Egészségügyi Dolgozó, 1985 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1985-03-01 / 3. szám

1985. MÁRCIUS EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ Ki árt magának tudatosan? „Tisztelt Kolléganő, Kolléga úr!” „Amiért Önt személyesen meg­keressük, az a dohányzás vissza­szorításának közös ügye. Tiszte­lettel felkérjük Önt, működjék közre az Országos Egészségneve­lési Intézettel egy széleskörű kampány kibontakoztatásában, eredményes megszervezésében. A gond társadalmi méretű, hi­szen az elmúlt két évtized alatt a cigarettafogyasztás 15 milliárd­­ról 27 milliárdra nőtt éves átlag­ban, ugyanakkor vele párhuza­mosan a szívinfarktusos esetek száma 6919-ről 25 727-re emelke­dett! ” Külföldi példák bizonyítják, hogy azokban az országokban, ahol az orvosok egységesen fel­léptek a dohányzás ellen, széles körben és nagy mértékben csök­kent a dohányzás, és javultak az egészségi mutatók. Úgy érezzük, hogy az első tár­sadalmi méretű lépést e kérdés­ben Magyarországon is nekünk, orvosoknak kell megtennünk, mind szakmai tevékenységünk során, mind példamutató maga­tartásunkkal. ” * A fenti idézetek bizonyára már sok orvos számára hangzanak is­merősen. Valószínű, hisz abból a levélből származnak, amelyet a múlt évi „nem dohányzó nap” óta — folyamatosan — minden ma­gyar orvos címére kézbesített a posta, és amelyet — élen dr. Hu­tás Imre államtitkárral — hat nagy tekintélyű, vezető orvos írt alá. — Kissé közelebbről: mi is az az elvárás, amit „példamutató magatartásként” fogalmaztak meg a felhívás szerzői? — kér­deztük a levél egyik aláíróját, dr. Kelemen Sándor professzort. — Abból az alapigazságból in­dultunk ki, hogy dohányzó orvos szájából hitelét veszti minden ci­garettára vonatkozó intelem! Tu­domásul kell vennünk, hogy az orvos — hivatása mellett és foly­tán — egyben reflektorfényben élő, véleményformáló közéleti személyiség is. Megkülönbözte­tett helyzete — természetszerűleg — kötelmeket is hordoz. Élete, életmódja, viselkedése ugyanis nemcsak a rendelőben, de a ma­gánéletben is példa az emberek előtt. Munkáját hivatásnak tekin­tő orvos tehát az utcán — esetleg a színház előcsarnokában — sem dohányozhat! — Véleménye szerint lehet-e eredményes a lakosság körében folyó felvilágosító-nevelő munka, amíg sok a dohányzó orvos? — Erre a kérdésre — sajnos — egyértelmű nemmel kell válaszol­nom! Indoklása pedig egyenesen következik az előbb elmondottak­ból . ..! Ugyanis az emberek így gondolkodnak: ha valóban árta­na, az okozott károsodások leg­jobb ismerője, a gyógyító sem él­ne vele. Elfogadható, logikus ok­fejtés! Mert ugyan ki árt saját ma­gának, készakarva?! Szóval az or­vosok példamutatása, alapvető feltétele az egész dohányzáselle­nes küzdelemnek! Persze, a dohányosok hosszú sor egyéb „ideológiával” is ma­gyarázzák, védik ártalmas szoká­sukat, ám ez cseppet sem csök­kenti a gyógyítók felelősségét! — Eddig csak az orvosokról beszéltünk. Gondolom, a problé­ma szempontjából a többi egész­ségügyi dolgozó szerepe sem kö­zömbös ... — Valóban nem! Éppen ezért az ilyen munkakörök betöltésére szívesen választanánk nemdo­hányzókat, ha volna rá lehetőség. De, mint közismert, ez is „hiány­szakma” ... És bizonyos mérté­kig őket is meg lehet érteni! Az ápolónőkre rengeteg feladat há­rul. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy feszített tempójú szakmai tevékenységük során ki­szolgáltatott, elesett emberekkel kell foglalkozniuk! Ha az „Ép testben ép lélek” mondás nem is okvetlenül igaz, a fordítottja igen gyakori jelenség. Ha a test tartó­san beteg, a lélek is előbb-utóbb hozzá „torzul”. — A többé-kevésbé beteg lelkű emberekkel pedig igen nehéz bánni! Az ilyenek, sokszor a leg­nyilvánvalóbb jóindulatot, segí­tőkészséget sem feltétlenül hálá­san fogadják. Alkalmasint in­kább kötekedve, gáncsoskodás­­sal. .. — Az ápolók emiatt­­ aztán gyakran kerülnek felindult lelki­­állapotba, és a feszültségek leve­zetése végett, valamilyen pótcse­lekvéshez folyamodnak. Ilyen a dohányzás is . . . Hangsúlyozom, itt nem az ártalmas „pótcselekvő” magatartásformák elfogadásáról, pusztán megértő közelítéséről van szó! Az egészségnevelésben minden egészségügyi dolgozó részvételére szükség van, ezért — véleményem szerint — az ápoló­­személyzet dohányzását a jó or­vos-nővér kapcsolat, az orvos te­kintélye, jó példája kedvezően be­folyásolhatja. — Nyilvánvaló, hogy az egészségügy — egyedül — nem birkózhat meg ezzel a társadal­mi méretű gonddal... Kiket kel­lene elsők közt megnyerni az ügy számára? — A legfőbb érték, az egész­ség megőrzése, védelme valóban széles körű összefogást igényel. Nem egyedül enyém a felismerés, hogy „az egészség otthon kezdő­dik”! Elsősorban tehát a társada­lom legkisebb sejtje, a család él­jen egészségesen. A gyermek elő­ször szüleitől tanulja meg becsül­ni az egészség értékét. Fontossági sorrendben azután a pedagógu­sokat említeném, akik oktató-ne­velő munkájukkal egészen a fel­nőtté válásig végigkísérik a gyer­mekeket, fiatalokat. A pedagógu­sok sokat tehetnek a fiatalok ér­dekében, ha munkájuk fontos ré­szének tekintik az egészséges életre való nevelést, ha közremű­ködnek az egészséges életmód feltételeinek kialakításában is. — Az ifjúsági szervezetek munkájában még igen sok, kiak­názatlan tartalék rejlik. — Ez így igaz. Persze, tisztá­ban vagyunk azzal — a felhívás­ba is ezért foglaltuk —, hogy a dohányzásellenes küzdelem sakk­tábláján mindenképpen miénk, az orvosoké a nyitó lépés! Albrecht Gyula Szenvedélyes dohányos dallos gyula rajza * Jaroszlávi pillanatképek A közelmúltban ünnepelte megalapításának 40. évforduló­ját a jaroszlávi orvostudományi egyetem. Az intézményt a máso­dik világháború legnehezebb évé­ben a legsúlyosabb harcok köze­pette 1944. december 3-án alapí­tották. A közvetlen előzmény az volt, hogy a minszki orvostudo­mányi egyetemet 1943-ban ide evakuálták. Később az egyetem ugyan visszatelepült, de egy ré­sze Jaroszlávban maradt, és az igényeknek megfelelően egy új egyetem megalapozója lett, a 36,4 ezer négyzetkilométeren fek­vő, közel másfél millió lakost számláló megyében. — Az elmúlt négy évtized so­rán 13 155 orvost képeztünk inté­zetünkben, akiknek többsége me­gyénkben telepedett le — mondja dr. Novikov Jurij Vaszilij rektor, majd így folytatja az ismertetést: a megyénkben dolgozó orvosok 82 százaléka nálunk végzett. Je­lenleg az egyetem öt karán 3865 hallgató tanul. Jaroszlávi látogatásom alatt vendéglátóim módot adtak az egyetem megtekintésére. Nem kis büszkeséggel mutatták meg a több ezer kötetes könyvtárat, ahol a régmúlt orvostörténetétől kezdve napjaink legkorszerűbb orvostudományi eredményeinek publikációi is megtalálhatók. Az egyetem KOMSZOMOL szervezetének jóvoltából élénk a klubélet. A szakmai szakkörök mellett komoly­zenei műsorokat, diákszínházat is rendeznek. Zene­karukra méltán büszke nemcsak a város, de Jaroszláv megye is. Egyébként a város hat felsőfokú intézetének tanulói is az orvostu­dományi egyetem klubjait láto­gatják. Az egyetem épülete mellett nemrég adták át az új kollégiu­mot. — Nagyon örültünk a létesít­ménynek, hiszen átadásával 560 hallgatónk igazán korszerű kö­rülmények között élhet, tanulhat, művelődhet. A kollégiumban 120 családos fiatal is él. Eddig, a régi épületben csupán hatvan házas­párt tudtunk elhelyezni, a többiek külön-külön laktak. El lehet kép­zelni, hogy hány, de hány rekla­máció, jogos felháborodás került az asztalomra. Végre megoldó­dott ez a gondunk is. — A fiatalok elmondták, hogy jövőre új sportcsarnokkal gazda­godik az egyetem. — Valóban. A sportlétesít­ményben négy nagy terem áll majd a sportolni vágyók rendel­kezésére. Mondják is a város ve­zetői: „persze, hogy nem marad ki az egyetem életéből a sport, hi­szen a rektor országos birkózó mester”. — Na, ezt csak a vicc kedvéért mondom. Meggyőződ­hetett, hogy a sport nem szorítja háttérbe az egyéb szabad­idős el­foglaltságokat, és rendezvényein­ket a város többi egyetemistája és főiskolása is látogathatja. Az egyetemen találkoztam a megye egészségügyi vezetőjével is (nálunk a megyei főorvosnak megfelelő a beosztása). Megtud­ván, hogy Magyarországról­­­ér­keztem, szívesen kapcsolódott be ő is a beszélgetésbe. — Ma már elégedetten nyug­tázhatjuk: nincsenek fehér foltok az egészségügy területén a me­gyében. 109 egészségügyi intéz­ményünk, kórházunk, rendelőin­tézetünk van. 18 ezer kórházi ágy áll a betegek rendelkezésére. S hogy tovább untassam a szá­mokkal, 4000 orvos és 11 ezer szakdolgozó dolgozik a megyénk­ben. Az itt lévő egyetemnek, kép­zésnek és továbbképzésnek kö­szönhetően megszűntek a hiány­zó orvosi szakmák is. * A XI. században Jaroszláv feje­delem alapította a várost, ami ha­marosan — köszönhetően a terü­letét átszelő Volga folyónak is — komoly fejlődésnek indult. A XVI. században, ugyan csak néhány hónapig, de ez a város volt Oroszország fővárosa. Min­den lehetőség adott volt erre, hi­szen az akkori időknek megfelelő iparral, közművesítéssel rendel­kezett. 1756-ban cári parancs ren­delkezett arról, hogy a városban színház is építtessék. Az akkor lé­tesült Fedor színház ma is híven őrzi a történelmi hagyományokat. A 975 éves Jaroszláv ma a me­gye ipari, kulturális és oktatási centruma. A kor feladatainak ele­get téve, a régi és az új egyensú­lyát tartva, féltve őrzi történelmi hagyományait, a négyszáznál több műemlék épületet, hogy azokban az utánunk következő nemzedékek is gyönyörködhesse­nek. — Nógrádi — A jaroszlávi építészettörténeti múzeumot egy XVII. századi temp­lomépületben helyezték el Népesedési gondok — társadalmi gyógymódok A hosszú távú népesedéspoli­tikai koncepcióról rendeztek an­­kétot a közelmúltban a Magyar Sajtó Házában a Központi Sta­tisztikai Hivatal, az Országos Tervhivatal, a Népesedéstudo­mányi Kutató Intézet és az Egészségügyi Minisztérium ve­zető szakembereinek részvéte­lével. A téma igen sokakat von­zott, annak ellenére, hogy a tár­sadalmi vita már befejeződött és az irányelvek jogszabályi rangra emelkedtek. A felkért főhatósá­gok és intézmények szívesen tettek eleget a felkérésnek, azt remélve, hogy újabb észrevéte­lekkel, javaslatokkal egészíthe­tik ki a dokumentum melléklete­it, ekként is elősegítve, hogy va­lóra váltása a közmegegyezés jegyében mehessen végbe. Hazánkban jelenleg demográ­fiai apály tapasztalható, holott az ötvenes évek nemzedéke még jócskán szülőképes korban van, ám nem vállalja a követendő pél­daként emlegetett háromgyerme­kes családmodell megvalósítását. Tetézi a gondokat, hogy sok he­lyütt már a második gyermek vi­lágrajövetelét sem tartják kívána­tosnak. S ennek okai eléggé egy­értelműek. Az alapvető problémát a szakemberek, de nemcsak ők, hanem az ankét résztvevői is ab­ban látták, hogy az utóbbi időben meggyengültek a család mint tár­sadalmi, együttélési közösség funkciói; általában véve is igen szkeptikusan ítélik meg jelenét és jövőjét. Soha ilyen kevés házas­ság, soha ilyen sok bontóper — fo­galmazta meg sommás vélemé­nyét az egyik szakember, hozzáté­ve: elgondolkoztató, hogy minden 100 házasságból 40 végződik vá­lással, s ami teljesen új, hogy egy­re kevesebben választanak ma­guknak második férjet, feleséget. A népesség gyarapodása tehát szorosan összefügg a család társa­dalmi megítélésével, s előrelépés­re igazán csak akkor számítha­tunk, ha ismét megerősödnek ko­rábbi funkciói, illetve­ megterem­tődnek a zavartalanabb működés­hez szükséges feltételek. Ennek kapcsán természetesen sok szó esett az életszínvonal alakulásá­ról, s arról, hogy milyen esélyei vannak a pályakezdő fiataloknak az otthonteremtésre, a zökkenő­­mentes családi életvitel anyagi hátterének biztosítására. De hát miért kell a gyerek? Pon­tosabban miért baj az, ha a népes­ség lélekszáma ennyivel, vagy mondjuk, annyival csökken? Nem mindegy, hogy 10,5 avagy éppen 10 millióan vagyunk ? — vetették fel az érdeklődők, amire az a vá­lasz érkezett, hogy ha ezt a kér­dést csupán statisztikai szempont­ból vizsgáljuk, tényleg közömbös a pár százezres eltérés. Ettől ha­zánk nemzetközi tekintélye sem nem növekszik, sem nem csök­ken. Az elgondolkodtató inkább a kirajzolódó tendencia: a természe­tes fogyás ugyanis immár megha­ladja a természetes szaporulatot. Évente mintegy 150 ezren, s leg­többen a munkaképes korú, 30-60 éves férfiak közül halnak meg ha­zánkban. S ezt a fokozottabb mor­biditást semmi sem indokolja. Az egyes korosztályok között meg­bomlik az elfogadottnak tekinthe­tő rend, nincs meg a kellő átmenet a felnövekvő és a visszavonulásra készülő nemzedék között. Arról is sok szó esett, hogy mi­ként fordíthatók meg ezek a ked­vezőtlen folyamatok, hogyan tud­nánk elejét venni a további nega­tív következményeknek?! Az egészségügyi ágazat képviselője mindenekelőtt a közelmúlt ered­ményeire utalt, remélve, hogy az elkövetkezendő időben is sikerül majd megtalálni a megfelelő haté­konyságú ellenszereket, gyógy­módokat. Példaként a tbc, illetve a rák elleni erőfeszítéseket hozta fel, amelyek köztudomásúlag nem maradtak hatástalanok. Fő­ként a terhesgondozói szolgálat tevékenységének színvonalát tar­totta emelendőnek, hozzáfűzve, hogy ez nem csupán anyagiak függvénye. Legalább ennyire mú­lik azon is, hogy a leendő anyák mennyire veszik komolyan új sze­repüket, azaz: elkövetnek-e min­dent, hogy gyermekük megszü­lessen? Egy adatot említett, mely — enyhén szólva — rávilágít a gondok fajsúlyára. A létrejött ter­hességeknek csupán ötven száza­lékából lesz gyerek. És ez az arány akkor is felettébb kedve­zőtlen, ha egy része nem más, mint a természet tiltakozása, nem alkalmas az anyaságra. Érintette a csecsemőhalandóság problema­tikáját is, rámutatva, hogy a szá­mok — sajnos — megint emelke­dést prognosztizálnak. Ezért is tu­lajdonított nagy jelentőséget az új, korszerű diagnosztikai mű­szereknek. A család funkcióinak megszilár­dítása, az erre való törekvés bizo­nyítékaként bejelentették: idén március 1-től az országban öt he­lyen megalakulnak a családvédel­mi központok: Bács-Kiskun, Sza­­bolcs-Szatmár és Szolnok megyé­ben, valamint Budapesten a VI. és a X. kerületben. Az új, kísérleti jellegű intézményhálózattól azt várják, hogy alkalmassá váljon a család összetett vizsgálatára, problémáinak egységes kezelésé­re. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezentúl nem külön foglal­koznak a különféle gondokkal küzdő családtagokkal, hanem együtt kívánják ezeket megolda­ni. A hozzászólók azt sem rejtették véka alá, hogy bár a hosszú távú koncepció igen sokrétű és alapos munka, mégis, mintha túlságosan is a jövőtől várná a megoldásokat. Márpedig az emberek most sze­retnék világra hozni és felnevelni gyermekeiket. S. L. , Tauf­fer Vilmos és a bábaképzés Tauffer Vilmos 1851. július 2-án született Kolozsvárott. Alsó- és középfokú tanulmányait szülő­városában végezte, az egyetemet Bécsben és Pesten járta, diplomá­ját 1874-ben szerezte. Ezután gya­kornok volt a budapesti szülészeti klinikán, ahol Kézmárszky pro­fesszor igen elismerően nyilatko­zott róla. 1876—78-ig tanársegéd Freiburgban Hegar mellett, majd aktívan bekapcsolódott a hazai klinikai kutatásba és oktatásba. 1881-ben létrehozták a II. sz. szü­lészeti klinikát. Az orvosi testület javaslatára — kiemelkedő és pél­damutató munkája alapján — Tauffer Vilmost egyetemi tanárrá nevezték ki a tanszékre. Közel négy évtizedes tanári működése alatt jelentős érdemeket szerzett a korszerű szülészeti és nőgyó­gyászati műtétek, a császármet­szés, a sugaras méhrákkezelés, méhrákműtétek meghonosításá­ban. Elsőnek végzett hazánkban sérült húgycső varrást. Az opera­tív nőgyógyászat megteremtőjé­nek mondható. Tanári, tudományos és közéleti elfoglaltsága mellett sok időt szentelt a bábanövendékek elmé­leti és gyakorlati oktatására. Tisz­tában volt az országos szintű el­maradottsággal. Egyik jelentésé­ben olvasható: „szomorú, de való, hogy a cédulás bábák és a ku­­ruzslók az ország összes szülésé­nek több mint a felét tartják ke­zükben és hogy ezeknél a szülés körül való segédkezés ma épp oly primitív, mint akár 200 évvel ez­előtt”. Akkoriban a „cédulás bá­bák” képesítésüket a megyei tisz­tiorvossal való beszélgetés során nyerték, és erről cédulát kaptak. Másutt még ilyenek sem voltak, csak tapasztaltabb asszonyok mentek el a szülő nőhöz segíteni. Tauffer a születésekről gyűjtött adatait 1899-ben összegezte, és benyújtotta az Országos Köz­egészségügyi Tanácsnak. Ebben többek között kimutatta, hogy egy év alatt körülbelül 6 millió la­kos nélkülözte a szakszerű segít­séget a szülés nehéz óráiban. Mindez a tanult bábák hiányára vezethető vissza, tehát meggyőző­dése volt, hogy a bábaképzés ügyét kell gyökeresen megváltoz­tatni. Számolt a lehetőségekkel, és tudta azt, hogy nem lehet rövid idő alatt diplomás bábákat köve­telni. Először meg kell elégedni azzal, hogy a „cédulás bábák” kellő képesítést nyerjenek. Ezért Tauffer indítványozta a 8 hetes bábaképző tanfolyam bevezeté­sét, illetve áthidaló megoldásként javasolta, hogy az ország bába­képző intézeteiben, valamint a nagyobb kórházakban az igazga­tó háromhónapos gyakorlati okta­tásban részesítse a már praktizáló bábákat. Rámutatott a fizetés ala­csony voltára is, ami arra ösztö­nözte a bábákat, hogy a városok­ban helyezkedjenek el. Ez viszont egy idő után tömörüléssel járt, és fokozta a megélhetésért való küz­delmet. Javasolta továbbá, hogy a bábaképzés az egészségügyi fő­hatóság hatáskörébe tartozzék. Ezzel egy emberöltővel megelőzte korát. Tauffer Vilmos 1902-ben kiadta a „A bábaügyi országos rendelkezésről” szóló tanulmá­nyát. Ebből megtudható, hogy ja­vaslatait mindenütt megértéssel fogadták, a főorvosok ellenőrzik a bábák munkáját, a községek gon­doskodnak a fizetések emeléséről, az Országos Társadalombiztosítás pedig betegség és öregség esetén a bábákat segélyben részesíti. A helyzet tehát fokozatosan ja­vult, és 1908-tól megkezdődhetett — bár még kis számban — az ok­leveles szülésznők működése. Az országot tíz szülészkerületre osz­tották fel, a főorvosok pedig a bá­bákkal szoros kapcsolatot tartot­tak fenn. 1933-ban jelentést adott ki az elért eredményekről „Az új szülé­szeti rendtartás törvénytervezésé­nek előtanulmánya és anyagának ismertetése” címen. Ebből kide­rült, hogy a bábák képzése és to­vábbképzése folyamatos lett, megjelent az új bábatankönyv, valamint a tanyavilágban sikerült több bábaállást szervezni, és a bábák fizetését megjavítani. Tauffer bízott a jövőben. Ez tű­nik ki egyik írásából is: „a nagy szociális átalakulás meghozza az anyagi javak igazságosabb meg­osztását. Reméljük, hogy nincs már messze a kor, s ha elérkezik, érdemes lesz a szegényeknek is élni”. . A közelmúltban emlékeztünk halálának 50. évfordulójára. Dr. Soproni László

Next