Egészségügyi Dolgozó, 1984 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1984-01-01 / 1. szám
1984. JANUÁR EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ Szakdolgozók az egészségért Két évtizedes hagyományt ápolt a Győr-Sopron megyei Tanács egészségügyi osztálya és az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete akkor, amikor az idén is meghirdette a szakdolgozók pályázatát. December közepén ebből az alkalomból tudományos ülésre került sor a megyei kórházban Győrött. A meghívott vendégek között ott van dr. Kormos Miklós, az EDSZ központi vezetőségének titkára és Réti Csaba, a megyebizottság titkára is. Az ülés elnöke dr. Kelemen István megyei főorvos volt. Köszöntő szavaiban arról beszélt, hogy a közelmúltban több fórumon értékelték Győr- Sopron megye egészségügyi helyzetét, utalt a folyamatban lévő, országosan is kiemelkedő beruházásokra és felújításokra. Elmondta, hogy Győr-Sopron megyében az alapellátás helyzete lényegesen javult, és az országos átlagot elértük. Több mint 400 ezer lakos 1,6 millió alkalommal fordult egy év alatt orvoshoz. A főorvos dicsérettel említette azokat a dolgozókat, akik a napi felelősségteljes munka mellett tudományos tevékenységgel is foglalkoznak. Szakirodalmat olvasnak, publikálnak, előadásokat tartanak, hogy tapasztalataikat továbbadhassák. A pályázatra a megyéből 39 szakdolgozat érkezett. Közülük kilencet díjaztak, közel tízezer forint értékben és minden résztvevő könyvvásárlási utalványt kapott. A díjazott pályamunkákat tudományos ülésen ismertették a pályázók. A díjnyertesek között volt Lángh Ildikó gyógyszertári asszisztens is, aki a győri kórházban dolgozik. — Első alkalommal készítettem pályamunkát. Az infúziós oldat készítéseével foglalkoztam, olyan szűrőberendezést kísérleteztünk ki, amely lehetővé teszi az eddigi két óra helyett 30 perc alatt speciális infúziós oldat elkészítését. Egresits Éva laborasszisztens, a soproni kórház dolgozója, a vizelet bilirubin kimutatásával foglalkozott. A laborvizsgálatoknál az eddigiekben nyugati importból származó anyagot használtunk, melynek ára száz vizsgálatnál 160—400 forint volt. Saját készítésű lapunk viszont csak négy forintba került! November elején bevezettük az új vizsgálati módszert. Móricz Sándorné mosonmagyaróvári gyermekápolónő az újszülöttek helyzetéről készített elemző felmérést. Témájával kapcsolatban elmondta: " Sajnálatos, hogy a kórház szülészeti osztályáról hazatérő kismamáknak csak egyharmada szoptat. Sokan a fogamzásgátló tabletták szedése miatt hagyják abba a szoptatást, és nem kevés azoknak a száma, akik az alakjukra vigyáznak .. . A tudományos ülésen szó esett még a gyógyszerezésről, a beszédhibák korai felismeréséről, és napjaink számos egészségügyi problémájáról. Matusz Károly Lángh Ildikó Egresits Éva Móricz Sándorné A megtisztulás erejével Beszélgetés dr. Kozma Györggyel az orvosetikáról Már régóta szerettem volna szót váltani valakivel az orvosi etikáról. Nem mintha előítéleteim lennének e szakma képviselői iránt, éppen ellenkezőleg: nagyon tisztelem őket, kivált azóta, hogy több alkalommal elhitették velem, talán nem is vagyok anynyira puha fából faragva, mint képzeltem. Ezért is idegesített, mit ne mondjak: bosszantott az a sok megjegyzés, amely az orvosokat érte, éri. Szerény nézetem szerint nincs szakmák rangsorolta, külön ágazati célokra rendszeresített etika. Csak egy van, lehet, olyan, amilyen az egész társadalomé. S ezt nem fejthettem ki soha, senkinek. Akárhány orvossal próbálkoztam, mereven elutasított. Ki ezzel, ki azzal az ürüggyel, mígnem jósorsom dr. Kozma Györgyhöz, az Országos Orvosi Etikai Tanács titkárához vezérelt, aki készségesen vállalkozott a beszélgetésre. Meglepetésem csak fokozódott, amikor szinte minden bevezető nélkül kijelentette, hogy igenis van szakmák szerinti etika, s ha létezik közöttük hierarchia, hát az első fokon találni az orvosokét. — Kedves főorvos úr, győzzön meg! Miért más az orvos, mint — teszem azt — a mérnök vagy a kereskedő? — Semmi kétség, a mérnök és a kereskedő is kapcsolatba kerül az emberekkel, de ez a kapcsolat korántsem olyan szoros, olyan intim jellegű, mint a mi esetünkben. A beteg kitárja előttünk a szívét, a legféltettebb titkait is kitálalja. Aki csak egyszer is nyomta komolyabban az ágyat, az tudja, érzi, hogy miről beszélek. Az orvos nem élhet vissza ezzel a bizalommal. Elképzelhető, hogy az akarat visszájára fordul, nem azért, mert lelketlenek, embertelenek vagyunk, hanem mert a beteg többet, mást remélt. — Bennünk, igazi, olykor képzelt betegekben van a hiba? — Ezt nem mondtam, nem is mondhattam. Annyi bizonyos, az elmúlt évtizedekben lényegesen megváltozott az orvosok és pácienseik viszonya. Korábban ez afféle joviális, de inkább patriarchális nexus volt. Egyik oldalon az orvos, a tanult ember, aki a laikus, kiszolgáltatottságában is esendő betegen segített. Döntései szinte isteni kinyilatkoztatások, szigorú verdiktek voltak, legalábbis így hangzottak. Az orvos megkülönböztetett helyet foglalt el a társadalmi életben. Aztán valamelyest átalakult az értékrend. A páciens többé nem érzi magát teljesen kiszolgáltatottnak, mintegy öntudatra ébredt. Nem elégszik meg a terápiával, tudni akarja a diagnózist is; ha piros tablettát írunk fel neki, elvárja, hogy válaszoljunk rá, vajon miért nem kapott kéket, mint a múltkor? Tévedés ne essék: szándékosan vulgarizálok. Éppen azért, hogy érzékeltessem: az előnyére megváltozott orvos-beteg viszony idézi elő a legtöbb bajt, félreértést. — Tehát, ha az orvos nem magyarázza el nekem, hogy miért nem írt fel a kékből is, akkor fogom a tollat és feljelentem az illetőt az etikai bizottságnál? — Az emberek nagyon érzertengek, minden hangsúlynak, jelzőnek kiemelt jelentőséget tulajdonítanak. De hát az orvos is ember! Neki is lehetnek, s vannak rosszabb napjai. Főként ha egyegy rendelésen többször is felbosszantják. A panaszok száma ennek ellenére létszámunk 0,3 százalékát érinti. Még jobb az arány, ha azt nézzük, hogy a bejelentések megalapozottak-e? Évekre visszamenően, átlagosan 25 százalékban jogosak az észrevételek. Mi tagadás, pár esztendővel ezelőtt szégyellnivalóbbak voltak a mutatóink. — Engedje meg nekem, hogy kételkedjek: kevésnek, túl alacsonynak tűnnek az említett adatok. — Nézze, mi nem kozmetikázunk, mert nincs értelme. Legfeljebb önmagunkat csaphatnánk be ideig-óráig. Ettől a helyzet még változatlan maradna. Minden bejelentést regisztrálunk, s utánanézünk, mi az igazság körülötte. Ha kiderül, hogy kollégánk valóban vétett, kötelességeit elmulasztotta, nem késlekedünk a számára kellemetlen ítélet meghozatalával. Persze, csak akkor léphetünk fel, ha az ügy tudomásunkra jut. Az intézményi vezetők szemléletén sok múlik. Akadnak, akik úgy vélik, ha jelzik az esetet, maguknak ártanak. — Én valahol megértem ezeket az intézményi vezetőket, de még a beosztottakat is. Arra gondolok, hogy mindenkivel előfordulhatnak „balesetek”, azaz jobb hallgatni, ki tudja, mit hoz a holnap. Meg aztán holló a hollónak ... — Higgye el, kedvező irányú elmozdulást tapasztalunk. A jól dolgozókat idegesíti, hogy a közvélemény óhatatlanul is általánosít. Ha valakihez nem megy ki az ügyeletes, az másnap még Kovácsra haragszik (feltéve, hogy tudja a nevét), de egy hét, múlva már azt híreszteli széltében-hoszszában, hogy „na, az orvosokról is tudnék mesélni egy s mást”. Mindannyiunkat egy kalap alá vesz. Az megint más lapra tartozik, hogy ez a viselkedés súlyosan etikátlan. Mondom, minket orvosokat más mércével mérnek, mint a többi foglalkozási ág képviselőit. Az orvostársadalom kész a megtisztulásra, arra, hogy kivesse magából azokat, akik nem közénk valók. Erre annál is inkább szükség van, mert igaz ami igaz: a 0,3 százalékon belül igen csúnya esetek is találhatók. Nem részletezem, sajnos, eléggé közismertek, még ha a főszereplő neve változik is. Annyi bizonyos, nem tekinthető orvosnak az, aki gyorsan behúzza az ajtaját, mintha nem lenne otthon, ha a háza előtt valaki összeesik. Vagy nem engedi meg, hogy orvosért telefonáljanak, ha már egyszer ő tehetetlennek bizonyult... Vég nélkül folytathatnám dicstelenségeink sorát. Szerencsére, csökken a mulasztások száma. — Ön szerint ez mivel magyarázható ? — Összehangolt intézkedéseink, úgy tetszik, kezdik meghozni az eredményüket, bár nem merném itt, ország-világ színe előtt kijelenteni, hogy hamarosan feloszlathatjuk testületünket. Az öntisztulási szándék sem akármilyen erő, mert elegünk van abból, hogy folyton pellengéren lássuk magunkat. A közeljövőben újabb előrelépés várható. Széles körű felmérést készítünk például a hazai magánpraxis rendszeréről, tényekkel, adatokkal igyekszünk érzékeltetni az e téren mutatkozó ellentmondásokat. A kezdeményezés annál is inkább indokolt, mert ennek a területnek a szabályozása elavult. Nem tudjuk kellően, hányan és milyen szakágakban tevékenykednek; nincs egzakt számunk arra sem, hogy valójában mennyibe kerül egy-egy vizit, kezelés. Hallani elrémisztő összegeket, amit elkérnek fogsorokért, szülések levezetéséért, de nem léphetünk közbe, mert nincs a kezünkben bizonyíték. — Nem hiszem, hogy ez lenne a célhoz vivő út. — Azért reménykedjünk. Higgye el, tudjuk, miként juthatunk a szükséges ismeretek birtokába. Nehezebb a feladatunk az ifjabb orvosi nemzedék etikai nevelésében. Márpedig mindent az alapoknál kell kezdeni. A legfontosabb persze, a személyes példamutatás. Az a pályakezdő, aki azt látja, hogy a főorvosa nem fogad el hálapénzt, az kétszer is meggondolja, hogy belép-e a szabályok ellen vétők táborába. Bár megjegyzem, s itt adok önnek igazat, ha kevés a fizetés, s a fiatal kolléga saját fedelet akar a feje fölé, tényleg nehezen tud ellenállni a kísértésnek. A hálapénz utólagos elfogadása jelenleg nem elítélendő cselekedet. Csak akkor az, ha jogtalan előnyökért, elvégzetten munkáért adják és teszik zsebre. Érdekes módon, a paraszolvenciával kapcsolatban elég kevés panasz érkezik: mindeki hallgat róla. Hiszen a beteg is vétkezik Seregi László Nagyobb elismerést a társadalomtól Pécs város pártbizottsága megvitatta a szakdolgozók helyzetét . Ha rájuk szorulunk, mindent elvárunk tőlük: a gyógyszerek adagolását, a tiszta ágyneműt, az ágytálat, a hőmérőzést, a kedves szót, simogató pillantást, a gyógyító emberi hangot, a törődést, a figyelmességet, az együttérzést. S ha gyógyultan szabadulunk védőszárnyaik alól, eszünkbe jutnak-e? Magam is jó néhányszor hálálkodtam már ápolónőknek néhány félszeg köszönömmel, egy-egy szál virággal felépülésem, a kórházból való elbocsátásom után. Igaz, a hálám nagyobb része mindig is a csodatevő doktoroknak jutott, mert ők tették a nagy, látványos dolgokat, a legbiztosabbat azért, hogy rendbe jöjjek. S mit tettek az ápolónők? Nélkülük beszélhetnénk-e egyáltalán gyógyításról? A gyógyítás közkatonái az egészségügyi szakdolgozók, ők hajtják végre a „parancsokat”, ők azok, akik saját tudásukat, emberségüket, segítőszándékukat nap mint nap, percről percre azért adják-sugározzák, hogy a „harc”, a gyógyulás biztos sikerrel járjon. De vajon mindent megkapnak ahhoz, hogy valóban minden idegszálukkal csakis ránk, a gyógyulásunkra összpontosíthassanak? A válasz: nem. Jogos igények A Baranya megyei Tanács Kórház-Rendelőintézete egészségügyi szakdolgozóinak helyzetéről hallgatott meg minap jelentést Pécsett az MSZMP városi bizottsága. Dr. Kövesi Gyula osztályvezető főorvos a pártalapszervezet szervező titkára számolt be a szakdolgozók élet- és munkakörülményeiről, elismerésükről, lehetőségeikről és gondjaikról, arról, hogy miben és hogyan ismerhetné el őket jobban a társadalmaink. Bár a helyzet nem egyedi, mégis érdekes tanulságokkal szolgál. A telephelyek zsúfoltsága, a megyei rendelőintézet hiánya, a hiányos, fekvőbetegprofit az intézet szervezési és működési feltételeiben eltérő képet mutatnak a hasonló intézetekkel történő összehasonlításban. Tavaly 836 ágyon több mint 14 ezer fekvőbeteget ápoltak, a járóbetegrendeléseken több mint 850 ezer beteget láttak el. Az összdolgozók létszáma majd 1200, ebből egészségügyi szakdolgozó 562. Egyharmaduk nehéz munkát végző három műszakos ápolónő. Ezért is figyelmeztető, hogy a fiatal szakdolgozók számára nem vonzó a betegágy melletti munka. Beszélhetünk-e ideális munkakörülményeikről? A fizikai megterhelést könnyítő eszközök, gépek hiánya, az építészeti adottságok elsősorban a három műszakos dolgozók, de a többiek munkáját is nehezítik. Jelentős anyagi áldozatvállalással javulnak az élet- és munkakörülményeik, kielégítőek a munkahelyi szociális létesítmények, a munkavégzés személyi feltételei általában jók. A szakmunka hatékonyságát befolyásolja, ha hiányzik a kisegítő személyzet. Az sem növeli különösképpen a lelkesedést, hogy a szakdolgozók jelenlegi alapbére alacsony, még a környező megyék hasonló intézeteihez viszonyítva is. A hivatástudatot nem növeli, ha a körülmények és a nem kellő anyagi elismerés örökös feszültséget okoznak. Mert ahhoz, hogy valaki hosszú távon a maximumot tudja adni, tehát hivatása magaslatán legyen képes teljesíteni, annak ahhoz a feltételeket meg kell teremteni. Feszültségek A szakdolgozók majd mindegyike nő, így az is jogos igény, hogy munkájukat is csinosam láthassák el. Hiányolják miért nem készül olyan munkaruházat, mely praktikus, könnyen tisztán tartható anyagból készül és a körülményekhez képest elegáns. Az anyagi juttatások alacsony szintje nem csak a bérekben jelent hátrányt, a lakáshoz jutásuk is szinte kllátástalan. A nővérszállás ugyan megold egyfajta gondot , anyagilag mindenképp elviselhetőbb, mint az albérlet —, de a pihenésre, a magánéletre nem a legideálisabb élettér. A munkahelyi közérzetük a felmérés szerint mégis jó. Évente 75-80 törzsgárdatagot köszöntenek és jutalmaznak. A fluktuáció nem haladja meg az 5 százalékot, a betöltetlen állások száma is mindössze 2,5 százalék. A szakdolgozók mindössze 6,6 százaléka szakképzetlen. Az intézmény vezetésének egyik fontos feladata, hogy biztosítsa a szakdolgozók folyamatos, általános és szakmai továbbtanulását, az is, hogy helyi fórumokat szervezzen a tudományos eredmények közlésére, támogassa az országos rendezvényeken való részvételt. Az elismerésük terén még egy, ugyancsak nem lényegtelen: tavaly 97 szakdolgozó részesült kitüntetésben. Arányok Az intézménynél 206 három műszakos ápolónő, 228 asszisztens és 128 egyéb egészségügyi szakdolgozó tevékenykedik. Egyötödük 21—30 közötti, több mint fele a 31—50 év közötti, az 51—55 év közöttiek részaránya 9,4 százalék, míg a 20 év alattiak és az 55 év felettiek az összlétszám egytizedét teszik ki. Az utánpótlás biztosítása ma még nyitott kérdés. Az alapbérek tekintetében huszonöten keresnek 2000 forint alatt, 2500-ig 139, 3000-ig 188, 3500-ig 105, 4000-ig 62, 5000-ig 39 és 5000 forint feletti alapbért 4 szakdolgozó kap. A munkaerővándorlásról tavaly 80 ki- és 72 belépővel számoltak. Főiskolai végzettségű 13, másodfokú szakosítóval rendelkezik 29 és nem szakképzett mindössze 37 szakdolgozó. Jelenleg félszáznál többen tanulnak főiskolán, másodfokú szakosítón, szakosítón, általános ápoló- és asszisztensképzőben. Az intézmény vezetése mindent megtesz, amit csak tehet. De ez nem lehet elég. Nagyobb megbecsülést érdemelnek tőlem, tőlünk, valamennyiünktől, a társadalomtól. A hivatásuk kötelezi őket, mindent tegyenek meg a betegekért, gyógyulásukért. De vajon ők mindent megkapnak ahhoz, hogy csakis ránk, a gyógyulásunkra összpontosíthassanak? Jó lenne mielőbb hinni és tudni: *^en' -beilmel- 3