Egészségügyi Dolgozó, 1987 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1987-09-01 / 9. szám
1987. SZEPTEMBER EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ KITÜNTETETTJEINK A kórházigazgató Dr. Losonczi Andrást, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete Szeretetkórházának igazgató főorvosát a Semmelweis-napi ünnepségen „Kiváló Orvos” címmel tüntették ki. * Budapesten, az Amerikai út 53-ban lévő szeretetkórház a rend és nyugalom hangulatával fogadja az ide látogatót. A rendben tartott udvar, a tiszta, gondozott épület, a lépcsőház és a folyosó — ahol többnyire időskorú betegek üldögélnek — nem árulkodnak arról, hogy ez a kórház elsősorban életük delén túljutott öregeknek próbálja elviselhetővé, emberibbé tenni az időskor éveit, és feloldani az olykor kínzó magányt. Ez a korosztály az, amely még átélte a zsidóüldözés apokalipszisét; itt mindenkinek van elveszített hozzátartozója, itt még kevesebb a remény arra, hogy a külső világból rájuk nyitja valaki az ajtót.. . Dr. Losonczi András igazgató is megkérdezi: éreztem-e az időskorúak otthonaira olyan jellemző illatot, amit a gyógyszerek és fertőtlenítőfolyadékok átható szaga sem tud rendszerint elnyomni. — Ez egyik eredményünk — nyugtázza örömmel nemleges válaszomat dr. Losonczi András. — Hiszen köztudomású, hogy az időskorú betegek egy részének naponta többször is tiszta ágyat kell húzni. Nálunk sikerült ezt megvalósítani — noha mindazok a gondok — a munkaerő és anyagi források szűkössége — ránk is éppúgy jellemzőek, mint minden más egészségügyi intézményre. Jó lenne — s ez a legcsekélyebb viszonzás az itt dolgozók áldozatos munkájáért —, ha olyan körülményeket és bért tudnánk nyújtani számukra, hogy az otthoni gondjaik ne emelkedjenek a betegellátás gondjai fölé. Betegek és gondozóik. Gyakran vissza-visszatér beszélgetésünkben ez az egymás mellé rendelés. Az igazgató azonos súllyal és felelősséggel beszél a gondjaira bízott intézmény ápoltjairól és orvosairól, szakszemélyzetéről is. Kitüntetése nemcsak a gyógyító orvosnak szól. Olyan intézmény vezetésével szerzett hírnevet, amely Kelet-Európában egészen egyedülálló intézet. — A magyar egyházügyi politika egyik megjelenítése, hogy kórházunk a zsidó közösség tulajdonában, az ortodox rituálé szerint működik. A kórházban zsinagóga is van. Intézményünk egész területén lényegesen jobb körülményeket tudunk teremteni betegeinknek és a betegotthoni részben élő gondozottjainknak, mintha magányosan élnének. — Ön belgyógyászként, különösen az infarktuson átesett betegek sikeres rehabilitációjában elért eredményei alapján közismert, elsősorban Budapest II. kerületében, ahol a körzeti orvosok csoportvezető belgyógyász szakfőorvosaként felügyeleti szerepet is ellátott. Kórházvezetőként azonban gazdasági kérdésekkel is foglalkoznia kell. Valóban, 1959-ben belgyógyász szakvizsgát szerezve, a SOTE II. belklinikáján Gömöri Pál professzor aspiránsaként készítettem el kandidátusi disszertációmat, amit 1963-ban védtem meg. 1974-ig dolgoztam Gömöri professzor mellett, majd a II. kerületi Ganz utcai rendelőintézetben infarktuson átesett betegek rehabilitációjával foglalkoztam. Erről a Medicus Universalisban számolhattam be. 1984-ben kerültem a szeretetkórház élére. Itt természetesen szembekerültem a kórházvezetés gazdasági gondjaival is, hiszen a gyógyítómunka feltételeit az egyre nehezedő körülmények között is biztosítanunk kell. 190 ágyas kórházunkban — ezen belül 65 ágyas a betegotthonunk — lényegében jóval kevesebb az egy ágyra fordítható öszszeg, mint más állami kórházakban, ezért az állami forráson kívül adományokból tartjuk fenn magunkat. Ezek az adományok segítenek hozzá, hogy lépést tudjunk tartani a követelményekkel. — Orvosokkal jól el vagyunk látva, annál nagyobb a gond az ágy melletti munkakörök, a segédápoló, a takarító, a konyhai és mosodai létszám biztosításával. Önellátó kórház lévén, nagyon sokszor magunknak kell a lehetőségeket megteremteni. Gömöri professzor tanítványaként, az ő szellemi hagyatékát ápolva gondoskodnunk kell az orvosok folyamatos továbbképzéséről. Ezért igyekszünk fiataljainkat elküldeni olyan intézményekbe, ahol a kor színvonalán sajátíthatják el a medicina új diagnosztikai és terápiás eljárásait, így az ultrahangvizsgálat technikáját, a gasztroenterológia, a kardiológia új módszereit. Rendszeresen tartunk folyóirat-referálót. Egyik kolléganőnket 1985-ben sikerült elküldenünk a gerontológiai világkongresszusra, egy másik kollégát pedig hathetes USA-beli tanulmányútra az amerikai zsidószervezet támogatásával. Ilyen adományozások révén jutottunk hozzá ultrahangkészülékhez, vasaló- és mosógéphez. — Természetesen a növekvő árakkal egyre nehezebb lépést tartani. Az a korosztály, amelyből zömében a mi betegeink kikerülnek, az időseké. Gyakrabban szorulnak infúzióra, katéterre, és ezek az eszközök drágák. Nagyon sokba kerül a tisztaság megőrzése. Márpedig eredményeink ezekkel a feltételekkel függnek össze. Ezért kell állandóan a gyógyító orvosnak a gazdasági vezető mundérját is olyan készséggel viselnie, mint a fehér köpenyt. Hiszen azt a gondolatot, amit egyik vezetőnk fogalmazott meg, hogy a mortalitást, a halálozást a műszerezettség bizonyos fokán túl már nem lehet csökkenteni — én így egészíteném ki: a gondos ápolás, a körülmények messzemenő javítása nélkül a műszerek sem mindenhatóak . . . Légrády Eszter A szülésznő Kozári Sándorné Vajda Mária szülésznő, a Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédő Központ dolgozója a Semmelweis-napon Kiváló Munkáért kitüntetésben részesült. * Este hét óra. Az éjszakai műszak most kezdődik a Bakáts téri kórházban. Kozákné is csak hétkor kezd, de már fél órával az éjszakai ügyelet előtt beöltözve, bemosakodva serénykedik a kisbabák életre segítésében: egyik tanuló szülésznőt, Noé Bernadettet igazítja el praktikus, jó tanácsokkal. A szülőágyon egy fiatal mama, túl a nehéz és boldog perceken. Őt még az előző műszak segítette az új élet adásában. Az ügyeletes orvosi szobában húzódunk félre egy kis nyugalmas helyre, de Kozákné szigorúan meghagyja a szülőszobásoknak: „ha bármi van, szóljatok be értem ...” Nemcsak kitüntetett, hanem rangidős, sőt alapító tag is a Schöpf-Merei szülészetén. Húsz éve, a kezdetektől dolgozik itt, amikor a Szövetség utcai kórház szülészetét beolvasztották a Péterfy utcai kórházba, és itt, a Bakáts téren az elköltöző plasztikai sebészet helyére szülészeti osztályt rendeztek be. — Négyen jöttünk át ide akkor szülésznők, és velünk együtt az egyik főnökünk, Adám főorvos is. Itt mindent a saját kezünk munkájával alakítottunk ki, úgy szereltük fel és úgy rendeztük be az osztályt, hogy a legjobban szolgálja munkánkat. Ez a harmadik munkahelyem, és úgy tűnik, ez lesz az utolsó is . .. Az életút attól a pillanattól kezdve kötődik szoros szálakkal az új életek fogadásához, amióta Kozári Sándorné kislányként eszmélni kezdett: — Valóban így van, mindig is szülésznő akartam lenni. Amikor 1952-ben elvégeztem Nagykanizsán az általános iskolát, és édesapámmal feljöttem felvételizni a Vámos Ilona Ápolónő- és Szülésznőképző Iskolába, megijedtem, ahogy megláttam a sok jelentkezőt. Hogyan fogok én ide bekerülni? De amikor este, az iskola dísztermében elsőként olvasták fel a nevem a felvettek között, megnyugodtam, és felfoghatatlan öröm is ért egyben. Amikor a nagy gyakorlatomat töltöttem a nagykanizsai kórházban, az egyik oktatóm és vizsgaelnököm, dr. Szolnoki Ferenc, az István Kórház akkori szülész főorvosa fényképről kért ki engem az iskolából azért, hogy hozzá kerüljek dolgozni. Hiszen a kisgyakorlatot nála, az István Kórházban végeztem. Ez volt a második nagy sikerélményem és elismerése a munkámnak. Ott kezdtem az István Kórházban. — Miért szép ez a munka és miért szereti, hiszen valójában nagyon fáradságos nonstop szolgálat, és a felelősség sem akármilyen. — Nagyon sokan elmondták már, és minden anya ismeri ezt az érzést, de amikor felsír egy új élet, mindig megrendülünk mi, szülésznők is. Minden anya és minden szülés más és más. Hiába vannak rutinfeladatok, minden új szülés az anyának mégiscsak egyszeri. Ha felsír a gyermeke, tudja, életet adott. De nekem, a szülésznőnek, a meghatódáson kívül mást is jelent ez a szép muzsika: megkönnyebbülést, fellélegzést. Sikeresen segítettem életre valakit. — A szülésvezetésben ma már okos, csodálatos gépek segítenek nekünk is — folytatja Kozákné. — Állandóan figyeljük velük a szívhangokat, a magzat és az anya állapotához igazítunk minden percet, minden döntést. Ma már harmincévesek az „első gyerekeim”, a rutin akár bekötött szemmel is eligazít a szülőszobán, mégis a megszerzett tudást állandóan frissen kell tartani. — Milyenek vagyunk — szülésznő szemmel — mi, a szülőanyák? — Sokan — függetlenül kortól, iskolázottságtól — fegyelmezetlenek. Akadnak, akik — ki tudja miért — a férjüket szidják, hibáztatják. A legjobb azokkal szülni, akik nagyon várják az újszülöttet. Azok csendesen, hang nélkül szülnek. — Három évtized, sok ezer kisbaba. Mivel kapcsolódik ki a sok munka után a szülésznő? — Nagyon sok könyvünk van otthon, de egyelőre a benti munka után a kötés oldja fel a feszültséget, fáradtságot bennem. Nincs ünnep vagy bármilyen olyan esemény, ami előbbrevaló lenne a benti szolgálatnál. Gyakran előfordul, hogy nálunk otthon 23-án este van karácsony és nem 24-én! Ha 24 órát vagyok bent, akkor a 24. óra 59-edik percében is ugyanúgy kell dolgoznom, mint az első óra első percében. De a kitüntetés mégis meglepett. Schöpf-Merei díjat már kaptam — a kórház alapította a saját dolgozói munkájának elismerésére —, de ez a kitüntetés most nemcsak nekem szólt. Egyetlen szülésznő voltam azok között a kitüntetett egészségügyi dolgozók között, akiknek a miniszter adta át az elismerést. Örültem, hogy ezzel a kitüntetéssel észrevették, jutalmazták a szülésznői munkát, amit mindnyájan nagyon szeretünk és amit nem lehet teljes odaadás és végtelen lelkiismeretesség nélkül csinálni. Kitüntették vele kórházunkat és osztályunkat is, és tanítóimat, Szolnoki főorvostól kezdve a nagykanizsai oktatómon, dr. Gedeon Gyulán át Szőnyi György és Ádám János főorvosokig. S alighanem a családom, a férjem is részese ennek az elismerésnek. Nélkülük, az ő megértő támogatásuk nélkül azzal, hogy elfogadták ezt az életmódot, amely a szülésznői hivatással jár — nem tudtam volna így helytállni.. . — légrády — „A jó szó is nagyon fontos Nővértalálkozó Győrben A viszontlátás örömteli ünneplése volt az a baráti találkozó, amelyet nemrég rendeztek Győrött azok az ápolónők és asszisztensnők, akik huszonöt évvel ezelőtt, 1962 tavaszán végeztek az akkor fölépült Amadé utcai Egészségügyi Szakiskolában. Ez az osztály az a híres-büszke osztály volt, amelyik elmondhatja magáról, hogy valamennyien a pályán maradtak — minden gond, minden baj, minden idegi megterhelés és erkölcsi-társadalmi meg nem becsülés ellenére. Sokan közülük ma is két vagy három műszakban dolgoznak. Az 1962-ben végzett lányok annak idején — ahogy ők mondják — „vándortanulók”, azaz „hontalan tanulók” voltak. Mindig ott tanultak, ahol éppen hely volt. Az elméleti előadásokat hol a Zrínyi utcai kórház kultúrtermében, hol a Magyar utcai kórház ebédlőjében tartották meg számukra a szakemberek. Ebből aztán sok bonyodalom adódott, mert hol a füzet, hol a tankönyv, hol a ceruza veszett el a látás-futás közben. Arra azonban egyikük sem emlékszik, hogy valaha is bárki a másnapi felelésnél arra hivatkozott volna, hogy előző nap az áldatlan körülmények között elveszítette a tankönyvet vagy a jegyzetfüzetét. Arra viszont emlékeznek, hogy szerették, buzdították és segítették egymást mindenben. Ahogy ma fogalmaznak: mindenképpen a pályán akartak maradni, mert abban az időben még nagyon meg kellett becsülni a szakmát, a tanulási lehetőséget, a szociális juttatásokat, melyeket a szakszervezet és az állam adott azoknak, akik tanulni akartak.A Győrött összesereglett fiatal lányok zömmel falun éltek , és miután nővérszálló akkor még nem volt — albérletbe kényszerültek. Annak idején harminchatan voltak. A találkozóra huszonöten jöttek el, és nagy érdeklődéssel hallgatták a vendéglátó, az új iskola igazgatónőjének, Nagy Ferencnének a beszédét. Bemutatta a találkozó résztvevőinek a tantermeket, a tanárit, a zsibongót, a könyvtárat majd a kollégiumot. Részt vett a találkozón a sok kedves vendég között az egykori igazgatónő, dr. Tóth Béláné és a volt osztályfőnökük, Kovács Szerénke. Nevelők és diákok boldogan elevenítették föl az ifjúkori emlékeket. * A találkozó lehetőséget adott arra, hogy a huszonöt évvel ezelőtt végzett hallgatókkal beszélgessünk életükről, munkájukról, hivatásukról. Elsőként valamenynyiüknek azt a kérdést tettem föl. — Miért maradt meg az egészségügyi pályán? Egymás véleményéről nem tudtak, mégis kivétel nélkül így válaszoltak: — Fölemelő érzés gyógyultnak és vidámnak látni azt az embert, aki pár napja vagy hete még kedvetlen és életunt volt. — Miért ment ápolónőnek? Valamenyien visszakérdeztek: — Miért mentem volna máshová?! És végül néhány személyes vallomás: Pálmay Zoltánná Zsédely Jo.tán, a Zrínyi utcai kórház intézetvezető főnővérhelyettese: — Azt hiszem, mi valamennyien érettebbek voltunk annak idején, amikor eldöntöttük, hogy az egészségügyi pályára lépünk, mint a mai fiatalok. Ők ugyanis arra kényszerülnek, hogy már tizenhárom évesen eldöntsék, hova, milyen pályára lépjenek. Mi akkor tizenhat-tizennyolc évesek voltunk. Én például tizennyolc. Az általános iskola után négy éven át otthon a ház körül segítettem a szüleimnek, de volt egy ismerősünk -- ma is hálás vagyok neki érte! — aki arra buzdított: legyél ápolónő. Nem bántam meg. Kitűnő nevelőink voltak. Követeltek tőlünk, mert tiszteltek bennünket — részben az elhatározásunkért, részben a tanulási kedvünkért, a tudnivágyásunkért. — Valamilyen módon szinte naponta elültették bennünk az embertársaink, főként a betegek iránti tiszteletet és megbecsülést — az önfeláldozást. Amit indításként akkor kaptunk, jórészt ma is abból élünk. A képesítő után 1962-ben beiratkoztam a Révai gimnáziumba, ahol sikeresen érettségiztem. Ezt követően végeztem el Budapesten az egyéves osztályvezetőápolónő-képzőt. Ahogy ez sikerült, még mindig nem pihentem. Beiratkoztam az Egészségügyi Főiskolára, és 1980-ban sikeresen vizsgáztam az intézetvezető-képző szakon. Tanulmányaimat ma sem érzem befejezettnek. Ha az ember ismerni akarja szakmájának, hivatásának minden részletét — állandóan olvasni és tanulni kell. Tóthné Márk Anna, a megyei kórház koraszülöttosztályán főnővérhelyettes: — Az én elhatározásom, hogy ápolónő leszek — egy gyermekkori foghúzáshoz kapcsolódik. Jóllehet sokakat elriasztanának a pályától a fájdalmak, nálam ellenkezőleg volt. Amíg a kapuvári kórházban kezeltek, megszületett bennem az érzés: én is segítek a gyógyításban, ha felnőtt leszek. Feledhetetlen számomra az a nagyszerű légkör, amelyben a kapuvári kórházban éltem. — Annak idején, nagy öröm volt bejutni az egészségügyi szakiskolába. Nem is volt könnyű dolog. És még az sem volt minden, ha az ember sikeres fölvételit tett. Az első hat héten belül, hozzáértő orvosok és a gyakorló nővérek kiderítették, ki alkalmas erre a pályára, ki nem. Az előbbiek maradhattak, az utóbbiakat eltanácsolták. Amikor végeztünk, az osztály többsége szanaszét szóródott az országban. Vagyis oda ment, ahol éppen állást kapott. Győrött akkor mindössze négy hely volt a végzősök számára. Én az I-es belosztályon dr. Tamás Loránd főorvosnál kezdtem, de hamarosan átkerültem a csecsemőosztályra, majd 1970-ben a koraszülöttekhez. Azóta is ott vagyok. Gyönyörű hely! Azokon a csöppségeken segítünk, akik a leginkább rászorulnak. Valamennyiük élete a kezünkben van. Nagy felelősség! Ha újra kezdeném, újra csak ide jönnék. 1972-ben gyemekápolói oklevelet szereztem, 1980-ban érettségiztem, 1982-ben koraszülött intenzív terápiás szakasszisztensi vizsgát tettem. Vargáné Szabó Mária, a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár fektetőjének ápolónője: — Úgy elröppent a huszonöt esztendő, hogy az hihetetlen. Ha az ember szereti azt, amit csinál, feleannyira sem fárasztja. Úgy is mondhatnám: a világ legboldogabb embere vagyok, mert a hobbimmal keresem a kenyeremet. Egykori osztálytársnőmmel, Mészárosáé Szalay Máriával két műszakban egymást váltva dolgozunk a fektetőben, ahol a gyári betegek gyógyítását segítjük. Ők egész héten bent vannak, összesen tizennyolcan. Kivizsgálják, gyógyítják, kezelik őket az orvosok. Hét végén, pénteken hazamehetnek, és hétfőn reggel jönnek vissza. — Ha háromszor születnék, akkor is ápolónő lennék. Bizonyság az elhatározásomra, hogy két gyermekem közül a nagyobbik, a húszéves Tünde is egészségügyi dolgozó. Tavaly érettségizett az egészségügyi szakközépiskolában, és ma a textiles rendelő belgyógyászatán dolgozik. Laci fiam még kicsi, tizenegy éves. Ő műszerésznek készül... Én ennyi idős koromban már tudtam, hogy ápolónő leszek. Alig múltam tízéves, amikor az udvarunkon egy vergődő széncinkét találtam . .. Valószínű, hogy a fiúk lőtték meg csúzlival. Kétségbeesetten kaptam markomba, puha vattaágyat készítettem neki, betakartam, babusgattam, és mivel nem tudtam, hogy mi a baja, Kalmopyrint adtam neki — gondolván: attól bizonyosan meggyógyul. Éjjel-nappal ott voltam mellette, mindent elkövettem érte, de negyednapra — mert nem evett szegény — belehalt sérülésébe ... — Akkor elhatároztam: addig tanulok, amíg meg nem tudom, hogy mitől halt meg az én madárkám. Sőt annyit tanulok, hogy tudjak gyógyítani vagy a gyógyításban segíteni. Nem bántam meg. Nagy öröm másokkal jót tenni, másokon segíteni. A jó szó is nagyon fontos minden embernek, de legfőképpen a betegnek — ahhoz, hogy gyógyulása gyors lehessen . . . Sindulár Anna GÁBRIEL MÁRIA A velem egykorú kórháziak Mimi nővérnek, sok orvos Mimikének, a legfiatalabbak Mimi néninek tisztelték. Fővárosi klinikáról 1941 őszén, 35 évesen került Salgótarjánba, a volt Bányakórházba műtősnőnek dr. Szerdahelyi László sebész főorvos mellé. Én — műtősfiúi minőségben — 1944 tavaszától voltam munkatársa. Tőle tanultam a műtős munkát, magatartást, a betegek tiszteletét. Emberi magatartása, munkája, precizitása számunkra példakép volt. Minden műtétre aprólékos gondossággal készült, s mindig ügyelt a bemosakodó orvos előírásos tisztálkodására is. Esze, keze gyors volt, ezer és ezer műtétet műszerelt végig, asszisztált, ha kellett. Betegek ezrei gondoltak hálával operáló orvosaikra, de ő — ha nevét ismerték is — műtőmaszkja mögött a legtöbb beteg számára arctalan maradt. Orvosok, műtősnőjelöltek tekinthették tanítómesterüknek. Kedélye mindig jó hatásai volt a műtőben munkálkodók feszült hangulatának levezetésére. A régi Bányakórházban negyedszázadon át műszereit, s nyugdíjasként 1966-tól 1982 végéig — részidőben — gyakorolta hivatását az új kórházban is. Életéből negyven munkásévet áldozott szűkebb hazája, Nógrád egészségügyének szolgálatára. Most elment . . . Tartsuk meg jó emlékezetünkben. Habonyi Zoltán ny. kórházvezető ápoló Brigádmozgalmi értekezlet Miskolcon Az EDSZ Borsod-Abaúj-Zemplén megyei bizottsága felkérésére a megyei tanács kórház-rendelőintézetének igazgatósága és szakszervezeti bizottsága poszterversennyel egybekötött brigádmozgalmi aktívaülést szervezett. Tóth Józsefné szb-titkár megnyitójában hangsúlyozta, öröm számukra, hogy 13 éves brigádmozgalmi tapasztalatukra támaszkodva a rendezvény házigazdái lehetnek. A közel 250 résztvevő három előadást hallgatott meg. Krokovay Andrea, az EDSZ központi apparátusának munkatársa közgazdász szemmel adott tájékoztatót a brigádmozgalom múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Dr. Mészáros János, a kórház-rendelőintézet főigazgató-helyettes főorvosa áttekintette az intézet 13 éves brigádmozgalmi múltját. Többek között elmondta, hogy 1974-ben, az induláskor, 15 brigád alakult meg. Számuk ma 42. Beszélt az együtt eltöltött idő kapcsán adódott örömökről és bosszúságokról is. Dr. Nagy Ferenc, az EDSZ megyebizottságának tagja beszámolt Borsod-Abaúj-Zemplén megye brigádmozgalmának helyzetéről és értékelte a megyében levő brigádok tevékenységét. Hangsúlyozta, hogy a megye egészségügyi dolgozóinak mintegy egyharmada brigádtag, számuk meghaladja a négyezret. Kifejezte reményét, hogy a jövőben további fejlődésről is beszámolhatnak. A poszterversenyre 59 szocialista brigád nevezett be. Valamennyin tükröződött a szocialista mozgalom jelszava: „Szocialista módon élni, dolgozni, tanulni!” A brigádok a tablókon bemutatták kollektívájuk eredményeit. A fotók, a rímekbe szedett szövegek mind-mind mozgalmas életüket, vállalásaikat tanúsították. A rendezvény sikeres szervezésében nagy szerepe volt az I. Csecsemő és gyermekosztály Kostyál László szocialista brigádjának. A zsűri 10 tárgyjutalmat osztott ki. A nyertes brigádok (sorrend nélkül): Vasgyári Kórház, gégészeti osztály szocialista brigádja; Tokaj, Egészségügyi Gyermekotthon Semmelweis szocialista brigádja; Sátoraljaújhelyi Kórház „Mozdulj!” szocialista brigádja; a megyei kórház kertészetében dolgozó Jókai Mór szocialista brigád; megyei kórház gyermekrehabilitációs osztály szocialista brigádja; megyei kórház II. idegtoxikológiai osztályán dolgozó Hugonnay Vilma szocialista brigád; Gyógyszertári Központ, Csontváry szocialista brigád; Sátoraljaújhelyi Kórház „XII. pártkongresszus” szocialista brigádja; Vasgyári Kórház, Pocsék szocialista brigád; Gyógyszertári Központ, Pasteur szocialista brigád. Firéné Simon Ibolya szb-szervezőtitkár .