosak az észrevéte­lek. Mi tagadás, pár esztendővel ezelőtt szégyellnivalóbbak voltak a mutatóink. — Engedje meg nekem, hogy kételkedjek: kevésnek, túl ala­csonynak tűnnek az említett adatok. — Nézze, mi nem kozmetiká­zunk, mert nincs értelme. Legfel­jebb önmagunkat csaphatnánk be ideig-óráig. Ettől a helyzet még változatlan maradna. Min­den bejelentést regisztrálunk, s utánanézünk, mi az igazság kö­rülötte. Ha kiderül, hogy kollé­gánk valóban vétett, kötelességeit elmulasztotta, nem késlekedünk a számára kelleme­tlen ítélet meg­hozatalával. Persze, csak akkor léphetünk fel, ha az ügy tudomá­sunkra jut. Az intézményi veze­tők szemléletén sok múlik. Akad­nak, akik úgy vélik, ha jelzik az esetet, maguknak ártanak. — Én valahol megértem eze­ket az intézményi vezetőket, de még a beosztottakat is. Arra gon­dolok, hogy mindenkivel előfor­dulhatnak „balesetek”, azaz jobb hallgatni, ki tudja, mit hoz a hol­nap. Meg aztán holló a holló­nak ... — Higgye el, kedvező irányú elmozdulást tapasztalunk. A jól dolgozókat idegesíti, hogy a köz­vélemény óhatatlanul is­­ általá­nosít. Ha valakihez nem megy ki az ügyeletes, az másnap még Ko­vácsra haragszik (feltéve, hogy tudja a nevét), de egy hét, múlva már azt híreszteli széltében-hosz­­szában, hogy „na, az orvosokról is tudnék mesélni egy s mást”. Mindannyiunkat egy kalap alá vesz. Az megint más lapra tarto­zik, hogy ez a viselkedés súlyosan etikátlan. Mondom, minket orvo­sokat más mércével mérnek, mint a többi foglalkozási ág képviselő­it. Az orvostársadalom kész a megtisztulásra, arra, hogy kives­se magából azokat, akik nem kö­zénk valók. Erre annál is inkább szükség van, mert igaz ami igaz: a 0,3 százalékon belül igen csú­nya esetek is találhatók. Nem részletezem, sajnos, eléggé közis­mertek, még ha a főszereplő neve változik is. Annyi bizonyos, nem tekinthető orvosnak az, aki gyor­san behúzza az ajtaját, mintha nem lenne otthon, ha a háza előtt valaki összeesik. Vagy nem enge­di meg, hogy orvosért telefonálja­nak, ha már egyszer ő tehetetlen­nek bizonyult... Vég nélkül foly­tathatnám dicstelenségeink sorát. Szerencsére, csökken a mulasztá­sok száma. — Ön szerint ez mivel ma­gyarázható ? — Összehangolt intézkedése­ink, úgy tetszik, kezdik meghozni az eredményüket, bár nem mer­ném itt, ország-világ színe előtt kijelenteni, hogy hamarosan fel­oszlathatjuk testületünket. Az ön­­tisztulási szándék sem akármi­lyen erő, mert elegünk van abból, hogy folyton pellengéren lássuk magunkat. A közeljövőben újabb előrelépés várható. Széles körű felmérést készítünk például a ha­zai magánpraxis rendszeréről, té­nyekkel, adatokkal igyekszünk érzékeltetni az e téren mutatkozó ellentmondásokat. A kezdemé­nyezés annál is inkább indokolt, mert ennek a területnek a szabá­lyozása elavult. Nem tudjuk kel­lően, hányan és milyen szakágak­ban tevékenykednek; nincs eg­zakt számunk arra sem, hogy va­lójában mennyibe kerül egy-egy vizit, kezelés. Hallani elrémisztő összegeket, amit elkérnek fogso­rokért, szülések levezetéséért, de nem léphetünk közbe, mert nincs a kezünkben bizonyíték. — Nem hiszem, hogy ez lenne a célhoz vivő út. — Azért reménykedjünk. Higgye el, tudjuk, miként jutha­tunk a szükséges ismeretek birto­kába. Nehezebb a feladatunk az ifjabb orvosi nemzedék etikai ne­velésében. Márpedig mindent az alapoknál kell kezdeni. A legfon­tosabb persze, a személyes példa­­mutatás. Az a pályakezdő, aki azt látja, hogy a főorvosa nem fogad el hálapénzt, az kétszer is meg­gondolja, hogy belép-e a szabá­lyok ellen vétők táborába. Bár megjegyzem, s itt adok önnek igazat, ha kevés a fizetés, s a fia­tal kolléga saját fedelet akar a fe­je fölé, tényleg nehezen tud ellen­állni a kísértésnek. A hálapénz utólagos elfogadása jelenleg nem elítélendő cselekedet. Csak akkor az, ha jogtalan előnyökért, elvég­zetten munkáért adják és teszik zsebre. Érdekes módon, a para­szolvenciával kapcsolatban elég kevés panasz érkezik: mindeki hallgat róla. Hiszen a beteg is vét­kezik Seregi László Nagyobb elismerést a társadalomtól Pécs város pártbizottsága megvitatta a szakdolgozók helyzetét . Ha rájuk szorulunk, mindent elvárunk tőlük: a gyógyszerek adagolását, a tiszta ágyneműt, az ágytálat, a hőmérőzést, a kedves szót, simogató pillantást, a gyó­gyító emberi hangot, a törődést, a figyelmességet, az együttérzést. S ha gyógyultan szabadulunk vé­dő­szárnyaik alól, eszünkbe jut­nak-e­? Magam is jó néhányszor hálál­kodtam már ápolónőknek néhány félszeg köszönömmel, egy-egy szál virággal felépülésem, a kór­házból való elbocsátásom után. Igaz, a hálám nagyobb része mindig is a csodatevő doktorok­nak jutott, mert ők tették a nagy, látványos dolgokat, a legbiztosab­bat azért, hogy rendbe jöjjek. S mit tettek az ápolónők? Nélkü­lük beszélhetnénk-e egyáltalán gyógyításról? A gyógyítás közkatonái az egészségügyi szakdolgozók, ők hajtják végre a „parancsokat”, ők azok, akik saját tudásukat, em­berségüket, segítőszándékukat nap mint nap, percről percre azért adják-sugározzák, hogy a „harc”, a gyógyulás biztos siker­rel járjon. De vajon mindent meg­kapnak ahhoz, hogy valóban min­den idegszálukkal csakis ránk, a gyógyulásunkra összpontosíthas­sanak? A válasz: nem. Jogos igények A Baranya megyei Tanács Kór­­ház-Ren­delőintézete egészség­­ügyi szakdolgozóinak helyzetéről hallgatott meg minap jelentést Pécsett az MSZMP városi bizott­sága. Dr. Kövesi Gyula osztály­­vezető főorvos a pártalapszerve­­zet szervező titkára számolt be a szakdolgozók élet- és munkakö­rülményeiről, elismerésükről, le­hetőségeikről és gondjaikról, ar­ról, hogy miben és hogyan ismer­hetné el őket jobban a társadal­maink. Bár a helyzet nem egyedi, még­is érdekes tanulságokkal szolgál. A telephelyek zsúfoltsága, a me­gyei rendelőintézet hiánya, a hiá­nyos, fekvőbetegprofit az intézet szervezési és működési feltételei­ben eltérő képet mutatnak a ha­sonló intézetekkel történő össze­hasonlításban. Tavaly 836 ágyon több mint 14 ezer fekvőbeteget ápoltak, a járóbetegrendeléseken több mint 850 ezer beteget láttak el. Az összdolgozók létszáma majd 1200, ebből egészségügyi szakdolgozó 562. Egyharmaduk nehéz munkát végző három mű­szakos ápolónő. Ezért is figyel­meztető, hogy a fiatal szakdolgo­zók számára nem vonzó a beteg­ágy melletti munka. Beszélhetünk-e ideális munka­­körülményeikről? A fizikai meg­terhelést könnyítő eszközök, gé­pek hiánya, az építészeti adottsá­gok elsősorban a három műszak­os dolgozók, de a többiek munká­ját is nehezítik. Jelentős anyagi áldozatvállalással javulnak az élet- és munkakörülményeik, ki­elégítőek a munkahelyi szociális létesítmények, a munkavégzés személyi feltételei általában jók. A szakmunka hatékonyságát befolyásolja, ha hiányzik a kisegí­tő személyzet. Az sem növeli kü­lönösképpen a lelkesedést, hogy a szakdolgozók jelenlegi alapbére alacsony, még a környező me­gyék hasonló intézeteihez viszo­nyítva is. A hivatástudatot nem növeli, ha a körülmények és a nem kellő anyagi elismerés örö­kös feszültséget okoznak. Mert ahhoz, hogy valaki hosszú távon a maximumot tudja adni, tehát hi­vatása magaslatán legyen képes teljesíteni, annak ahhoz a feltéte­leket meg kell teremteni. Feszültségek A szakdolgozók majd mind­egyike nő, így az is jogos igény, hogy munkájukat is csinosam lát­hassák el. Hiányolják miért nem készül olyan munkaruházat, mely praktikus, könnyen tisztán tartható anyagból készül és a kö­rülményekhez képest elegáns. Az anyagi juttatások alacsony szintje nem csak a bérekben jelent hát­rányt, a lakáshoz jutásuk is szinte kllátástalan. A nővérszállás ugyan megold egyfajta gondot , anyagilag mindenképp elviselhe­tőbb, mint az albérlet —, de a pi­henésre, a magánéletre nem a legideálisabb élettér. A munkahelyi közérzetük a fel­mérés szerint mégis jó. Évente 75-80 törzsgárdatagot köszönte­nek és jutalmaznak. A fluktuáció nem haladja meg az 5 százalé­kot, a betöltetlen állások száma is mindössze 2,5 százalék. A szak­dolgozók mindössze 6,6 százaléka szakképzetlen. Az intézmény ve­zetésének egyik fontos feladata, hogy biztosítsa a szakdolgozók fo­lyamatos, általános és szakmai to­vábbtanulását, az is, hogy helyi fórumokat szervezzen a tudomá­nyos eredmények közlésére, tá­mogassa az országos rendezvé­nyeken való részvételt. Az elisme­résük terén még egy, ugyancsak nem lényegtelen: tavaly 97 szak­dolgozó részesült kitüntetésben. Arányok Az intézménynél 206 három műszakos ápolónő, 228 asszisz­tens és 128 egyéb egészségügyi szakdolgozó tevékenykedik. Egy­ötödük 21—30 közötti, több mint fele a 31—50 év közötti, az 51—55 év közöttiek részaránya 9,4 száza­lék, míg a 20 év alattiak és az 55 év felettiek az összlétszám egyti­­zedét teszik ki. Az utánpótlás biz­tosítása ma még nyitott kérdés. Az alapbérek tekintetében hu­szonöten keresnek 2000 forint alatt, 2500-ig 139, 3000-ig 188, 3500-ig 105, 4000-ig 62, 5000-ig 39 és 5000 forint feletti alapbért 4 szakdolgozó kap. A munkaerő­vándorlásról­ tavaly 80 ki- és 72 belépővel számoltak. Főiskolai végzettségű 13, másodfokú szako­sítóval rendelkezik 29 és nem szakképzett mindössze 37 szak­dolgozó. Jelenleg félszáznál töb­ben tanulnak főiskolán, másodfo­kú szakosítón, szakosítón, általá­nos ápoló- és asszisztensképző­ben. Az intézmény vezetése min­dent megtesz, amit csak tehet. De ez nem lehet elég. Nagyobb meg­becsülést érdemelnek tőlem, tő­lünk, valamennyiünktől, a társa­dalomtól. A hivatásuk kötelezi őket, mindent tegyenek meg a betegekért, gyógyulásukért. De vajon ők mindent megkapnak ah­hoz, hogy csakis ránk, a gyógyu­lásunkra összpontosíthassanak? Jó lenne mielőbb hinni és tudni: *^en' -beilmel- 3

Next